2013. márc. 19.

A LÓ MEGHAL, A STRICI VISSZATÉR

(az írás korábban a Gé, mint... blogon jelent meg)

"Szerinted gusztustalan, ha megbaszunk egy kiskorút?
De ha vérzik a ribanc, akkor baszni is tud!"
Dopeman

Csodaország. Eme kedvesen csengő szócska hallatán olvasóim nagyobb százalékának nyilván egy mesebeli lényekkel teli, varázslatos, álomszerű kánaán ugrik be azonnal, ahol a patakokban szennyezett víz helyett cukorszirup csordogál, a fákon színes énekesmadarak dalolják az internacionálét, az emberek furcsa kalapokat hordanak, és mindenki nagyon szabad, meg nagyon boldog. Pedig a  Lewis Carrol által megalkotott, bizarr világra tekinthetünk egészen más, kevésbé idealista szemmel is, és talán így közelebb is állunk a valósághoz. Ebben az esetben Csodaország ugyanis nem más, mint a való világ önmagából kifordult, torz ikertestvére, ahol minden a feje tetejére állt, és bármennyire vonzónak is tűnhet a normálistól való elrugaszkodottsága miatt egy darabig, hosszabb ott töltött idő után rájövünk majd, hogy igazából félelmetes, nyugtalanító helyről van szó. Olyan helyről ahol ahol bármi, de tényleg bármi megtörténhet. Furcsa dolog Csodaországban élni, meglehetősen furcsa, s nyugtalanító.

Ez ugyanis az a hely, ahol az emberek még hisznek ama idejétmúlt, elcsökevényesedett eszmében, melyet demokráciának neveznek.Illetve azonnal helyesbítek: Nem hisznek benne, mégis benne élnek. Hogyan máshogy magyarázhatnánk ugyanis azt a tényt, hogy nap mint nap kiáltanak diktatúrát, beszélnek oligarchákról, kérdőjelezik meg a kormány minden egyes cselekedetét nyilvános fórumokon, még sincs egyikük sem tömlöcbe vetve, vagy megbotoztatva? A szabad sajtó hiánya miatt verik mellüket, mégis nap mint nap száz helyen olvashatom, hogy "Nem tetszik a rendszer!", és ez ellen nem tesz senki semmit. Az állam csendben tűr, teadélutánokat tart, s röhög a markába, hiszen a sajtó féktelen szabadsága egy totalitárius uralomnál is szörnyűbb dolgot idéz elő az emberek legnagyobb részében, s nem más ez, mint az ignorancia.

A közöny, az érdektelenség, mellyel az országunkban nap mint nap történő események iránt viseltetünk, nem másból, mint a féktelen szabadságból fakad. Mivel az emberi agy befogadóképessége véges, így az információ kontrollálatlan, tömény áramlása épp az ellenkezőjét éri el annak, amire hivatott lenne. Gondolkodásra való ösztönzés helyett bezárja elménk kapuit a fontosabb, nagyobb horderejű információ elől, s átengedi azokat az adatfoszlányokat, melyek szórakoztatnak, vidítanak, vagy épp dühítenek és lehangolnak. A lényeg, hogy az alapvető emberi érzelmekre hatnak, hiszen a száraz adatok és tények senkit sem érdekelnek, pedig ezek azok a dolgok, melyekért egy totalitárius rendszerben egyesek gyilkolni vagy meghalni is képesek lennének. Elénk meg ha ezüsttálcán teszik a tudást, akkor is csak böfögünk egyet az olcsó sörtől, majd kijelentjük, hogy "A rendszer szar, mindigis szar volt, s szar is marad!" A szabadság korlátlan, a közöny egyre nagyobb méreteket ölt, a rendszer tehát működik.

Csodaország lakói eme óriási szabadságukban persze unatkoznak, ebből kifolyólag meg hőbörögnek, s olyan idejét múlt dolgok ellen lázadnak fel, mint egykoron volt történelmi nagyjaik, vagy épp saját hazájuk határai, saját népük jóléte. Nem csoda, hiszen a pofájukba tömött, vaskos adathalmazok már nem pusztán testüket, de agyukat is elzsírosították, őrült kalapos fickó lett szinte mindnyájukból. Szóval kitüntetéseket osztogatnak egymásnak történelmi személyiségek szobrainak megrongálásáért, egymás vállát verdesik ha valamelyikőjük nagyobbat tud turházni saját nemzetük értékeire, és újongva tapsolnak egy olyan miniszterelnök-jelöltnek, aki kokaint szív, kurvákat futtat, fegyverekkel bizniszel, és kijelentette, hogy ha vérzik a ribanc, akkor baszni is tud! A kétségbeesés vagy az egyszerű ostobaság az, amely eme cselekedetek végrehajtására, az ezekben való hitre ösztönzi őket? Vagy ennyire nincs már mi ellen lázadni, s nincs mi mellett kiállni? A választ eme kérdésekre nyilván csak Isten adhatná meg, abban az esetben, ha ebben a káoszban képes lenne egyáltalán valamiféle értelmesnek mondható dolgot kinyögni. Lehetséges, hogy van válasz, csak a kérdést felejtettük már el réges-régen? Lehetséges, hogy az élet értelme mégis mindössze negyvenkettő?

Mindenesetre Csodaország együgyű lakói saját magukon kívül más Istent nem ismernek. Önfeledten temetkeznek kokainba, pezsgőbe, vörös festékbe, vagy éppen kiskorúak vérébe, s amíg ezekből nincs hiány, lapítanak, mint kutyaszar a fűben. Ha pedig veszélyben érzik hedonista kultúrájuk alappillérjeit, hörögve, habzó szájjal támadnak mindenre, ami valaha értéket jelentett, s szentül hiszik, hogy amit cselekszenek, az jó. Pedig csak kezükbe kellene venniük néhány történelemkönyvet, s rájöhetnének, hogy az övéknél sokkal nagyobb, s értékesebb civilizációk is buktak már el hasonló magatartás miatt, s tűntek el a süllyesztőben. Ám amíg beismerés helyett pusztán megvetik, kinevetik s lenézik elődeiket, a változásra hiába is várnak. Csodaország lakói halálra ítéltettek, s már tudtukon kívül csak a hóhért várják, aki talán hamarosan meg is érkezik, rózsaszín Cadillacet vezetve, whiskyt iszogatva, könnyűvérű kislányokat cidáztatva, és hogy ne legyen olyan fájdalmas a guillotine csapása, talán utolsó kívánságukra majd pár forinttal olcsóbban adja a szlovák liszttel felütött, gyatra minőségű kokaint.


0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése