2013. dec. 3.

Jófej


Én mindent megértek. Tényleg, kezem a szívemre teszem, s nyugodt lelkiismerettel állítom, hogy átérzem, és megértem: minden antipátiát, ellenszenvet és undort, amit az emberek a politikusaink, képviselőink iránt éreznek, miközben azok életeket áraznak – általában le. De! (ez a kedvenc szavam, olyan fordulatot sejtető! Nemde? De bizony!)
Van egy kisebbfajta logikai bukfenc, vagy inkább elméletbéli téveszme eme kérdéskörben. Tudniillik nem kell őket szeretni. Egyáltalában nem, sőt! Egyszerűen azért, mert nem erre a célra vannak ők kitalálva, tartva, ha úgy tetszik, kitartva kérem.
Kiábrándító? Elhiszem, megértem, viszont nincs mit tenni.
Ugyanis a politikus, mint olyan, egy teljesen külön, emberiségtől elfajzott állatfaj. Neki más céljai, szavai és gondolatai vannak (már ha ez utóbbiak vannak neki egyáltalán), mint nekünk, közembereknek. Ez a „szakma” így van kreálva, erre születni kell, beletanulni, és ekképpen élni. Ha az ember fia nem politikus nem értheti meg, s főleg nem szeretheti. Hiszen más, alapvetően különböző értékrend.
A bolhát sem szeretjük, mert csíp, viszket, élősködik. A jégesőt sem tartjuk jó ismerőseink közt számon, mert csak kárt okoz, leveri a veteményt, elpusztítja a jó bornak szánt szőlőt. Sőt, a faluvégi cigányt se fogadjuk bizalmunkba, hisz mosolyogva beszél, miközben háta mögött rejti kedvenc kotlósunkat, s fürkésző szemei folyvást hulladékvas után kutatnak a hátsó udvaron, padláson. De ezek a dolgok is léteznek, elviseljük őket, teszemazt, mint szükséges rosszat. A bolha is jó valamire, ha másért nem, a gyerekeket szórakoztató bolhacirkuszért (bár nem ez létezésének fő célja, nagy valószínűség szerint). A jégeső utáni megújulás is elengedhetetlen időről időre, ahogy a szavannák tűzvészei után is frissebben buzog az élet. Ki kell szenvedni hátrányait, rengeteg munka az újjáépítés, de kikerülhetetlen. Régen az erdei putrik lakóit is okkal viseltük, hisz fel lehetett pofozni, ha lopott, de ugyanakkor vályogot vetett házainkhoz, kivájta a mosóteknőt, megfonta a kosarat.
A politikus kérem, mint megtűrt lény az azért van, hogy átlássa és elintézze a modern világ minden fölös bajával járó, azt maga után vonszoló megannyi belföldi és nemzetközi ostobaságot, amihez mi nem értünk – hál’istennek!  Nem azért, hogy jófej legyen. Nem a szeretetünkért ül ott. Csak értünk. Érdekeket kell képviseljen, megmerülnie a bürokrácia és hivatali élet bűzlő, ragadós mocsarában, így aztán jelleme is afféle mocsári csiga formára alakul. Érthetetlenül beszél, külföldi szavakkal tűzdelt mondókája zagyva katyvasz csupán, értelem nélkül; személyisége is lenéző és arrogáns. De megbocsátjuk neki, mert cserébe ő foglalkozik a hozzá hasonlóakkal, a fajtársaival. A modernizmus torz-szülötteivel. És meg is teszi nap, mint nap mindazt, amitől nekünk minden valószínűség szerint kifordulna a gyomrunk, s sárgászöld színben tündöklő epét okádnánk heteken keresztül. Tetteinek súlya van, mondatait árgus szemmel lesik, folytonosan meg kell felelnie mindenkinek. Ezért fizetik. És jól megfizetik, úgyhogy sajnálni sem kell - önválasztott - sorsát. Már egy külön faj, belterjes gondolkodással és beltenyészett szaporodási szokásokkal. Így is van ez rendjén. A suszter és a kaptafa.
Azaz (a „de” helyett)! Így volna ez rendjén, viszont már megváltozott a folyásirány,kiléptek medrükből a bevált szerepek. És ez bizony elég nagy baj. Mert ahogy a teknyővájó nem váj teknőt, csak lop, amiért még nem, hogy fölképelni sem lehet, de még félnivalónk is van az őt óvó törvény kezétől, úgy a politikus sem az, aminek szánták. Ő jófej akar lenni, kérem! Bratyizik, haverkodik, jópofizik, és még a dolgát sem végzi. Olyan dolgokba fog, amikhez nem ért: médiaszerepel, köz-szórakoztat. Táncol és kolbászt tölt. Horgászik, a néppel, együtt. Tömeges megmozdulásokon hatalmas színpadokra áll, teátrumi babérokra tör, lelkesítően szaval, szívmelengetően szónokol, monologizál, és győzköd. Közben fogpasztareklám-mosolyával kábít, harmonikus testszagának parfümös levegőjével ostoba proli szíveket rabol; nyugdíjast, gyermeket, családapát, édesanyát. Eközben parlamenti széke árván porosodik, törvényjavaslatainak szánt papírjai kongó fehérségben hevernek pókhálós íróasztalfiókjában. Nincs ideje, hogy megtegye azon kötelezettségeit, amikért busásan meg van fizetve. S mivel nem végzi a dolgát, gyakorlatilag túl van fizetve. Mert persze a felelősséget sem vállalja, csak hárítja - professzionális szinten. És szabados világnézetekre hivatkozva tetteinek következményei sincsenek: trágárkodhat, paráználkodhat, lophat, csalhat, hazudhat. A lényeg, hogy harminc öles plakátokról szórhassa bájvigyorát az őt eltartó népének. Hogy egy megnyerő ember képét nyújthassa a nagyvilágnak. Ez számít csupán, a propaganda, a látszat, különben a kisnyugdíjas, a főiskolás nem őrá fog voksolni áprilisban. Imádkozzál és dolgozzál – ígérjél és mosolyogjál!
Azonban (ismét a „de” helyett) nem csak az ő hibája ám, kérem! Mi tettük ilyenné. Mi sulykoltuk bele, hogy váljon szerethetővé, azzal, hogy folyton a hazugságnak, a külcsínnek dőltünk, hajoltunk, mint a szélben ringó kalász. Így aztán a képviselő úr idomult a körülményekhez, s neandervölgyi rokonaival ellentétben fenn bírt maradni egy kicsavartan létező valóságban is. Innen már csak egy tyúklépés, és máris átvette az irányítást, mert ráeszmélt: neki így jobb, mintha dolgoznia kellene azért a (nagyon is busás) összegért. Egyszerűbb jópofizni. Arról nem beszélve, mennyivel kellemesebb!
De ez nem maradhat ám örökké így, ezt ne tessenek elfelejteni, kérem! Egyik oldalon se! Hogy személyesen is megszólítsam a fent említett feleket (a tegezésért előre is bocsánat):
Fiam, öcsém, kislányom! Drága mamák és papák! Uraim, hölgyeim! Nem az a lényeg, hogy a képviselő úr mennyire kellemes társaság, vagy hány havi nyugdíjat ígér az év végére. Nem számít, hogy laza, frankó, zsír, vagy mittudomén mennyire jófej faszi. Ezek csupán ügyes, szemek kiszúrására alkalmas jellemvonások, de lópikulát sem érnek. Maguk fizetik, fizették, illetve ti fogjátok fizetni őket, akkor ne azzal foglalkozzanak/tok, mennyire szimpatikus a feje, milyen csinos az öltönye, vagy divatos a frizurája. Hanem, hogy dolgozik-e? Ellenszenves görény? Büdös a szája? Veri a kutyáját? Ki a gyászt érdekel, ha teszi dolgát. És ennyi.
Drága miniszter elvtárs, úr, polgártárs, bajtárs, ésatöbbi! Magácska meg jobb lesz, ha leszokik az ingyenélő látszattevékenységekről! Pillanatnyilag elhiszem, hogy nem esnek rosszul az elsikkasztott milliók, a fürdőmedence és a luxusautó, nem beszélve a hatalom mámorító érzéséről. De (!) magácskának is lesz, esetleg már van is gyermeke, unokája. Mit akar rájuk hagyni? Egy szeméttelepet? Ha a maga idejében még valahogy sikerül is összetartani ezt a szarfészket efféle ál-intézkedésekkel, amiket az elmúlt (jóegynéhány, számolatlanul halmozódó) évtizedekben tákoltak, építgettek, azért egy generáció múlva biztosra vehetik, hogy ránk dől. És agyonnyom mindenkit, a maguk becses, öröklött medencében lubickoló szaporulatával egyetemben. Őket ki fogja eltartani? A papa mosolygós plakátjai? A fehér arany műfogsor a hagyatékból? Vagy tán a nép? Nem valószínű.
Úgyhogy lassan be kellene fejezni a haverkodást, és tegye végre mindenki kicsit azt, ami a dolga! Vagy inkább hagyjuk a fenébe, és irány az ősközösség! Vagy feudalizmus. Teljesen mindegy. Úgy érzem, ennél jobb lenne akármi. Ez a demokratikus bolhacirkusz kezd erősen viszketni.

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése