2013. jan. 8.

Társadalmi Panoptikum #01

Czinege Lajos, kommunista pártfunkcionárius

 lacibácsi

 Történetünk szereplője nem kitalált figura, még csak a körítés sem a fikció szüleménye. Lacibácsi valóban létező személy. Azonban neve nem pusztán az iránta érzett, mély megvetésből írandó egybe és csupa kisbetűvel, hanem egy meglehetősen egyszerű, evidens okból kifolyólag. Lacibácsi ugyanis nem csak egy létezik. A kétezer-tízes évek elejének Magyarországán még mindig sok kis lacibácsi szaladgál az ország különböző pontjain, rendkívüli gyorsasággal, általában lakóhelyüktől a piacig vagy a gyógyszertárig (esetleg mindkettő) mozogva, ingyen használva a helyi- és helyközi buszjáratok nyújtotta helyváltoztatási lehetőségeket.

Lacibácsival úgy nagyjából tizenhárom éve találkoztam először. Egy lakótelepi bérlakásban laktunk akkor a szüleimmel, ő pedig feleségével, Margit nénivel élt együtt a harmadik emeleten található háromszobás, összkomfortos panelcellában, épp fölöttünk. Mindketten túl voltak már akkor is a nyolcvanon, és eleinte kedves, idős házaspár látszatát keltették. Szüleim ebből kifolyólag gyakran elegyedtek velük szóba a lépcsőházban, egy idő után pedig jóban is lettek.

Ennek a jószomszédi viszonynak az lett az egyenes következménye, hogy lacibácsiék havonta egyszer meg is invitáltak minket délutáni teázásra, és ezen meghívásokat mi természetesen ha tehettük, elfogadtuk. Gyerekfejjel persze borzalmasan unalmasnak találtam eme alkalmakat, melyek nagy százalékát javarészt hamisítatlan nyugdíjas-monológok töltötték ki.

Lacibácsi elmesélte többek közt, hogy lassan ötven éve lottózik, meg is mutatta  a kis füzetet, amiben az évek során felhasznált számkombinációkat vezette. Szó esett az időjárásról, a földszinten lakó, hangoskodó főiskolás diáklányokról (akikbe titokban egy kissé talán szerelmes is voltam), na meg arról, milyen messze van a lépcsőháztól a hentes, ahol ráadásul a csirkecombot is arcátlanul drágán mérik, ergo marad a jól bevált farhát, ha az ember nyolcvan fölött még némi protein bevitelével szeretné megörvendeztetni hanyatló félben lévő testét.

Egyik ilyen vasárnap délutánon azonban a közelgő választások kapcsán szóba jött a politika. Korábban valamiért nem igazán hallottunk semmit lacibácsi múltja felől, ám ezen a délutánon megeredt a nyelve.
Megtudtuk, hogy lacibácsinak hiányzik az előző rendszer, azok a napsütötte hétvégék, mikor még Czinege Lajos, a kommunista pártfunkcionárius tábornok és sok más, illusztris figura társaságában járt vadászni és iszogatni. Általános iskolás gyermekként nem sokat értettem még ebből az egészből, pusztán a szüleimtől és nagyszüleimtől hallott dolgok alapján tudtam valamiféle ítéletet alkotni az előző rendszer "kiemelkedő" alakjairól, és arról, milyen dolog is lehetett az, ha valaki a kegyeltjük, a társaságuk tagja lehetett.

Ezután a délután után valahogy hűvösebb lett a jószomszédi viszony lacibácsiék és köztünk. A kapcsolat persze nem szakadt meg, ám valami érezhetően megváltozott. Néhanapján feljártunk még hozzájuk teázgatni, ám a beszélgetések egyre személytelenebbek, rutinszerűbbek lettek. A kapcsolat csak akkor szakadt meg végleg, mikor lacibácsi zaklatni kezdte édesanyámat. No persze semmiféle komolyra nem kell gondolni, az egész dolog mindössze annyiból állt, hogy napjában többször kereste meg telefonon, vagy épp a munkahelyén, személyesen, azzal az indokkal, hogy beszélgetni szeretne. Egy darabig persze nem volt ezzel probléma, ám egy idő után kezdett kellemetlenné, sőt , mi több, betegessé válni az egész. Alig volt nyugodt nap, amit lacibácsi nélkül tölthettünk volna, úgy érezte joga van belefolyni az életünkbe, és megpróbálni a saját képére formálni a véleményünket. Mindezt talán csak azért, mert kedvelt minket, ám eme érzelmek kifejezésének annyira visszataszító módját választotta, hogy szépen, lassan, de annál biztosabban családunk minden tagja megundorodott az üveges tekintetű, naftalinszagú lacibácsitól.

Úgy fél évvel később a kis, lakótelepi bérlakásból egy nagyobb, szintén lakótelepi bérlakásba költöztünk. Azóta keveset hallottam lacibácsi felől. Egy ismerősöm, aki postásként dolgozott mesélte, hogy gyakran vitt neki nyugdíjat, amiről elég annyit mondanunk, hogy hat számjegyű, és bőven meghaladja a családunk havi átlagkeresetét. Nagy valószínűséggel tehát lacibácsi Czinege elvtársnak és körének nem egyszerű távoli barátja volt csupán.

Hallottam még felőle egyszer, a kétezer-hatos választások idején, mikor is elindult otthonról, hogy voksát a szavazóurnába plántálja, ám útközben szerencsétlenül megcsúszott, és két bordáját és karját törte a járdán. Ám ez sem akadályozta meg abban, hogy eljusson a szavazófülkéig, és hatalomra segítse azokat, akiket valószínűsíthetőleg Czinege elvtárs és jóbarátai is támogattak volna.

Lacibácsi még mindig él, és hacsak Isten nem akarja másként, két év múlva újra útra kel, s sem csonttörés, sem égszakadás vagy földindulás nem akadályozhatja meg abban, hogy eljusson a szavazóurnáig, és bedobja azt a cédulát, mellyel elméletileg az ország sorsáról hivatottak dönteni egy demokratikusan működő, európai ország polgárai.

Persze nem nagy dolog, gondolhatnánk, ám mégegszer kihangsúlyoznám az írás elején elhangzottakat:
Lacibácsi ugynanis nem csak egy létezik. A kétezer-tízes évek elejének Magyarországán még mindig sok kis lacibácsi szaladgál az ország különböző pontjain, rendkívüli gyorsasággal, általában lakóhelyüktől a piacig vagy a gyógyszertárig (esetleg mindkettő) mozogva, ingyen használva a helyi- és helyközi buszjáratok nyújtotta helyváltoztatási lehetőségeket.

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése