2013. ápr. 22.

PÁRVÁLASZTÓ, BARÁTKERESŐ, TAJGETOSZ

kép forrása: facebook.com
Ha valaki még nem értesült volna a csodás eseményről, azzal most tudatnánk: Az  ország bársonyszékekben parádézó vezetősége már megint valami fenemód csudálatos fondorlatosságot eszelt ki ama igencsak lapos közhangulat fellendítésére, helyreállítására. Az új keletű intézkedésnek köszönhetően senkinek sem kell többet egyedül lennie, nem kell többet búslakodnia, nincs több felvágott ér, sem megivott hypo! Május végétől mindenki boldog és kiegyensúlyozott lehet! Hála a Jóistennek, még épp a nyári strandszezon beköszönte előtt!


Olvasom ugyanis itt, ama hír24 nevet viselő, ideológiailag megkérdőjelezhető hovatartozású hírportálon, hogy aszondja:
"Nem kell több energiát fektetni a csajozásra, pasizásra: május 26-án Táncválasztó, párválasztó címmel indít a kormány társkereső programot."

Sosem nyugszanak ezek, de legalább folyvást azon munkálkodnak, hogy nekünk, mezei parasztlegényeknek meg proletárleányoknak javuljon az életszínvonalunk, és jó legyen. Jó legyen, csak úgy, mint ama korábbi rendszerben a hetvenen túli, kiemelt nyugdíjjal jutalmazott lacibácsiknak volt, akik most oly gyakran vágynak vissza könnycseppeket morzsolgatva szemük ráncoktól barázdált sarkaiban, mondván: "Bezzeg a Kádár idejében volt munka, kenyér, meg táncdalfesztivál!"

Remek dolog persze, hogy a gazdaság fellendítése mellett olyan óriási horderejű problémák is napirendi pontra kerülnek, mint a fiatalok töketlensége, de mi, akik a természetes szelekciónak bizonyos állomásain sikeresen túljutottunk, mégis azt üzennénk, hogy a tisztelt ház munkálkodjon csak azon, hogy az életszínvonal javuljon, aztán mi meg majdcsak megleszünk valahogy. Pláne ha majd lesz miből gyermeket nevelni, meg háztartást vezetni.

Aki meg töketlen, esetleg rusnya, netalántán egy utolsó suttyó, műveletlen tahó, hát az magára vessen, államilag támogatott programok ide vagy oda, valószínűleg úgysem talál magának párt, és az esetek túlnyomó részében ez jobb is a társadalom számára. Egyébiránt ha már itt tartunk, ahelyett hogy mindenki csak úgy megszaporodhat azután, hogy megtalálta szíve választottját, élete párját, szép barna mátkáját, ildomos lenne bevezetni az általam csak Tajgetosz-program néven hangoztatott, remek kis kezdeményezést, mely arra koncentrálna, hogy a gyermekvállalást bizonyos fajta tesztekhez, többek közt intelligenciahányados méréséhez, elbeszélgetésekhez és családlátogatásokhoz kötnék. Higgyék el, robbanásszerűen emelkedne az ország színvonala minden tekintetben, pláne azután,  hogy az utódok összehozására még képes, ám felnevelésükre már  szellemileg képtelen egyedek kiöregedtek és kihaltak. Persze jogállamban élünk, ilyet nem szabad csinálni, de remélem az álmodozás jogát azért mégsem veheti el tőlünk senki.

Na de tegyük most félre rosszindulatú, diktatórikus hajlamainkat, és koncentráljunk arra, hogy ha már tényleg segíteni szeretne a tisztelt ház, abban az esetben mi is járuljunk hozzá eme nemes gondolathoz néhány kreatív ötlettel. Hiszen közös érdekünk, hogy a harmadik emelet kettőben szüleivel élő harminéves K. István végre elhúzzon otthonról és ne kelljen minden este az hallgatnunk, hogy szexuális tartalmú rövidfilmek megtekintésével tölti munka utáni, megérdemelt pihenőidejét, meglehetősen zavarva ezzel az alatta (illetve fölötte) élő, békés népek esti nyugalmát.

Az első javaslat természetesen evidens: Ott volt ugye két éve az a fenemód nagy pénzekből lezajlott, fölösleges adatgyűjtési akció, a népszámlálás. Amennyiben még egy kis energiát és pénzt beáldozna a mélyen tisztelt állam, abban az esetben jól képzett szociológusok, pszichológusok és egyéb szakemberek segítségével egészen jól kiértékelhetnénk bizonyos adatokból, hogy ki az, aki annyira szerencsétlen, hogy  még a diszkóba is Orbán Viktor kell neki ahhoz, hogy fogja a kezét, és bíztassa: bizony menjen csak oda ahhoz a sarokban magányosan álldogáló, bögyös szőkéhez, mert ki tudja, talán ő lesz leendő gyermeki édesanyja.
Ezen embereket (mármint a különböző nemű, ám szellemileg hasonló adottsággal bíró egyedeket) egy egyszerűbb folyamat (pl. állami utasításra kiküldött társkereső levél, mely felszólítaná őket a találkozásra) során összehozhatnák egymással, esetleg ha ez a személyiségi jogok túlzott megsértése végett nem lehetséges, Oroszországból vagy Ázsiából, fél-legális úton "rendelhető" élettársat biztosíthatnának számukra.
Amennyiben ez az opció sem működne, abban az esetben kaphatnának bizonyos fokú állami támogatást, melyet az Erzsébet utalványhoz hasonlóan, kizárólag bizonyos helyeken (jelen esetben bordélyházakban és kocsisorokon) lehetne felhasználni.
A legtöketlenebbeknek segély-guminőt és vibrátorokat kaphatnának, természetesen állami receptre.

Azoknak pedig, akik már megtalálták életük párját (vagy valami igazán furcsa okból kifolyólag nem találták meg, de nem is akarják) indítványozhatjuk barátkozó-programok életre hívását, hiszen mint abból a dobhártyát irritáló, régi beat-slágerből is tudhatjuk, "Mindig kell egy barát!"

Ennek megvalósítására kiváló helynek bizonyulnának például a távolsági buszjáratok, hiszen megannyiszor bosszankodtam már ha másodmagammal (baráttal/barátnővel) szálltam fel egy járműre, és azon minden egyes, két személyre tervezett ülés foglalt volt. Persze mindegyik egyedül üldögélő, magányosan a távolba meredő fiatalok/középkorúak/idősek által. Ilyen esetekben társammal, kivel rászántuk magunkat arra, hogy az utazás több órás viszontagságait együtt viseljük el, egymást szórakoztatva vészeljük át, arra kellett kényszerülnünk, hogy egymástól elszakadva, különálló helyeken töltsük el az A pontől B-be történő érkezésig eltelő időt, számunkra teljesen ismeretlen, mondhatni vadidegen személyek társaságában.
Ilyen és ehhez hasonló, kellemetlen helyzetek elkerülésére remek kezdeményezés lenne, ha (Parlamenti utasításra) a buszsofőr minden egyes felszállótól megkérdezné, hogy egyedül utazik-e, és amennyiben igen, abban az esetben megkérné az illetőt, hogy a legközelebbi, magányosan üldögélő személy mellett foglaljon helyet. Így jóval gazdaságosabb és igazságosabb lenne a helyek elosztása a Volán busztársaság távolsági járatain, és könnyen megeshet, hogy egy száz kilométernél messzebbre történő utazás esetén akár életre szóló barátság is szövődik két, korábban egymás számára vadidegen illető között.

Hát nem csodálatos lenne?

dajkag 




0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése