2013. nov. 3.

Jó napot kívánok...

-Mondd csak, eszel te rendesen?

-Hogy mondja, kérem?

-Azt kérdeztem: eszel-e rendesen? Olyan sovány vagy, mint egy sápkóros etióp.

-Mi ez a hangnem, kérem? És mi köze bárminek a testsúlyomhoz?


K. Ernő, kilencven esztendős, felső-ivánfai lakos megrökönyödve nézett át három dioptriás szemüvegén. Megélt már egynéhány dolgot, de erre nem számított, hogy így beszéljenek vele élete alkonyán. Ráadásul éppen itt. Sértett önérzetét visszafojtva próbálta megőrizni hidegvérét. Az orvosa eltiltotta az izgalmaktól.


-Ne játszd már a fejed! Mit gondolsz, téged talán maga az anyakirálynő pottyantott ki? Az aranyozott lyukán, mi?! Nézzenek oda!

-Már elnézést, de én semmi rosszat nem akartam. Csupán arra szerettem volna felhívni a figyelmét, hogy nem járja így beszélni egy idős emberrel.

-Nem járja...háh! Felhívni...azt a mindenit! Te mondd, nem elitiskolát jártál véletlenül? Talán egyetemet is nem?

-Ami azt illeti, kérem, de igen. A Műszaki Egyetemen végeztem építőmérnökként 1952-ben.

-Ó, hogy oda ne rohanjak! Az is valami? Erre vered a nyálad?

-Ezt nem értem kérem.

-Nem érti? Hallod ezt Jani? Nem érti. Egyetem, de magyarul nem ért.


K. Ernő bal karja enyhén zsibbadni kezdett, miközben a sportosztály melletti barkács-részlegen halkan felzokogott egy sokat látott betonkeverő.


-És mondd csak, minek is zaklatsz te engem a kérdéseiddel? Éppen most.

-Csak információt szerettem volna kérni Öntől, uram.

-Információt! Hát ez fantasztikus! Ebédidő kellős közepén. Na jó, amíg megeszem a hamburgerem, addig elnyökögheted, mi a frászért jöttél ide.


K. Ernő karjában a zsibbadás enyhén erősödött, s a sport-részleg mintha kissé homályosabban körvonalazódott volna, mint pár perccel korábban. A kerékpáralkatrészek halkan összesúgtak a második sor harmadik polcán.


-Kérem, én az unokámnak szeretnék horgászfelszerelést vásárolni. Jövő hét kedden lesz a nyolcadik születésnapja, és gondoltam ez jó meglepetés lenne neki.

-Emlékszel ilyen kérdésre?

-Hogyan kérem?

-Azt kérdeztem: emlékszel-e ilyen kérdésre?

-Milyen kérdésre?

-Hogy milyen alkalomból vagy itt. Vagy, hogy kinek vásárolsz. Lakcímedet, cipőméretedet nem akarod megadni? Annyit kérdeztem csak, hogy mi a frászt akarsz. Diktafonra mondjam neked?

-Elnézést, uram.

-Spongyát rá! Szóval horgászcucc, mi?


K. Ernő karja már kibírhatatlanul sajgott, s alig érzékelte a külvilágot. Szíve egyre hevesebben vert, mintha első randevújára készülne, s a verejték sós vizű patakokban csörgedezett lefelé ráncainak mélyre faragott katlanjaiban. A legfelső polcról kíváncsi kajakok tekintettek le rá aggódó érdeklődéssel.


-Igen kérem, horgászfelszerelést szeretnék vásárolni.

-Na gyere utánam! Megnézzük, mink van számodra.

-Köszönöm szépen!

-Siess már, nem érek rá egész nap! Mit dülöngélsz? Be vagy nyomva, mi? Na szép! Hogy mindig ki kell fogjam ezeket a részeges vén trottyokat!

-Bocsánat, csak nem érzem jól magam.

-Én se érezném, ha ennyit vedeltem volna, mint te! Persze az én adómból könnyen vagytok ti, nyuggerek.

-Bocsánat...


K. Ernő már nem bírt ellenkezni. Csendes megadással szedte a lábait a polc-sorok között, ahol a hegymászókampók és hevederek szánakozó tekintettel néztek utána. A távolból, valahonnan a kertész osztály felől vágott virágok halk zokogását hozta a légkondicionáló keltette huzat hűvös fuvallata.


-Na itt van. Jó lesz?

-Nem tudom, nem értek hozzá, kérem. Ezért bátorkodtam Önhöz fordulni.

-Bátorkodtál, mi? Jó lesz, és kész. Nekem dolgom van, nem érek rá. A kölyköd, vagy mid meg úgyis csak négy éves, neki mindegy.

-Nyolc.


K. Ernő még egy utolsót rugaszkodva megpróbált visszavágni, az igazáért kiállni. De magára maradt, s egy szál egyedül képtelen volt a harcra. Csupán a csillagcsavarhúzók álltak ki mellette részvéttel teljes némaságban.


-Tök mindegy. Akkor fogd, aztán arra van a kassza! Köszönjük, hogy nálunk vásároltál!

-Én köszönöm...a viszontlátásra!

-Szevasz.


K. Ernő apróra méretezett, imbolygó lépteivel elbotorkált a pénztárak irányába. Karját már nem érezte, s csak vakon találgatta maga előtt az utat. De végül, nagy nehezen sikerült megtalálnia a kassza pultját, s felraknia a szalagra a horgászfelszerelést. A barátságtalan pénztáros-kisasszony arcán üldögélő fanyar megvetést már észre sem vette. A mellette álló polcról néhány szigetelőszalag tekercs dugta ki kíváncsi arcát; láthatatlan könnyek gördültek ki nem létező szemük sarkaiból.


-Ennyi?

-Igen, kérem.

-Akkor az tizenegyezer-kilencszázkilencven lesz.

-Rendben. Máris adom.

-Kártya vagy készpénz?

-Készpénz.


K. Ernő sok küszködés árán előkotorta a tárcáját, melyben az ajándékra szánt összeg lapult. Odatett három ötezres bankjegyet az asztalra. A pénztárgép sokat sejtetően, mélyen felsóhajtott.


-Nincs kisebb?

-Sajnálom, de csak ekkora címlet van nálam.

-Jellemző. Idejöttök nyugdíj után ötösökkel, mi meg szopjuk egész nap, mert nincs aprótok.

-Bocsánatot kérek.

-Jó. Mindegy. Na, akkor az annyi, mint tizenhárom, meg négy és öt. Haladjunk, mert feltartod a sort!

-Köszönöm szépen. A viszontlátásra!


K. Ernő elindult, de már alig bírta vonszolni magát. A fotocellás ajtó udvariasan kinyílt előtte, s részvéttel teljes hangon elköszönt:


-A viszontlátásra! Köszönjük, hogy minket választott!

-A viszontlátásra!


K. Ernő már csak ennyit bírt kinyögni, azt se tudta már kinek beszél. Amint átért az ajtón holtan esett össze, s ernyedten nyúlt el a vörös és szürke színben pompázó térkövek időtálló, formatervezett felszínén. Markában görcsösen szorította még a horgászbot nyelét, s üveges szemeit az oldalt elhelyezett sparheltek lábának szegezte. Azok egy siratóének gyászos dallamát dúdolták némán, miközben a fekete lepelbe burkolózott jómodor odalépett K. Ernőhöz. Szelíden kézen fogta, s magával vitte a lelkét. Ő volt az utolsó, aki ismerte őt a Földön.

aRosseb

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése