2013. jan. 30.

Társadalmi Panoptikum #02.

Márió


(Illusztráció a Nyócker! című animációs filmből)
Márióval úgy négy éve találkozhattam először. Akkor még tizennégyév-forma kissrác lehetett. Szerda vagy csütörtök éjszaka üldögéltünk egy haverral egy külvárosi játszótér kopott, szétesőfélben lévő padján, olcsó bort iszogattunk, még olcsóbb, kólának csúfolt szénsavas üdítőital társaságával kísérve, és az élet olyan nagy dolgairól beszélgettünk, melyekről ilyen és ehhez hasonló estéken szokás.

Már vagy egy órája nézegettük műanyag poharaink fenekét, mikor szinte a semmiből jelent meg és indult el irányunkba két, meglehetősen nagydarabnak mondható alak a tér másik végéből. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy teljes lelki nyugalommal ültünk tovább addig kényelmesenk titulált helyünkön, ugyanis csak zárólejesen jegyezném meg, hogy ezen jelenet nem éppen a város legfényesebb, legbiztonságosabb pontján játszódott. Mikor észrevettük, hogy  az irányunkba tartó figurák jól táplált, szőrmegalláros, felnyírthajú, barna bőrű egyének, akkor egy kicsit ha lehet, méginkább kétségbe estünk.

Ha nem is az egész életem, de az aznap este addigi képkockái pillanatok alatt peregtek le lelki szemeim előtt, és már vártam a szokásos, "Hé testvér, van egy cigid? Ne legyél má' geci, adjál már egy szálat!" mondatokat, miközben éreztem a bökő meglehetősen hideg, fájdalmas behatolását valahol az oldalbordáim közt. A két alak eközben egyre közeledett, és nem volt mit tenni, vártuk a végzetünk.

Legnagyobb meglepődésünkre azonban egész másképp történt minden, mint ahogy ezalatt a néhány pillanat alatt átfutott alkoholtól és félelemtől átitatott agytekervényeinken.
-Testvéreim, adjatok már egy cigipapírt!
szólt felénk az egyik nagydarab, rézbőrű fiatal, és hát a mai napig eszembe jut néha, hogy ha nem úgy kezeljük a helyzetet ahogyan kezeltük, legalább egy telefonnal és pénztárcával szegényebben távoztunk volna a helyszínről. 
-Papírunk nincs... -mondtam, miközben arra gondoltam, hogy igazán szerencsétlen napom van, ugyanis abban az időben szinte mindig volt a zsebemben cigarettapapír, ám akkor valami szörnyűséges véletlen folytán mégis otthon felejtettem. 
-Papírunk nincs...De szívesen adok cigit ha az megfelel. -böktem ki végül nagy nehezen. 
-Az a helyzet testvérem, hogy van egy kis mariska. Tekerni kéne. Nem tudtok segíteni?

Itt már éreztem: vagy segítség vagy pénztárca lesz a dologból, úgyhogy megpróbáltam menteni, ami menthető.
-Hát figyelj, az van, hogy papírunk ugyan nincs, de ha szeretnétek, egy üres cigihüvelyből megpróbálok nektek összehozni egy spanglit. Nem lesz az igazi, de megteszi. Csináltam már, nem kell parázni!  
 Persze hazudtam, soha az életben nem csináltam ilyesmit.
Újdonsült testvéreink csillogó szemekkel és kitörő örömmel fogadták az ötletet, és rendelkezésemre bocsájtották zsebük tartalmát, hozzátéve, "jó csávó vagyok, csak el ne basszam"

Az ezt követő tíz perc legnagyobb jóindulattal is életem legnehezebb pillanatai közé sorolható, úgy éreztem magam ugyanis, mint Bruce Willis valami harmadosztályú akciófilmben, miközben azon gondolkodik, hogy a piros vagy a zöld drótot vágja el éppen. Azzal a kitétellel persze, hogy az ő esetében a végkifejlet biztos. A főhős ugyanis semmiféle körülmények közt nem robbanhat fel.

Második próbálkozásra sikerült majdnem tökéletes cigarettát csinálnom a kibelezett dohányhüvely és egy szórólap letépett darabjából megcsavart csiga segítségével. A két roma fiatal csak ámult-bámult tehetségem láttán, és hát ami azt ilelti, jómagam is elcsodálkoztam, mikre képes a veszélyérzet és a kreativitás kombinációja.
 Ettől a ponttól kezdve nem volt probléma. Lehuppantak mellénk a padra és elkezdtek sztorizgatni. Ment az a fajta tipikus bratyizás, ami a barátkozás meglehetősen álságos látszatát próbálja kelteni azzal az elkerülhetetlen felhanggal, hogy azért mégis ők vannak erőfölényben.
Egy ízben például mikor az éppen aktuálisan szedett gyógyszereimről beszéltem a mellettem ülő havernak, egyikőjük minden áron ki akart csikarni belőlem pár szemet, hiába bizonygattam neki, hogy  a doboz pirula a város másik végén, lakásom egy jól elzárt pontján található. Érdeklődése csak akkor látszott alábbhagyni az említett orvossággal kapcsolatban, mikor megkínáltuk egy pohár minőséginek legkevésbé sem nevezhető, száraz vörösborral.

Szó, mi szó, meglehetősen örültünk annak, hogy eme fiatalok nem kívántak a továbbiakban komolyabban konfrontálódni velünk, békepárti úriemberekkel, ám mikor még hárman érkeztek a térre, egyre feszélyezettebb állapotban kezdtük érezni magunkat. Leginkább attól tartottunk, ha hirtelen távozóra fogjuka  figurát, abban az esetben elveszíthetjük a társaság köreiben vérrel és verejtékkel kivívott "rendes csávók" státusunkat, és a közhangulat gyorsan ellenünk fordulhat. Rohadt egy helyzet volt.

Szóval visszatérve a lényegre, ez volt az az este, mikor először találkoztam a tizennégyév-forma Márióval. Már épp távozni készültünk, mikor megjelent ő, meg egy hasonszőrű cimborája, és úgy parolázott végig az a társaság összes tagjával (beleértve minket is), mintha ő maga lenne az atyaúristen a telepen, vagy legalábbis valamiféle közeli hozzátartozója.
A piros Adidas melegítőfelsőt, fehér suhogós tréningnadrágot és aranyláncot viselő kissrác ahogy befejezte a köszöngetést és protokoll testvérezős jópofizást, felvázolta a társaságnak az este lefolyásának további terveit, és ahogy megjelent a díszes kompánia játszótéren, azzal a lendülettel tovább is állt, egy gyorsan elejtett "szevasztok testvérek" köszönéssel kísérve.
Pár pillanatig még mozdulatlanul ültünk helyünkön, bámultunk magunk elé, majd hálát adtunk az Úristennek és békés, kertvárosi otthonaink felé vettük az irányt.

Azóta eltelt négy év. Márió viszont akárhányszor futunk össze az utcán, megismer. Rendszeresen előre köszön, testvéremnek, meg spanomnak szólít. Noha nem vagyok erre túl büszke, sőt.
Először annak rendje és módja szerint meg is lepődtem, mikor egy melegítőnadrágos, tizenötév-forma telepi cigánygyerek olyan lelkesedéssel rázott velem kezet a buszmegállóban, mintha ezer éve ismernénk egymást. Aztán persze eszembe jutott, ki is ő. Úgy vagyok vele, hogy ha véletlenül összefutunk, legalább nem cigarettával vagy pénzzel szeretne lehúzni, csak rám akar sózni néhány üveg lopott parfümöt, vagy épp valami olcsó, megbízhatatlan forrásból származó tudatmódosító szert. Ilyenkor mindig udvariasan terelem le, mire ő nagyot köszön és továbbáll.


A sors egyébként úgy hozta, hogy tavaly épp abba a négyemeletes paneltömbbe kellett költöznöm, amely előtt az előbb leírt események azon az estén lezajlottak. Az erkélyünkről remekül látni a padot, melyen meglehetősen berosálva ültünk, és csak azt vártuk, mikor vonul végre tovább a díszes kompánia.
Most is épp kint állok, és amint megtömött pipámat meggyújtom, az odalent zajló eseményeket szemlélem innen, díszpáholyból.
Két roma fiatal, egy nagydarab alfahím és Márió veszekszenek éppen valamin, és könnyen lehet, hogy ha a nézeteltérés nem rendeződik (amire a "meghalsz te kutya geci" kiáltozásokból következtetve nem sok esélyt látok) hamarosan ölre mennek. A háttérben két tizenéves roma bakfis izgatottan nézi a mérkőzést, és miközben arra sarkallják a fiúkat, hogy ne csinálják a feszkót, a szemük huncut csillogásából látszik, hogy meglehetősen élvezik a dolgot. Nyilván az egyikük "kegyeiért" zajlik a rögtönzött telepi boxmérkőzés. Mögöttük pár méterrel másodikos-forma cigány lurkók szemlélik a jelenetet hátukon iskolatáskával, meglehetősen nagy érdeklődéssel. A jövő generációja.

A pipában kialszik a dohány, és valahogy most nincs kedvem újra meggyújtani, inkább kikaparom belőle a maradékot a feketére égett hamuval együtt, visszamegyek a lakásba és bezárom magam mögött az erkélyajtót. Néhány "geci" és "csicska" kiáltás még behallatszik az ablakon át, ám a zúgolódás hamarosan elcsendesedik, és a fiatalok egytől egyig távoznak a térről.
Egyelőre mindenki megúszta sértetlenül.



0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése