2013. okt. 24.

A disszonancia, a haladás-ellenesség és a gipsz



Mielőtt felmásztam volna a létra tetejére alaposan megpakolt glettanyagos vödrömmel kezemben, gondoltam az unalmas munka mellett üdítően hatna némi muzsika. Hamarjában eleresztettem hát a csöbör fülét, s a zenegép (értsd: jogvédett anyagokat digitális formában tároló, ingyen szerzett zenéket tartalmazó személyi számítógép, mely manapság minden háztartás polcán/asztalán ott csücsül) felé irányítottam lépteim. Valahogy egész nap nosztalgiaködös hangulat keringetett, hát megfogtam (persze...kézzel...) a gecizők zenekar munkásságát tartalmazó mappát, majd a tekintetes úr nevezetű zenekar dalainak gyűjteményét (mely utóbbi minden egyes darabját történetesen Pozsonyi úrtól vettem, s utólag került csak cd-ről a gépembe), s a lejátszási listám kultúrát szomjazó listájára pakoltam őket.
Az első ütemek ritmusára ismételten megkezdem a lajtorján való felfelé kúszást. Valahogy már ez is olyan könnyedén ment.
Aztán apránként egyre világosabbá vált, miközben a gipszes spaknival sebesen cikázó mozdulatok közepette tüntettem el a százesztendős ház falán az idő vasfoga (s korábbi kontármunkák) által képzett repedéseket, hogy a munka egyszerűen üdítőbb, olajozottabb folyamat, ha a háttérben ez a fajta zene duruzsol. „Heuréka!” – kiáltottam volna, ha a mennyezetről fejemre pottyan egy alma, de mivel ezt a gyümölcsöt ládában tartjuk, padlóhoz közeli helyeken, nem pedig a plafonra függesztve (csupán praktikussági okokat is szem előtt tartva) ezért csak magamban dúdolgatva serénykedtem tovább a felújítás – amúgy meglehetősen unalmas – bűvkörében.
Sorakoztak a jobbnál jobb nóták, teltek a résebbnél résebb likak.
Midőn az ominózus, 2004-es gecizők koncert kalózfelvétele került sorra, szinte szárnyaltam a magasban, üzembiztosan billegő létrával talpam alatt. Emlékezetes este volt amúgy is ez a rendezvény, melyet személyesen volt szerencsém végigélvezni. Sajnálatosan csak Yszap becenevű kollegám színpad előtt, kabátujjba rajtett magnóval felvett hanganyagát tudhatom magaménak ezzel az eseménnyel kapcsolatban, hiába is kértem Pozsonyi úrtól oly sokszor, nem bocsátaná-e rendelkezésemre a keverőpulton készített szalagok tartalmát, mely bizonyosan üdvösebb minőségben örvendeztetne meg. De sajnos ő minden alkalommal visszautasított, anyagi okokra, s lehetséges szerzői kiadásra hivatkozva. Hiába volt a sok győzködés, miszerint nem áll szándékomban áruba bocsátani, sem pedig ingyenes oldalakra, megosztóportálokra feltölteni az anyagot, csupán magáncélú volna a kérés, ő hajthatatlan maradt. Valahol megértem; elvégre ő sem számíthat a boldog nyugdíjas évekre, ahogy egyikünk sem, így minden befolyó összeghez ragaszkodik, lettlégyen az pár eladott cd-lemez, vagy akármi.
Sebaj, megszoktam már a silányabb minőségű verziót, és különben is, a zene önmagában is elég jó ahhoz, hogy ne érdekeljen a felvételek tisztasága. Arról nem beszélve, hogy esszenciális punkzenénél mit se számít a profizmus – bármely vetületben.
Odafönn, a létra tetején meg különösen nem zavart. Boldogságtól torzult, vigyorgó képpel kenegettem a glettet, miközben a háttérben a rokkantkocsik beolvasztása, nyugdíjasok ellen való uszítás, csökött fiatalok megvetése és grandpierr attila (csak úgy nemecsekesen) felkoncolása volt a téma. Felemelő!
Miután a nagyszobát elvégeztem a konyhát már a tekintetes úr zenéjére varázsoltam elfogadhatóbb állagúvá. Úszva a disszonanciában, másoknak fájdalmas, nekem nagyon is kedves hangok közt suhogott kezemben a szerszám. A haladás ellen való, modernizmust élesen elutasító gondolatokkal átszőtt légkör belengte az ódon házat...szeretem a másokat! Ó igen, tüntessük csak el ezt a csúnya rést! Zsandárt közterekre! Nesze, te rút repedés!
És ahogy a gyorsan száradó gipsz a hibákat, úgy a mindent elsöprő basszusgitár és a zajosan csengő, disszonáns gitár a mai napig aktuális szövegekkel a bennem tátongó hiányérzetet töltötte be.
Boldogan, hordoztam végig összemocskolt tekintetemet az immár kijavított falakon, miközben a háttérben az utolsó taktusok megemlítették, miszerint: nincsen kuvasz, nincsen tacskó, kutya van csak, ez a jelszó. Máris szebb ez a nap!
Szerintem bevezethetnék ezt szobafestők számára létesült szakiskolákban is. Az oktalan, ifjonti tanoncoknak. Javukra válna.
Én pedig jövő héten valószínűleg kifestem a fészert...lehet, hogy Matuska Szilveszter Pajtásai fogják szolgáltatni a háttérzajt. 

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése