2012. szept. 10.

Véralvadás

Van egy hangzatos közmondás. Nem vagyok egészen biztos benne, de valahogy úgy szól, hogy a pokolba vezető út jószándékkal van kikövezve. Elgondolkodtunk már rajta, mennyire igaz? Nem?...Pedig itt lenne az ideje, azt hiszem...

Van az ugyanis úgy, hogy nem egyszerűen önzésből, hanem nemes céllal, pusztán a jószándék, na meg némi művészi tenniakarás által vezérelve, embertársaink szórakoztatására alkotunk valamit. Valami értékeset, valami érdekeset, valami figyelemre méltót. Ilyenkor talán még nem is sejtjük azt, hogy mekkora hatalom van a kezünkben. Az első lépések megtételénél nem vagyunk tisztában azzal, hogy a tenyerünkben tartott, titkos formula rossz kezekbe kerülve akár tömegpusztító fegyverként is funkcionálhat, szörnyet is teremthet a későbbiek során. Szörnyet, amit egy idő után nem lehet kordában tartani, nem lehet fegyelmezni, nem lehet megregulázni, bármennyire is szeretnénk. Hiszen a szörnyek már csak ilyenek. Letépik láncaikat, lebontják korlátaikat és szaporodni kezdenek, gusztustalan, korcs utódokat gyártva futószalagon, elárasztva a világot. Az igazi gondok pedig ekkor kezdődnek. És hát ha jobban belegondolunk, valahogy így működik napjainkban a hollywoodi filmgyártás is.

Nyilván az olvasók nagyobb részének ismerősen cseng Robert Rodriguez, vagy Quentin Tarantino neve, azoké a rendezőké, akik bőven tettek már a mozi fiktív asztalára a valóságtól jócskán elrugaszkodó, vérben tocsogó akciófilmeket. Ezen alkotások közös pontjának tekinthetjük többek közt azt, hogy javarészt az amerikai B-moviek kultikus világából merítik alapjukat. Ezen B-moviek fő vonzerejét pedig épp ez a valóságtól történő, hatalmas elrugaszkodás, a realitás teljes mértékű hanyagolása adta fénykorukban. Az említett rendezők filmjeikkel mind történet, mind látvány terén próbálnak valamicskét átvenni eme furcsa, bizarr világ hangulatából, midnezt persze téve olyan hollywooodi könötsbe burkolva, amely nem kizárólag a zs-kategóriás filmekért lelkesedő mozibuzik, hanem az átlagos nézők számára is élvezetessé, és nem utolsó sorban eladhatóvá teszik őket. A formula tehát adott, és mondhatni tökéletes. Veszünk néhány elfeledetten porosodó, harmadosztályú kultfilmet, ellessük a sajátosságaikat, majd szépen felpolírozva és kissé átgyúrva azokat eladhatóvá tesszük velük saját mozijainkat a kétezer tizes években. Aztán meg nem marad hátra semmi más, csak az óriáslóvé bekaszálása. Király dolog lenne ez persze, abban az esetben, ha a titkos formula olyan emberek kezében maradna, akik értenek a használatához, mint például Rodriguez vagy Tarantino.

Napjainkban viszont úgy látszik, a hollywoodi filmgyártás egyre inkább kezdi magának felfedezni és próbálja meg kiaknázni az ebben a formulában rejlő, tömegeket vonzó lehetőségeket. Sorra jelennek meg a gyengébbnél gyengébb, harmadosztályú sablonokra alapozó filmek, melyek az idióta címen és a középszerű tartalmon kívül nemhogy semmi újat, de még csak semmi szórakoztatót sem képesek felmutatni.Szomorú dolog ez, hiszen mind a tavalyi évben, mind idén is több, ígéretesnek hangzó filmcímbe botolhatott  az interneten gyanútlanul bóklászó, mezei mozifanatikus, ám személyes tapasztalataim alapján azt kell mondanom, hogy egyik ilyen pseudo-B film sem váltotta be a címe alapján hozzáfűzött reményeket. Vegyük akár a náci zombikkal operáló Dead Snowt, az asztronácikkal büntető Iron Skyt, az összes valamire való akciósztárt felsorakoztató Expandablest, vagy épp a legújabb őrületnek számító, vámpírokra vadászó ex-amerikai elnökös marhaságot.Valahogy ugyanis minden rendező hajlamos elfelejteni, hogy nem elég egyszerűen olyan nevetségesnek tűnő és lehetetlen dolgokat összedobálni egy filmbe, mint a Hold sötét oldalán élő nácik, a terroristákkal harcoló, hatvan és halál  közt vegetáló akciósztárok, vagy épp a vámpírok után karóval rohangáló, szakállas ex-elnökök. A korai B-moviek varázsa nem feltétlenül ezekben az abszurd témákban rejlik, pontosabban nem csak ezekben. Ahhoz, hogy maguk a témák tényleg humorosak, tényleg hatásosak legyenek, szükség van az ezekre a filmekre jellemző, végletekig fajuló amatörizmusra. Ugyanis a nagy költségvetésű, értelmetlen hentelés egy bizonyos határig lehet szórakoztató, ám azon átlépve már egyszerűen elcsépelt és unalmas. Na ez az, amit Hollywood hajlamos elfelejteni.

Egy újszülöttnek persze minden vicc új, csak hát ezzel is van egy apró bibi. Mégpedig az, hogy egy vicc sem lehet humoros az örökkévalóságig. Mint ahogyan hamarosan fogalma sem lesz arról egy tizenévesnek egy jóízű szovjet vicc végighallgatása után, hogy ki is volt az a Brezsnyev, épp úgy nem fogja a fiatalabb nézőközönség érteni, hogy miért is kellene humorosnak lennie egy baltát lengető szakállas politikusnak. Sokkal inkább komolyan fogják venni a dolgot és úgy fogják gondolni, hogy egy valamire való akciófilmnek így kell kinéznie. Ez a normális. Hiába tehát Rodriguez és Tarantino humora, jószándéka és tehetsége, ha formulájuk már réges rég rossz kezekbe került. A szörny elszabadult, és nagy valószínűséggel megállíthatatlan, bármennyire is szomorú ez.



0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése