2013. okt. 4.

KLUBKÁRTYA VAN?


Néha megesik, hogy le kell ugranom vásárolni a közeli hipermarketbe. Elfogy a kenyér, nincs a hűtőszekrényben paradicsom. esetleg jól esne egy üveg, hideg sör. Van ilyen.


Összeszedem minden erőm, felöltözök, és megteszem a nagyjából tíz perces utat, amely aljasul közém és a jól ellátott fogyasztó által érzett komfortérzet közé állt. Ez már alapjában véve bosszant kissé. Egy jó sörital birtoklásának érdekében el kell hagynom bemelegített fotelem, le kell tennem az áhítattal kezemben tartott olvasmányt és a hideg utcára kell lépnem. Na de sebaj, Róma sem egy nap alatt épült, vagy mi a fenét is szokás ilyenkor félművelt okoskodók körében mondani. Elindulok bevásárolni.

Miután összeszedtem a kosaramba a számomra szükséges, napi fogyasztási cikkek sokaságát (ez sem stresszmentes feladat, de inkább hagyjuk most) jó polgárhoz híven a kasszához lépek, és kivárom a soromat, hogy az árukra kifizetett összeggel hozzájáruljak a gazdaság fellendüléséhez. Szinte már nyúlnék is a zsebemben lapuló, vastagnak a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető  pénztárcáért, de nem, az a kedves pénztároshölgy mindenáron fárasztani szeretne, és rövid, lekezelő, tegező megszólítás után az alábbi bárgyú kérdést szegezi nekem: „klubkártya van!?” Nem, nincs, nem volt, s nem is lesz!

Mert hihetetlen, hogy ebben a nyamvadt országban mindenki a barátom szeretne lenni! Feldolgozhatatlan, hogy mindenki az én kedvemben akar járni! Nem elég, hogy a pénztárosnő tegez, de miután visszautasítom ajánlatát az ingyenesen igényelhető vásárlói kártyával kapcsolatban, még csúnyán is néz rám, hiszen ő csak jót akar nekem. Gyűjtögethetném a pontokat, meg spórolhatnék. Mert a multinacionális mammutcég semmi egyebet nem szeretne, csak a barátom lenni. Bratyizni kicsit. Éreztetni velem, hogy ha nála vásárolok, a pénzem jó kezekbe kerül, mert a kiszolgálás kitűnő (tegeznek és jót akarnak), s ha szeretném a vásárlói kártya igénylésével még dollármilliókat is spórolhatok. Na persze ehhez először szükséges a személyes adataim kiadása, és a különböző helyekről érkező reklámszemét és hírlevelek fogadásának elismerése.
Minek az effajta kétszínűség? Nyilván nem fogom elhinni azt, hogy a hipermarketeket üzemeltető multinacionális vállalatok kedvesek, jófejek és minden egyes lépésüket annak érdekében teszik, hogy jól érezzem magam. Egyébként sem azért járok boltba, mert az afféle lelki üdvösséget okozna nekem. Hanem mert muszáj.

 Sokkal szívesebben tenném be a lábam egy olyan nagyáruházba, amit nem óriási reklámmosollyal feszítő nagycsaládokkal promótálnak óriásplakátokon, hanem például településeken végighajtó, tekintélyparancsoló tank hadosztályok piktúráival. Vagy éppen elemi iskolából hazafelé igyekvő, falusi gyermekekre napalmot szóró repülőgépek pompázatos fotóival. Torz újszülötteket a világra segítő hentesek képével, melyek alatt büszkén díszelegne a felírat. „A legkisebb is számít”

Hányingerem van a képmutatástól, a kényszeres barátkozástól, a megfelelési kényszertől. Kiben bízhat az ember, ha nem az anarchia hős katonáiban, a mindenek felett álló világhatalom haderejében, a multinacionális cégekben!? Ha más nem, legalább ők legyenek őszinték, vállalják fel magukat, és mutassák meg valódi arcukat. Higgyék el, mit sem változtatna a dolgok menetén ez. Ugyanúgy vásárolna tovább mindenki. Legfeljebb én is kiváltanám azt a bizonyos klubkártyát, s a képmutatás arcomba okádott rózsaszín masszájától talán kevésbé zsörtölődve tenném ki az üzletből a lábamat, frissen beszerzett, jéghideg sörömbe kortyolva.

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése