2013. dec. 29.

Tarkamosás

Mi a teendőnk, ha ruháink elpiszkolódnak, s röstelljük már fölvenni őket, ha nem merünk kilépni a koszos nyakú ingben, foltos nadrágban az utcára? Igen egyszerű a megoldás, hála a technikai haladásnak: összeszedjük a mocskos ruhadarabokat, s bepakoljuk őket korszerű mosógépünkbe, hogy visszatértükkor megtisztulva örvendhessünk újfent a viselésük okozta élvezetnek. Nosza! Olvassuk csak el a használati utasítást, miként is kell nekifogni a folyamatnak! Hisz mosni mégis csak szükséges – már nincs miben elmenjek fröccsözni a cimborákkal.

Először is: nem mindegy, mit mivel pakolunk egybe. Mert bizony a helytelen keverés komoly kalamajkához vezethet. A fehér darabokat külön, s a tarkákat szintúgy. Érdekes. Ha a fehér ingek, gatyák közé bekeveredne egy fekete ruhadarab, a kioldódó színanyagai megfestenék a hótiszta anyagot, s hordhatatlan vacakká válna. Épp így a sárga, s a piros, ésatöbbi. Ha nem kívánunk rózsaszín alsónadrágban flangálni, ne tegyünk piros színű melegítőfölsőt a fehér mosásba!

A sárga színű textíliák vegyítése szintén veszélyes lehet, ha a fehérekhez kerül, a magasabb hőfokon végzett mosás megfakítja színeit, míg a többi ruhadarab halványsárga árnyalatot vesz föl, mintha egy májbeteg, erős dohányossal néznénk farkasszemet.

Ez is felettébb érdekfeszítő: nem mindegy, hogy melyik anyagokat mossuk éppen. Külön a textilt, a pamutot, a műszálat és a selymet. A pamut és a selyem nagyon érzékeny, csak alacsony hőfokon mosható, a textil mosásánál megengedett a magas hőmérséklet – fehér ruhadarabok esetén, a tarkákat alacsonyabb fokon kell mosni, nehogy veszítsenek a színükből – míg a műszál a közepes hőmérsékletet kívánja.

Elég összetett problémakör ez, bizony, de mit nekem? A nők is könnyedén megoldják, miért ne menne?

Valamennyi instrukció figyelembevételével berakok egy adagot, gondosan kimérem a mosószer és az öblítő mennyiségét, s elindítom a normál programot. Ne akarjunk elsőre túl sokat, fő az egyszerűség, legyen csak normál az a program!

Miközben várakozom, van időm leülni, s elmélkedni kicsit. Megsedrem a gondolkodó-cigarettám, a jó tejeskávé illatos gőzébe temetkezve fújom a füstöt, s messzire kalandozom. Vagy mégsem olyan messzire?

Elvégre mi, emberek is olyanok vagyunk itt a Földön, mint a ruhák a mosógépben. Megannyi különböző színű és anyagú rongy, ami pörög-forog egy fekete dobozban. Akkor viszont az sem mindegy, minket hogyan kevernek össze, nem?

Ha a sok fehér közé bevegyül a fekete, az bizony egyiküknek sem jó. A fehérek átveszik a fekete szín – egy részét. Elszürkülnek. A feketék, nem bírva a hőmérsékletet, engednek a színükből, s megfakulva folytatják tovább földi pályafutásukat – tehát megszürkülnek. A sárgák, egyéb tarkák szintúgy. Ha vegyítjük őket, mind elhagyja a maga csodás árnyalatait, s összeolvadva egy harmadik, negyedik színt alkot, egységet, mely a változatos kavalkádhoz viszonyítva unalmas és egyhangú. És még csak nem is szép.

Ha a különböző anyagokat vegyítjük (lásd: mint az emberek, férfiak, nők, gyermekek), hasonló bajok következhetnek belőle. A műszál megolvad, a pamut összemegy, a textil kinyúlik, a selyem elvásik (lásd: gyerekes felnőtt férfiak, emancipált nők, felnőttként kezelt, neveletlen kölkök). Nem szabad egyszerűen mindent egy dobba hajigálni, s egységesen kezelni, hisz különbözőek vagyunk, megvan a magunk helye, identitása, s a kezelésünk módja. Ha nem eszerint járunk el, bizony idő előtt elhasználódunk, s hordhatatlanná válunk.

Jó lenne az nekünk? – merül fel bennem a gondolat, miközben nagyot kortyolok a frissítő kávéból, s eleresztek egy jóképű füstkarikát a nehéz téli levegőbe. Dehogy lenne! Hiszen ha mindannyiunkat egy közös üstben kavargatnának, a végén a sok tarka ruhanemű helyett nem kapna mást a mosónő, Földanyánk, mint egy nagy, barna masszát, ami visszavonhatatlanul a szemétben végezné be sorsát.

Tehát válogatni kell, elkülönítve, hogy minden egyes darab megőrizhesse a maga arculatját!

De még mielőtt kopaszra nyírt koponyájú, gyógycipős felebarátaim éljenezve vállukra kapnának, s körbehordoznának, mint élő transzparensét a fajelméletnek, szeretnék valamit leszögezni: én a kultúrákról beszélek, s nem a genetikáról. Hisz egy nép elsősorban a kultúrájától az, ami, nem pedig az öröklésmenet lineáris rendszere okán. Tisztavérű angol-e talán bárki is ma Britanniában? Nem. S mi sem Árpád vérétől maradtunk ezer évig egységes nemzet. A nyelv és a kultúra tesz minket azzá, akik vagyunk. És bizony a mongol sztyeppék felől magunkkal hozott örökségünkre nem volt semmi károsabb hatással, mint a németektől átvett árja identitás. Nehezen hiszik el, kedves karlengetők? Pedig igaz!

A magyar gyűjtőnép, mint a hun vagy a tatár: megannyi apró törzs és nemzetség összefonódása egy nyelv égisze alatt, a saját, egymáshoz némiképp hasonló, de mégis más-más kultúrájában maradva (lásd: kunok, besenyők, avarok, ésatöbbi.). Erre megjelennek István behívott germánjai, és összemosva őket eltörlik valamennyit. Na nem egyik napról a másikra, hisz nem adja könnyen magát a makacs, de pár száz év alatt sikerül. A végén megalkotják, iskolában oktatják a finn rokoni kapcsolatokat, s már el is szakadtunk gyökereinktől. Árjákká váltunk, így mikor a megcsonkított ország segítségért kiált nem nehéz szimpátiát ébreszteni a (szocialista!) nemzetiséget hangoztató Német Birodalommal és a hírös osztrák festőpalántával. Felsőbbrendű faj vagyunk – ki ne akarná ezt hallani? Kinek ne simogatná a lelkét, ha többnek mondanák másoknál? Főleg az egyszerű (tehát ostobább), úgy nevezett elnyomott néprétegben. Na ugye!

De ezek nem mi vagyunk. Úgyhogy ezúton kérném, hogy hagyjuk ki az élő transzparens szerepét, s a körbehordozást. Nem igénylem.

Manapság pedig éppen ez folyik, csak pepitában. A nyugat-majmoló, egyenjogúságról szónokló egységpártiak és nagynemzeti fajvédők küzdenek a lelkünkért, mindeközben mi a saját gyökereinket sem ismerjük – rég elvesztettük őket a két tűz között hánykolódva. Jelszavaktól kábán, izmusokban fürdőzve.

A felsőbbrendű faj: maga az ember. Az anyag. Nem számít a szín, nem számít az összetétel. Mehet mindenki egyetlen mosásba, s a vége – mint már említettem volt – nem leszen más, mint egy ocsmány, seszínű rongykupac. Ha a sárga textíliák nem akarnak összekerülni a kék műszállal vagy a fehér lepedőkkel: rasszisták! Ha a szürke pamut garbó fél a fekete farmertól, mert tönkre mehet: rasszista! Ha a fekete zokni nem akar a fehér pamutingek közé keveredni, mert a magas hőmérsékleten kifakulna: rasszista (bár, ha őszinték akarunk lenni, a nagy általánosság azt mutatja: ha bármely szín – főleg, amelyik sokan van – tartani kívánja identitását, az inkább hős, s csak a fehérek sajátja ez a titulus)!

Így a legegyszerűbb, rásütni ezt a mindenre használható, univerzális szót, amitől mindenki retteg, és beáll a sorba, fejest ugrik a szennyesbe.

Egyszerűbb is egyszerre mosni mindent, hisz a sok macerától csak elfárad az ember feje, és amúgy is rengeteg időt vesz igénybe.

Még szerencse, hogy közben elfogyott a kávém, s a cigarettám is a körmömre égett, különben nem venném észre, hogy a centrifugálás már a végére jár, lassan leengedi a gép az elhasznált vizet, s hozzáfoghatok a teregetéshez. Elnyomom a dekket, a kávésbögrét a mosogatóba teszem, vizet engedek rá, nehogy beleszáradjon a cukor, s a mosókonyha felé veszem az irányt. Lejárt a program, kinyithatom végre a gépet. A fene enné meg...az egyik fekete zokni belekeveredett valahogy a fehér ingek közé, némelyik egészen szürkés árnyalatú lett. A lábravaló persze használhatatlan, ki kell dobni. Az ingeket pedig várja egy újabb óra a mosógépben, ezúttal fehérítővel. Programozás, 90ºC, fehérítő, mosószer, öblítő, igen, mehet (ilyenkor irigylem gyermekkorom hősét, Tarzant – azaz Johnny Weissmüllert – az egy szál ágyékkötőért)!

Ha elsőre nem ment hibátlanul, majd most! Gyakorlat teszi a mestert.

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése