2013. febr. 6.

Körmös

avagy a magyar oktatási rendszer hibáiról, első rész.


Pár éve történt. Napsütötte délután volt, a sárga szín legkülönbözőbb árnyalatait felöltő falevelek hulltak az ágakról, és amint kiléptem a lakás ajtaján, szinte azonnal megcsapott a velük játszadozó, ilyenkor október végén hol kellemesnek, hol bosszantónak mondható, langyos, ám néha mégis hűvös őszi szellő. 


Most valamiért rendkívül bosszantott. Szemtelenül, szinte dühítően mászott az arcomba, mintha csak azt akarná tudatni velem, hogy a nyár bizony megint véget ért, így hát ideje lesz lassan előkotorni a szekrény mélyéről a vastag pulóvereket, a sálat, meg a kabátot.
Arra gondoltam, hogy a fene essen bele, minek változnak itt állandó jelleggel az évszakok!? Miért nem lehet még mindig tikkasztó meleg, miért nem várhat a sötétedés este nyolc utánig? Na meg úgy mellesleg rohadjon meg mindenki aki valahol több ezer kilométerre, egy napsütötte, homokos tengerparton mereszti épp a hájas valagát.


Egy barátom elé siettem, akivel a közeli általános iskola épülete előtt beszéltünk meg találkozót fél kettőre, és mire végigszaladtak eme gondolatok az agyamon, már meg is érkeztem a szóban forgó oktatási intézmény bejáratához.
Az óra fél kettőt ütött, ám az illető jó szokásához híven ismét késett, volt időm tehát megfigyelni a mosolygós nebulók hadát, amint kifelé tódultak a tudás csarnokának ajtaján, ama boldogító tudattól csillogó szemmel, hogy mára több-kevesebb sikerrel teljesítették kötelességeiket, és végre várja őket az otthon pótolhatatlan melege.

Egyszer csak kisebb, harmadikos-forma lánykákból álló csapatra lettem figyelmes, amint kilépnek a hatalmas kapun, és a közeli buszmegálló felé veszik az irányt.

A gyalogátkelő-helyen páran kiváltak a csoportból, ám mielőtt másfelé irányozták volna lépteiket, tisztelettudó kislányokhoz méltóan búcsúzkodásra nyitották szájukat. Most szinte látom lelki szemeim előtt, ahogyan a kedves olvasó várja, hogy lefessem a kora őszi idillt, melyben az ártatlan gyermeki lelkek megváltak egymás társaságától:

-Szervusz Klára, holnap találkozunk! Vigyázz magadra hazafelé! Üdvözlöm édesanyádékat!
-Szervusz Zsuzsi, hasonló jókat!

meg ilyenek...
Nem. Nem ez történt. Az utca túlsó feléről hallatszott a gyermeki torokból felszínre törő, eget rengető kiáltás:


-Csákánypunci!


A másik oldalról pedig máris érkezett rá az ugyancsak velős replika, kórusban:

-Csöcs!.

Csodálkozva néztem egyet, kissé megálltam, mert elkapott a szédülés. Nem hittem volna, hogy huszonéves fejjel még van mit tanulni tízévesektől a cifra szóhasználattal kapcsolatban, ám maga a puszta tény, hogy kizárólag köszönés terén ennyire kreatívak tudnak lenni (pláne lány létükre) azért kissé elgondolkodtatott. Milyen lehet a mindennapos nyelvezetük?

Természetesen rögtön az amerikai filmek általános iskolái jutottak eszembe, és az ott megfigyelhető, ultraliberális oktatási módszerek, melyek elkerülhetetlen módon, lassan, de biztosan gyűrűztek be kis hazánkba. Állítólag a régi, múltszázad-béli praktikák, a körmösök, a sarokba térdepeltetés már nem alkalmazhatók. Rossz hatással vannak a gyermekek személyiségének fejlődésére. Ma már a felzárkóztatás korát éljük, és az évszázados rutinnal ellentétben a gyengék nem hullanak el, hanem az erőset, vagy pusztán átlagost, (félve merem kimondani) normálist silányítjuk azok szintjére. És persze nem hogy körmösöket osztogatni nem lehet. Nem lehet buktatni, nem lehet minősíteni, semmit nem lehet, hiszen az elnyomott gyermekeknek jogaik vannak, és ugyebár mindenért a tanár az, aki hibás.A gyermekek ma már nem fegyelmet, nem rendet tanulnak, hanem tízévesen afféle kiskirályként pöffeszkednek a padokban, hangosan élcelődve az idióta oktatókon.

Mély levegőt vettem, odébb sétáltam,és arra gondoltam: Kell a francnak állandó napsütés meg tengerpart. Amerika már itt van. Még ha Laguna Beach-et nem is hozta magával, a tökéletes szabadság már megérkezett.Örvendezzünk hát, s legyünk boldogok!



(A cikk eredetileg a Gé, mint... blogon jelent meg, 2012-ben)

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése