2013. febr. 27.

Sherlock és a Gyökerek

Miután nyugtázta, hogy a furfangos, angol detektív, Sherlock Holmes egy újabb, kacifántos gyilkossági ügy végére tett sikeresen pontot, fogta a féltéglához hasonlatos, nagy, szürke távkapcsolót, és kikapcsolta a kisképernyős, idejétmúlt tévékészüléket, mondván, úgysem fog már semmi érdekes történni a csatornák kacskaringós, szennytől hömpölygő világában aznap.

A híradót már úgyis látta, és azon kívül hogy nyolcan haltak meg egy autóbalesetben valahol Bükkábrány és Dédestapolcsány között, illetve hogy medvekölykök születtek a gyöngyösi állatkertben, nemigen tudott meg semmi érdemlegeset a világ aznapi állásáról, és hát mivel az említett baleset helyszíne szerencsére meglehetősen távol esett jelenlegi tartózkodási helyétől, a medvéktől pedig valami érthetetlen, megmagyarázhatatlan okból kifolyólag erőteljesen idegenkedett, így ezeken a híreken nem igazán szerette volna felizgatni magát. Aggódott ő így is éppen eléggé.

Valami nem stimmelt ugyanis kedvenc detektívje, a kimért, angol úriember, Sherlock Holmes épp az imént megtekintett kalandjával kapcsolatban, és ez felettébb nyugatlanította.

Az persze elnézhető, hogy a történet során elmaradtak az egykor elmaradhatatlannak mondható bajszok, hogy sehol egy keménykalapot vagy sétapálcát viselő úriembert nem látott az elmúlt háromnegyed óra leforgása alatt (nyolcvan perc, ha a reklámszüneteket is szeretnénk a televízió előtt végigizgult idő részének tekinteni), hogy sehol egy jól irányzott pofon nem csattant el, ezek ugyanis a modernizációval járó, meglehetősen idegesítő, ám muszájból talán elfogadható dolgok lettek volna. Itt ennél azonban valami sokkal nagyobb, furcsább dolog történt, sokkal megmagyarázhatatlanabb, sokkal misztikusabb.
Vagy ha nem, hát emlékezőtehetsége hagyta csúnyán cserben, ami az ő korában még, valljuk be, meglehetősen elképzelhetetlen dolognak hatott volna, pláne, hogy úgy érezte, minden más, számára fontos dologra tisztán és élesen emlékszik.

Ám most mégis vagy ő téved, vagy történt valami.

Emlékeiben ugyanis élénken élt egy elegáns, középmagas, frakkot és keménykalapot viselő, törvényszéki orvos képe, aki legjobb tudomása szerint a John H. Watson nevet viselte, és kedvenc detektívjének, Sherlock Holmesnak a segítőtársi szerepét töltötte be az általa olyannyira kedvelt és nagyra becsült történetekben.
Hiába kutakodott egyre mélyebben emlékei közt, ásott le egészen a gyermekkorában olvasott detektívtörténetek hadáig, majd mászott ismét feljebb, egészen a fiatal felnőttként végigizgult mozgóképek mesterséges valóságáig, sehol nem találkozott annak a fiatal, ázsiai nőnek az alakjával, aki pár perccel ezelőtt még ott állt előtte a képernyőn, és Dr. Watsonként mutatkozott be a nagyközönségnek.
Ez a karakter szöges ellentéte volt annak, amit korábban újra és újra maga elé vázolt segítségül hívott emlékei alapján. Mi a fene történhetett?

Hallott már korábban legendákat, melyek szerint a csak Kojak néven elhíresült, televíziók képernyőjén a keményfiút rendkívül meggyőzően adó nyomozót valamikor egy Telly Savalas nevezetű, kopasz, fehérbőrű, görög származású fickó alakította, de ezeket a történeteket valahogy mindig meglehetősen nevetségesnek találta. Kojak karakterét ha akarta sem tudta volna elvonatkoztatni a benga, fekete úriembertől, aki kifogástalanul alakította, mintha ráöntötték volna a szerepet. És akkor jönnek azzal, hogy eredetileg valami kopasz européer bohóckodott volna az effajta nagyvárosi farkas szerepében? Nevetséges! Na meg egyébként is, milyen név az, hogy Telly Savalas? Ilyet nyilván csak a szüleik pincéjében online névtelenség mögé bújó, idióta történeteket kitaláló és terjesztő, magukat forradalmárnak gondoló, időmilliomos, pattanásos huszonévesek ötölhettek ki..

Most is Telly Savalasra gondolt, próbálta elhessegetni szeme előtt lebegő, elképzelt, kopasz buráját, de mélyen magában érezte, hogy hiába minden, józan ésszel megmagyarázni a történteket úgysem menne. Rajta kívül talán már senki nem emlékszik a keménykalapos, bajszos úriemberre, és nyilvánvalóan meglehetősen ferde szemmel néznének rá, ha nagyobb nyilvánosság előtt kezdené el emlegetni, hogy ez a fiatal, ázsiai nő, ez tegnap még bizony egyáltalán nem ázsiai nő volt. Noha a nemváltó műtétek már bevett, mindennapos rutinbeavatkozásnak számítanak, és bármely férfi lehet rövid időn belül nő (vagy épp, fordítva), azért ez mégsem megy egyik napról a másikra. Nem, nem.

Hirtelen szédülés fogta el, és arra gondolt, jobb lesz, ha inkább megiszik valamit és lepihen. Holnapra talán elmúlik az egész, elfelejti az ázsiai nőt, a bajszos angolt, meg a kopasz görögöt, és minden rendben lesz. Az éjszaka letisztázza a fejében kavargó, abszurd gondolatokat.

A szoba másik végébe sietett, egy átlátszó itallal teli, literes üveget vett elő a bárszekrényként funkcionáló zoknitartóból, jó nagyot húzott bele, majd reflexszerűen kézbe vette a műsorújságot és lapozgatni kezdte.
-Nocsak! De hiszen ma kedd van! Majdnem elfelejtettem! Mindjárt kezdődik a kedvenc sorozatom, a Gyökerek, a kis Kuntakintével. A fehér, középosztálybeli ifjúval, aki az egyetlen európai rabszolga volt a történelem során!

A műsorújságot a földre dobta, bekapcsolta a kisképernyős, idejétmúlt tévékészüléket és várta, hogy vége legyen a faji megkülönböztetés szörnyűségeit bemutató, társadalmi célú hirdetésnek, hogy aztán nyugodtan, zavartalanul nézhesse meg kedvenc teleregénye legújabb epizódját.
A világért sem hagyta volna ki.


dajakg

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése