2013. aug. 30.

TÁRSADALMI PANOPTIKUM #05. - LAURA



Laurával úgy hat-hét éve egy művészeti fesztiválon futottam össze. A tömegnek nehezen nevezhető, meglehetősen ritkás embercsoportosulás közepén álltam, száraz pogácsát rágcsáltam, meg valami embertelenül rossz, bornak csúfolt lőrét vedeltem, hogy azért valahogy mégis sikerüljön elviselni az agyamba pumpált, masszív modernkultúra-mennyiséget. Ő valahol nem sokkal mellettem, az összegyűlt emberkupac szélén kísérte feszült figyelemmel a zajló félben lévő, élőművészeti előadást.

Már jómagam sem tudom a miértjét és hogyanját odakeveredésemnek. Június eleje volt, és nagy valószínűséggel nem a kíváncsiság, hanem a kiállítóteremként funkcionáló, régi templomépület hűvössége vonzott be a forró, nyári utcáról, ahol már szinte a cipőm talpára tapadt az olvadozó, sötétszürke aszfalt. 
Az újdonság varázsa tehát semmiképp sem vonzott, pár hasonló jellegű performance-előadás megtekintéséhez ugyanis már volt akkoriban szerencsém, és hát ha az ember néhányat már látott, akkor nyugodtan kijelentheti, hogy látta az összest. Ebben már akkor is biztos voltam... 
Tökmindegy, hogy egy vadfeminista kopasz nőszemély szaval-e verseket az évek óta használatlanul porosodó vaginájáról, egy mezőgazdasági eszközöket életében még csak vitrinben látott sovány bölcsészhallgató szórja körbe magát vetőmaggal miközben köcsögdudán játszik, vagy épp egy pszichopata-alkatú fickó elektrosokkolja a saját nemzőszervét a barkácsbarát szomszéd verandájáról eltulajdonított elektródák segítségével. A vége mindegyik hasonló jellegű előadásnak ugyanaz. 
Állunk, és nem értjük, mi a francot is néztünk végig pár pillanattal azelőtt. Néhányan persze felfedezni vélnek valamiféle hatalmas életbölcsességet, ám ők általában erősebb drog hatása alatt állnak, vagy épp ugyanúgy fogalmuk sincs az egészről mint nekünk, ellenben roppant okosnak szeretnének tűnni a kiművelt performanszlátogató barátaik szemében, akiknek szintúgy lövésük sincs arról, mégis mi a fasz zajlott le percekkel azelőtt a szemük láttára. Az álkultúra ördögi köre... 

A termet jótékony félhomály borította. Két végében most egy-egy vasszerkezetes ágy állt, afféle kórházi, vagy inkább háborús barakkokban fellelhető darabok. Mindkettőre tiszta, fehér lepedőt és ágyneműt húztak, már a látványuktól is kirázott a hideg és gyermekkori mandulaműtétem, na meg az annál is szörnyűbb fitymaszűkületem jutott eszembe. Még mindig érzem.. Alig négyévesen, a steril, zöld, szobában a doktor lefektetett egy fehér lepedős kórházi ágyra, a két nővérke meg karomnál és lábamnál jó erősen lefogott, aztán megtörtént a beavatkozás. 
Már a gondolattól összeszorult a gyomrom és fájdalmat éreztem bizonyos tagjaimban, mielőtt azonban túlzottan elkalandoztam volna, a terem ajtaján át színre lépett egy hosszú szakállú, idős úriember és egy nála szemmel láthatólag fiatalabb, szakálltalan hölgy. Megkezdődött az előadás. 
Fogták magukat, és mintha mi sem lenne természetesebb, bemásztak a két ágy alá, aztán vártak... A közönség rezzenéstelen arccal bámult és úgyszintén várt, legkisebb lélegzetvételét is visszafojtva. Egy darabig én is, aztán egy-két perc után kezdett rajtam erőt venni a türelmetlenség és a suttyóság, és arra gondoltam, milyen is lenne elereszteni egy jó hangos békegalambot, amolyan igazi recsegőset. Persze a bennem élő művészetkedvelő kultúrfasiszta azonnal rendre utasított és én is inkább csendben álltam tovább a teremben tartózkodó, kultúrára szomjas népekkel, mígnem hirtelen, teljesen váratlanul a két ágy megmozdult, és olyan sebességgel, mintha egy csiga és egy lajhár egyeztettek volna meg találkozót a terem közepén, mondván sürgős megbeszélnivalójuk támadt, elindultak egymás felé...Majd úgy húsz perc leforgása után összeütköztek...
Egy mellettem álló, középiskolás-forma srác alig hallhatóan, szinte néma kuncogni kezdett, és ekkor már én sem bírtam volna tovább türtőztetni magam. Az üresjáratnak mondható idő kitöltése végett ugyanis az elmúlt negyed órát masszív vedeléssel töltöttem, és már legalább a hatodik pohár boromon voltam túl, amit a szikes, hortobágyi talajhoz hasonló, csontszáraz pogácsa valamiért nem akart felinni a gyomromból, így hát kezdett fejembe szállni a lőre. Találnom kellett valamiféle fogódzót, ami lekötheti a figyelmemet az elvont előadás helyett. Ekkor láttam meg Laurát. 

A csoportosulás szélén állt, és olyan erőteljes figyelemmel kísérte a zajló performanszot, hogy az ember azt hitte, az erőlködéstől mindjárt kiugrik saját bőréből, majd a fedetlen, rózsaszín izomkötegeit mutogatva, hangosan kurjongatva kezd lambadát járni, ott, a terem közepén. Igazából nem lett volna meglepő, annyira ki akart tűnni mindenki közül, annyira másnak, annyira művészinek akart látszani. Őszintén szólva, talán az egész termet egybeolvasztva nem érdekelte annyira az előadás, mint ezt az alacsony, kissé duci, szemüveges, a kinti harminc, benti huszonkét fokban selyemsálat viselő, furcsa leányzót. 
A maga sablonos, kiszámítható megjelenésével is üde színfolt volt az egyetemista álértelmiség jóízlés ellen elkövetett egyéniség-hadjáratának kellős közepén. 
Persze egyáltalán nem a kisugárzása vonzott, egyszerűen csak tudni szerettem volna, mit gondol az életről. Hogyan élhet valaki, aki ott ragadt középiskola kilencedik osztályában Kispált hallgatva és boroskólát szürcsölve? A hetedik pohár ital elfogyasztása után szerettem volna a saját szórakoztatásom céljára használni ezt az elbaszott bölcsész-divatbemutatót, és valamiféle ártatlanul idióta gagyogást hallgatni. Elhitetni ezzel a lánnyal, hogy ez az egész baromira érdekel, aztán meg az adott pillanatban fogni magam, és angolosan lelépni a francba. Az olcsó fehérbor és a fullasztóan forró levegő valahogy előhozták belőlem a démonokat. Nem tehettem róla. Persze tekinthetjük ezt akár egyfajta szociológiai terepmunkának is a tudomány érdekében, nézőpont kérdése. A lényeg az volt, hogy valahogyan szóba kellett elegyednem ezzel a jelenséggel. Beszélnem KELLETT vele. 

Miután a két ágy a terem közepén ütközött és valamiféle vért imitáló vörös festék kezdett szivárogni a tollpárnák belsejéből, az idős férfi és a fiatalabb hölgy kimásztak alóluk, meghajoltak, az előadás pedig véget ért. Az addigra még kevesebb emberből álló nézőközönség tapsolt és újongott, köztük én is, bár velük ellentétben csak afeletti örömömet szerettem volna kinyilvánítani, hogy ez az ostoba, öncélú nyálverés végre véget ért. Töltöttem egy utolsó pohárral a kritikán aluli fehérborból, hozzá pedig a már felmelegedett szénsavas ásványvízből és odaléptem a kiszemelt leányzóhoz. Épp egy falon függő, leginkább jóízű, vörösboros-sárgarépás hányásra emlékeztető, modern festményt szemlélt úgy, mintha magát a feltámadó Messiást pillantotta volna meg.

-Szia! Szerinted is szar ez a festmény? 

Kérdeztem meglehetősen cinikus hanglejtéssel, ám nem érkezett válasz.

-Na jó, csak vicceltem. Valójában én festettem.

A lány rámnézett, egy pillanatig méregetett, majd a tekintetében olyan hitetlenkedéssel, mintha csak azt állítottam volna, hogy Buddha nyolcvankettedik reinkarnációja vagyok, kérdésre nyitotta cserepes ajkait:

-Tényleg? Nem tűnsz külföldinek!

Ekkor néztem a szóban forgó mázolvány bal sarkába, ahol megláttam a mű alkotójának nevét és annak címét: "Georgio Steinberg : Ezerarcú Társadalom"

-Nem? Háát, öööö...anyám olasz, apám izraeli. Festőművész. Akárcsak én. Egy kommunában nevelkedtem. Mindenféle népség lakott ott, így több nyelven folyékonyan beszélek.

Életemben nem hazudtam ekkorát, szinte éreztem, hogy az egykor szent hely kupolája hamarosan repedezni kezd és rámszakad. Magam sem igazán tudtam, honnan jön belőlem ennyi marhaság ilyen folyékonyan, ám úgy tűnt, meggyőző vagyok és az áldozat horogra akadt, és ez volt a lényeg.

Nagyjából két órán át társalogtunk. Laura úgy itta a szavaimat, mint én a meglehetősen gyenge minőségű fehérbort, közben pedig elmesélte gyakorlatilag az egész életét. Hogy fest, rajzol, a hálószobában háromakkordos dalokra dudorászva fejezi ki önmagát. Énekelget a néger kisgyermekek kilátástalan helyzetéről, a cigányság kitaszított sorsáról, a nők vaginaplasztikához való alanyi jogairól, és mindeközben arról ábrándozik, hogy egyszer majd eljön érte valahonnan messzi földről egy jóképű festőművész, költő, író, esetleg emberjogi aktivista, és örökre magával viszi, el innen, el ebből a mocsokból, a megvetés, intolerancia és  alkotmányellenesség hazájából. Ő fogalmazott így. Mindeközben cigarettára gyújtott, az iPod-ját babrálta és néha megemlítette, mennyire hasznosnak is találja a világhálót, mint olyat. És mennyire rossznak tartja a kapitalizmust.
Folyamatosan számomra teljes mértékben ismeretlen, név nélküli külföldi festőkről, írókról, zenészekről áradozott, afféle percemberekről, akik létezésének tudata képes olyan hamis hittel eltölteni a meglehetősen középszerű fiatalokat, hogy egyszer majd ők maguk is lehetnek valakik. Egyszer az ő nevüket is kőbe vési a társadalom, és örökre emlékezni fognak majd rájuk. Fejet hajtanak előttük az unokák, sőt, még azok unokái is. Csak sajnos a világ nem így működik. 
Akkora elánnal beszélt közhelyes nímandokról, olyan tűz lángolt a szemében mikor hazánktól távoli tájak fiaira gondolt, hogy éreztem, közben valamiféle perverz kéj simogathatja belülről, és hirtelen nem tudtam, mit is gondoljak. Tőle, a személyétől, a milyenségétől érezzem magam rosszul, vagy pedig sajnáljam, amiért ennyi marhaságot képes elhinni, tökéletesen a magáévá tenni és propagálni egy elmebeteg kor elmebeteg eszméit. 
Nem vonzott többé, idegessé, feszültté, zavarttá tett, undort, félelmet és megvetést éreztem. De nem iránta. Az egész elbaszott társadalom iránt, aminek köszönhetően egy alapvetően értelmes, érzelmektől fűtött, empátiától túlcsorduló emberi lényt  ennyire a szakadék szélére, a tökéletes öngyűlöletbe tud taszítani az elfogadás, a tolerancia álságos mázával borított propagandájával. 
Merthogy ezalatt a két óra alatt sütött Lauráról, hogy mindent gyűlöl, ami ő maga. A saját személyiségét, múltját, őseit, nemzetét, hagyományait. És a legrémisztőbb az volt, hogy nagyon is értettem, miért. Nem az ő hibája volt, nem is az őseié vagy a nemzeté. Ők mind egy hatalmas folyón eveznek lefelé, ugyanabba az irányba, ugyanazon célból előre haladva, csak valahogy mégis elmennek egymás mellett...

Időközben besötétedett. Elnézését kértem, és azt hazudtam, hogy el kell mennem a mosdóba, amely tulajdonképpen nem is létezett, az egykor szebb napokat megélt, épület háta mögötti részen kijelölt földdarab helyettesítette. Ő megértő volt, és azt mondta, vár vissza. Ahogy kifordultam a kapun, cigarettára gyújtottam és visszanéztem egy pillanatra. A csillagos eget bámulta. Elindultam hazafelé, s közben elátkoztam a kort, ami szépen csengő jelszavakkal csábítja el és fordítja egymás ellen az ártatlan lelkeket, hogy aztán az alkalmas pillanatban egy jól irányzott döféssel vessen véget önnön létezésének is és tűnjön el a süllyesztőben. Örökre.

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése