2013. jan. 15.

Tintin és a fasiszták

Talán kevesek tudják, ám ennek ellenére tény, hogy gyermekkorunk egyik kedvenc képregényhőséről, a belga Georges Prosper Remi (közismertebb, írói álnevén Hergé) által kreált ifjú, utazó-tényfeltáró riporterről, név szerint Tintinről 1929-es születése óta a közvélemény meglehetősen megosztottan vélekedik, és bizonyos kérdéseket néhány sajtóorgánum még ma is tisztázatlannak tekint fiktív karakterével kapcsolatban.
Az évek hosszú során át a furcsa, szőke hajú ifjút vádolták már imperializmussal, anti-amerikanizmussal, a róla szóló történeteket bírálták antiszovjet-propaganda jellegük miatt, és a népek sztereotipikus ábrázolásmódjának hála többször bélyegezték azokat fasisztának, sőt, egyenesen rasszistának is.
De vajon van-e valami valóságalapja ezen vádaknak, és ha igen, mégis mennyi igaz belőlük? Titulálható-e ténylegesen fasisztának, vagy egyenesen kirekesztőnek és fajgyűlölőnek mindnyájunk kedvenc, ifjú, szőke hajú riportere?

Hergé korai munkásságát ismerve a propaganda-vádak akár megalapozottak is lehetnének, hiszen Titin először 1929-ben, a Norbert Wallez (katolikus pap, újságíró és a jobboldal lelkes támogatója) által igazgatott Le Vingtieme Siecle nevet viselő lap gyermekrovatában (Le Petit Vingtième) bukkant fel, majd a második világháború alatt a németbarát, brüsszeli Le Soir hasábjain láthattuk viszont. A fiatal riporter karaktere önálló képregénymagazint csak a II. világháború befejeztével, 1946-ban kapott. A magyarázat persze kézenfekvő, de erről majd a továbbiak során bővebben is szót ejtek.

Hergé érthető módon mentorának tekintette az őt felkaroló, karrierje beindulását segítő Wallez-t, aki ezt kihasználva arra bátorította a fiatal szerzőt, hogy képregényét a katolikus propaganda terjesztésére, a belga gyermekek befolyásolására használja fel. Hergé éppen ezért hőse megalkotásakor a nagyobb hatás érdekében utazó riporterkarakterét minden katolikus kiscserkészekre jellemző jó tulajdonsággal felruházta, mely példaértékkel szolgálhat a fejlődésben lévő gyermeki elme számára. Tintin életkorában sosem lehetünk biztosak, ugyanis megjelenése roppant fiatalos (már-már gyermekies), ennek ellenére, mégis tud autót és repülőt vezetni, tájékozott, talpraesett, és kiválóan bánik a fegyverekkel. Természetesen amit cselekszik, azt mindig és kizárólagosan a jó szolgálatában teszi.

Wallez hatása Hergé munkásságára azonban nem volt túlzottan hosszantartó, egyértelműen csak az olyan korai alkotásain fedezhető fel igazán, mint például az első, Tintinin the land of the Soviets című kötet, mely kifejezetten antikommunista-propaganda célzatú megrendelésre készült, és a szovjet kommunista rendszert a terror, a kizsákmányolás és a szegénység melegágyaként mutatja be. Vagy épp a legalább annyira elhíresült következő, Tintin in Congo című kiadvány, mely talán meg sem születhetett volna Norbert Wallez beleszólása nélkül.

A sorozat elkövetkező részében a szerző ugyanis főhősét eredetileg nem Kongóba szerette volna utaztatni. Egy igazi, akkortájt roppant menőnek számító, cowboyos-indiános történet megalkotása volt a célja, éppen ezért a sztori nem máshol, mint az Amerikai Egyesült Államokban játszódott volna. Hergé mentora, Wallez, ezt viszont meglehetősen, mondván Amerika a liberalizmus, a protestanizmus, a gengszterek és a romlás hazája, így eme történet elkészülése helyett inkább az akkor  belga főhatóság alatt álló kongóban játszódó sztori megjelenését szorgalmazta.

A Tintin in Congo címet viselő képregény 1930-ban meg is látta a napvilágot, erős belga kolonialista nézőpontból bemutatva az akkori kongói helyzetet. A szerző által későbbiekben elmondottak alapján azonban teljes nyugalommal állíthatjuk, hogy a mű inkább egyfajta tudatlanságból fakadó, naiv, mintsem rasszista ábrázolása az őslakosoknak, hiszen Hergé-nek akkoriban tulajdonképpen fogalma sem volt Kongóról és az azt benépesítő feketékről. Alakjukat pusztán az akkori közbeszéd darabkáiból leszűrhető, tényeknek legkevésbé sem nevezhető információfoszlányokra építve próbálta megalkotni.
A későbbi kiadáshoz a szerző néhány, offenzívabbnak nevezhető képkockát még át is rajzolt, ám ez sajnos nem segített túlzottan sokat a történet megítélésén. A könyv az amerikai könyvtárak többségében például még napjainkban is tiltólistán található, és csak helyben, előjegyzés után olvasható.

A sok vitát kiváltó kongói történet után következő munkájában Hergé végre elutaztathatta főhősét oda, ahová már oly régóta szerette volna, az Amerikai Egysesült Államok földjére. Ugyan a Tintin in America címet viselő történet az előzőkhöz képest már határozott ideológiai fejlődést mutat (az író többek közt kiáll az amerikai őslakos indiánok ügye mellett), ennek ellenére még mindig meglehetősen szetereotip módon, a gengszterek, a cowboyok és az óriási felhőkarcolók földjének mutatja be a nevezett országot.


Az igazi változást a művész életében az az 1934-es találkozás hozta el, mikor is megismerkedett és barátságot kötött egy kínai diákkal, név szerint Zhang Chongren-nel, aki beavatta őt a távol-keleti kultúra, filozófia, társadalomi- és politikiai helyzet rejtelmeibe. A Chongren elbeszélései által szerzett tapasztalatokat a művész később a The Blue Lotus című képregényében hasznosította. A Zhang Chongren-nel való találkozás azért is jelent nagy fordulatot a történetben, mert mind a szerző, mind a sorozat továbbfejlődött ideológiailag, megelőlegezve ezzel a háború utáni történetek jóval a progresszivistább, univerzalistább irányát, ahol már olyan kérdések kerülnek napirendre, mint a humanizmus, az anti-rasszizmus, a fegyvekereskedelem, vagy épp a kétes olajügyletek. Ne feledkezzünk meg azonban arról sem, hogy a szerzőt több ízben vádolták antiszemitizmussal is. Mi lehet ennek a oka?
A válasz Belgium német megszállásában keresendő. Korábban ugyanis már említésre került, hogy a Le Vingtieme Siecle megszűnése után Hergé az erősen németbarát Le Soir szerkesztőségében kapott munkát, s eme lap hasábjain publikálta a Tintin történeteket.  A náci megszállás alatti időkben íródott például a Le Petit Vingtième-s időkben elkezdett, azonban akkor még be nem fejezett The Land of The Black Gold című történet első verziójának oroszlánrésze. Eme sztori helyszínéül Hergé eredetileg Palesztinát választotta, és rosszfiúkként egy rabbi által vezetett cionista terrorcsoportot tett meg. A történet azonban csak a háború utáni időkben jelent meg, ekkora pedig Hergé okosabbnak látta, ha az egészet átpozicionálja a Közel-Kelet egy fiktív államába, főgonoszként pedig a mindenre elszánt német tudóst, dr. Müllert teszi meg. A The Land of The Black Gold mindezek ellenére sokkal inkább az arab-zsidó konfliktusra volt kiélezve, mintsem a hitleri Németország által terjesztett fajelmélet propagálására. Nem ez volt azonban az egyetlen történet, mely után a szerzőt az antiszemitizmus súlyos vádjával próbálták a későbbiekben ellehetetleníteni.
A legsúlyosabb vád a már náci megszállás alatt, 1941-ben megjelent The Shooting Star című történet kiadásával kapcsolatban érte a művészt. A történet középpontjában egy lezuhant meteor megtalálására küldött, két kutatócsoport versengése áll. Az egyik csapatot egy Blumstein nevezetű amerikai bankár irányítja, aki erősen sztereotipikus zsidó jegyeket visel magán. Érdekes tény lehet még, hogy míg a Blumstein által vezetett csapat tagjai mind amerikaiak, addig a Tintint kísérő „internacionális” csoport oldalán olyan országok tudósai állnak, akik így vagy úgy, de szövetségesei Németországnak. A háború utáni időkben a karakter nevét Blumstein-ről az amerikaias csengésű Bohlwinkle-re változtatták, ezzel elkerülve a további vádaskodást.  
Néhányan antiszemita felhangot vélnek felfedezni Hergé későbbi munkáiban is, például a háború utáni Flight 714 című képregény Rastapopoulos nevezetű főgonoszában, ezt a kijelentést azonban már többen is vitatják, ugyanis a karakter neve és történetben emlegetett családja alapján sokkal inkább tekinthető török, vagy épp görög származásúnak.
A háború végeztével a Le Soir-t felszámolták, munkatársait pedig vezeklésre ítélték. Hergé letartóztatására négyszer tettek kísérletet, és ugyan mindössze egy éjszakát töltött rács mögött, publikálási lehetőségei két évre megszűntek. 1946-ban, Reymond Leblanc segítette hozzá saját magazinja, a Tintin megjelentetéséhez. Mivel Leblanc a háború ideje alatt az ellenállás kiemelkedő alakjának számított, így nagyjából Hergé-t is sikerült tisztára mosnia, és jóhírét helyreállítania a lap megjelenésével. A szerző háború után megírta a sorozat talán legjobb darabjainak számító köteteit, valamint néhány régi művét is átdolgozta kevésbé offenzív formában. A rasszista vádak egy részét azonban így sem sikerült elkerülnie. A Red Sea Sharks című, modern amerikai rabszolga-kereskedelemről szóló története például annak ellenére, hogy célja a meglehetősen kellemetlen problémára való figyelemfelhívás lett volna, ismét a támadások középpontjába került a feketék előítéletesnek tekinthető ábrázolása miatt.
Hergé utolsó, igazán megosztó kötetének a Tintin and the picaros című képregényt tekinthetjük, melynek középpontjában egy San Theodoros-i, forradalomnak álcázott hatalomátváteli puccs áll. Eme kötetet ki jobboldali, ki baloldali szemléletűnek titulálja inkább.
Georges Prosper Remi (1907-1983)

Mindezek ellenére kijelenthetjük, hogy a Tintin könyvekben fellelhető, sztereotip ábrázolások sokkal inkább a megjelenített kultúrák átfogó ismeretének hiányán és a jószándékon alapulnak, mintsem a rasszizmuson és a gyűlöletkeltésen. Hergé "náci múltja" pedig egyáltalán nem ideológiai, hanem megélhetési kérdés volt az ő idejében. Éppen ezért történeteiért történő felelősségrevonása nagyjából annyira abszurd cselekedetnek tekinthető, mintha egy, a proletárdiktatúra alatt egy baloldali lapban publikáló karikaturistát húsz-huszonötévvel később az imperialista Amerikán való viccelődéséért vennénk elő.

Persze érdemes elgondolkodni azon, hogy a gyermekkorunkban látott sztereotípiák mit is erősítették bennünk igazán? A tudatot, hogy a világ minden egyes kultúrája más és más, és ez így jó, vagy pedig a gyűlöletet és a kirekesztést? Véleményem szerint egyértelműen az előbbit. Végezetül engedjék meg, hogy idézzek
egy korábban megjelent írásomból:

"Mai világunkban ugyanis, ahol elméletben egymás elfogadása, és a kultúrák, társadalmak közti viszályok legyőzése a fő feladatunk, miért nem lehet kimondani és megmutatni, hogy bizonyos kultúrák mások, eltérőek a miénktől, s ez így van jól? A világ így szép, hogy mindenki különböző. Hiába halljuk ezt annyiszor, sajnos mára teljesen értelmét vesztett szlogen lett, hiszen a mai, modern kor propagandája épp eme nemes frázist forgatja ki és használja fel annak érdekében, hogy összemosson, egységesítsen és egysíkúvá tegyen minket, ezáltal varázsolva mindent könnyen átláthatóvá és kontrollálhatóvá. A fegyverük pedig egyszerű, ám mégis effektív és legyőzhetetlen. Ha kimondjuk, hogy valaki más, még ha nem is rossz szándékkal tesszük, megyünk a levesbe. Azok mellé, akik ténylegesen a gyűlöletet propagáló zászlókkal masíroznak az utcákon, elkopott frázisokkal éltetve halott diktátorok csökevényes eszméit. Mi, akik a békét és az egymás mellet élést preferáljuk a folytonos harc és egybeolvadás, a kultúrák eltűnése helyett, mi leszünk az ellenség, s a tömeg észre sem veszi azt, hogy a másság és tolerancia zászlaja alatt hogyan épül egy új, totalitárius rendszer, ami legalább annyira rémisztő képet fest, mint Hitler egykori náci birodalma. A homogenizáció, a különböző kultúrák összemosása, vagy teljes mértékben történő eltiprása ugyanis meglehetősen emlékeztet a tiszta árja faj megalkotására, attól az egyetlen apró dologtól eltekintve, hogy az alapanyag most más. Ez persze ne tévesszen meg minket, hiszen a cél ugyanaz, mégpedig a hatalom megszerzése és birtoklása, a hatalom jelenlegi birtokosai pedig nagyon is hisznek abban a régi frázisban, mely szerint a cél szentesíti az eszközt"





források:

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése