2013. okt. 22.

TÁRSADALMI PANOPTIKUM #06. - PÉTER

Kedves barátaim! Kérem, fogadjanak el egy jó tanácsot az életre!
Nem is jótanács ez, inkább afféle észrevétel, melynek jómagam már hasznát vettem nem egyszer, s mint olyan gondolatot melyről úgy érzem, hasznos támpontként szolgálhat az élet rögös útjain történő nehézkes navigálás során, most szeretném megosztani önökkel.


A tézis eképp hangzik:
Óvakodjunk mindenkitől, aki harmincadik életévének betöltése felé közeledvén anarchistának vallja önnönmagát! No, nem afféle klasszikus értelemben vett, bombákat robbantgató, uralkodókat orvul leszurkáló, társadalmat végromlásba taszítani kívánó, becsületes figurának! Nem, nem! A mai világban ezt már egészen máshogy, terroristának, orgyilkosnak, vagy valami fasiszta söpredéknek titulálják. Én a szereteten, megértésen és az egyenlőségbe vetett, fölösleges energiapazarlásnak tekinthető hiten alapuló, modern kori anarchizmus követőire gondolok itt, akikre ugyan már húszadik életévük betöltése után is tekinthetünk egészen nyugodtan ferde szemmel, megkérdőjelezvén ködös, a józan gondolkodás mindenfajta formáját mellőző eszméiket, azonban ha valaki huszonöt és harminc között sem képes kinőni az idealista badarságok fellegvárának építéséből, ama személy már egyenesen gyanúsnak, a jóléti társadalom szempontjából deviánsnak és veszélyesnek tekinthető, és egészen nyugodtan hülyének kiáltható ki.

Van egy ismerősöm, a Péter. Na, ő például anarchista! Huszonnyolc éves, és saját bevallása szerint mindenféle szabályok, eszmerendszerek és kötöttségek nélkül él. Péter tehetős szülők gyermeke, nemzői ugyan elváltak kiskorában, ám édesapja orvosi fizetése és édesanyja tanári keresete nagyjából megteremtette számára azt a jólétet, amelyről néhány gyermek csak álmodozni tud egy falusi putriban megrohadva. Péter szociológia szakon végzett az ország egyik legnevesebb egyetemén, és jelenleg jól fizető állása van egy multinacionális cégnél. Telefonokat fogad, papírokat tologat, egy napon majd magasabb beosztásba kerül.
Ennek ellenére szabadidejében bőrdzsekit húz, emberbarát zenekarok dühös dalait hallgatja arról, mennyire gonoszak a húsevők, milyen rossz a háború, meg úgy egyáltalán, mennyire szemétláda aki kicsit is másképp gondolkodik bármiben. Ételosztásokra és teljesen felesleges tüntetésekre jár, valamint masszívan iszik és drogozik. Utóbbit ugyan elítélte még pár éve, de ez már más lapra tartozik, az ember jelleme ugyebár folyamatosan fejlődik (csak hát van akinek visszafelé).

Ahogyan említettem, Péter mindenféle szabályt, rendet és törvényszerűséget figyelmen kívül hagyva, felrúgva éli hétköznapjait. Legalábbis ő próbálja ilyesfajta szemszögből látni saját életét. Hatkor kel, nyolcra bemegy a melóba, elüldögél a telefon mellett egészen négyig, majd a nap hátralévő tizenhat órájában felváltva lázad-táplálkozik-lázad-aluszik. Vitázni egyébként lehetetlen vele. Emlékszem, egyszer felmerült a kérdés, miszerint miért is nézi le húsfogyasztó embertársait, ha már ők az esetek nagy részében tolerálják vegan idiotizmusát. Ha nem is mindenki, de azért legtöbben. Egyszer egyébként valaki megjegyezte neki, hogy roppant sovány és sápadt, ezt pedig ő valamiféle személye (és az általa képviselt ideológia) elleni támadásnak tekintve csak dühösen kikelt magából és az őserdei csimpánzok levadászásáról hadovált valamiféle zavaros, előre betanult szöveget. Értelmes válasz helyett nekem is mindössze annyit vágott a fejemhez, hogy begyepesedett fasiszta vagyok, mert ha ezt nem értem, nincs miről beszélgetnünk. Azóta ritkán találkozunk...
Párszor láttam Pétert, ahogy egy szórakozóhelyen hangos megjegyzések kíséretében vonult félre, dicsérve saját tapintatosságát, amiért odébb megy nemdohányzó embertársai mellől, ha épp rágyújtani van kedve. Amikor egy dicsérő szó sem kísérte aprószenteket megszégyenítő jócselekedetét, sértődötten hagyta el a társaságot és inkább csavart magának egy dzsointot, magában arról mormogva, hogy ő az egyetlen önzetlen ember ebben a rohadt vidéki porfészekben, ahol nyilvánvalóan mindenki más önfejű, irigy fasiszta. Bezzeg Budapesten!

Péter lassan harminc, és kicsit sajnálom. Keményebb megfelelési kényszer van benne, mint embertársai nagy százalékában, hiszen napról napra bizonyítania kell saját "barátai" előtt. Meg kell mutatnia, hogy veganabb a vegannál, jobban szeret mindenkit mint bárki más, és toleránsabb, mint a dalai láma, kivéve persze azokkal szemben, akik másképp gondolkodnak. És így a harminc felé közeledve, úgy látszik, már sajnos el is hiszi, hogy ez önmaga.


0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése