2013. jún. 8.

TÁRSADALMI PANOPTIKUM #04. - JÁNOS

Az éjszaka folyamán Jánossal álmodtam.

Ott állt a Parlament előtti buszmegállóban, egyik kezében esernyőt, másikban aktatáskát szorongatva. A gond mindössze annyi volt, hogy a Duna már szinte gondosan kivasalt inge gallérját nyaldosta, az esernyőt pedig alig bírta kezében tartani, és egyre inkább küzdött az árral. De nem adta fel.

Úgy döntött, mindenkinek megmutatja, hogy ő másabb a többieknél. Kiáll oda az áradó folyó egyre feljebb és feljebb emelkedő hullámai közé, még akkor is, ha semmi értelme az egésznek. Mert ő MŰVÉSZ.
Jánosra azonban meglepő módon senki sem figyelt.

Úgy tűnt, csak én állok ott a parton és meresztem szemeim a furcsa idegen felé, rajtam kívül egy árva lelket sem érdekelt lassacskán agóniába fulladó, meghökkentő akciója.
Az érdeklődés eme magas fokú hiánya mégsem volt annyira furcsa, mint amilyennek most így, leírva tűnhet, lévén a tökéletes demokráciába lépve rendőrség már rég nem létezett, a parton pedig mindenki önmagával (egész pontosan önnön egyediségének mutogatásával) volt elfoglalva, így a látvány cseppet sem hatott meghökkentően.
Egyedül én, mint egy középkorból a Kossuth térre csöppent vándor figyeltem csendben eme önnön egójában fuldokló ember harcát az éltető elemmel, ami úgy döntött, további oltalmazás helyett most inkább pusztítana egy kicsit. Mert megteheti.

Kissé sajnáltam ezt a figurát. Értettem miért csinálja, ám valahogy mégsem.
Valamiért hitt abban a téveszmében, ami a mi korunkban talán még téveszmének tűnhetett, ám ott és akkor, a demokrácia tökéletes megvalósulása közepette nagyonis valós volt. Hitt abban, hogy a tizenöt perc hírnév neki kijár. Mint mindenki másnak. A parkokban rózsaszín latexruhában sétálgató, bajszos pároknak, a saját hányásukat újra meg újra magukba tömő alkoholistáknak, a ledöntött szobrok talapzataira fekete csíkokat festő avantgarde művészeknek,  és a talapzatokon peckesen álldogáló, gyors egymásutánban irreleváns szavakat ordibáló, egy-két sor között nagyot sercintő költőknek.
Hitt abban, hogy a tizenöt perc hírnév neki kijár. Mint mindeki másnak, hiszen ezt diktálta a korszellem, amivel (mily' irónikus) János úgy gondolta, homlokegyenest szemben halad.

Mire tekintetem körbevezettem a tájon, alakjából már semmi más nem látszott, csak az elgyötört kéz, amely rendíthetetlenül markolta a Duna hullámai fölött a kopott, fekete esernyőt. Aztán alíg telt bele pár percbe, ezt is elmosták a kavargó habok.

Mindeközben az önmaga istenítésében elmerülő tömeg semmit sem vett észre abból, hogy a vízállás egyre feljebb és feljebb kúszik, lassan, de biztosan elöntve az egész teret. Mindenki látta, ám senki sem szólt, attól félve, hogy a hömpölygő hullámok majd felborítják önámításból épített trónjukat és kilökik őket a figyelem középpontjából.
A víz néhány percen belül az utolsó avantgarde szabadverses kötetet is elmosta, és  mintha misem történt volna, csendben továbbcsordogált, a hullámok közt magávalsodorva János esernyőjét is.

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése