2014. febr. 19.

Dekk



Napfényes Toscana

Két napja itthon ülök, füstös kis hónapos szobámban, ha úgy tetszik: albérletemben, egy rózsaszínű ház emeletén, mert szakadatlan esik az eső. Azt hiszem, ezt hívják kényszer szabadnapnak kertész nyelven; nem tartozik a kedvenceim közé. Napfényes Itália ide, vagy oda, az eső a földteke ezen szegletében is valami szomorú hangulatot hordoz a hátán, s szórja cseppenként a sétafikáló emberek feje búbjára, ahonnan egyenest agyuk velejébe szivárog, s keserűségével mérgezi gondolataikat. Legalábbis ez az őszi eső ilyen. Nem úgy, mint a tavaszi, frissítő, életet sarjadni buzdító felhőszakadás, sem, mint a nyári, frissítő zápor, ami felüdülést hoz a tikkasztó kánikulában. Az őszi eső áztat, napokon át elsötétíti a világot, mocsárrá változtatja a lehullott avarszőnyeget. Bizony, még idelenn, a mediterráneum kellős közepiben, a ferde pózna honában, a történelmi Pisa-ban is ekképpen ténykedik az őszi eső, a novemberi hangulatfelelős.

Furcsa, mert bár a kényszerű pihenőért nem vagyok oda (inkább keresnék pénzt, mert enni is kell, ugye), az őszi esőt mégis szeretem.

Csak egyetlen gondom van ezen az amúgy hangulatos hosszúhétvégén. Tudniillik nincs egy gramm dohányom se’. Se dohányra való dohányom – hogy a szójáték jogával éljek.

A fizetésig sajnálatosan van még legalább három nap hátra, addig ki kell húzni valahogy. Bár elméletileg van még vagy tizenöt euró a számlámon, amiből be tudnék vásárolni mindent, s még füstölnivalóra is futná, azonban az itteni bank-automaták szeretetteljes sajátossága, hogy húsz eurónál kisebb összeget nem áll módjukban kiadni. Remek! Ugyan nem lóg ki a hátsó felem, azért mégis. Mint a majmok az állatkertben: hiába nyújtogatnak nekik banánt a látogatók, a korlát úgy van odaépítve a ketrec elé, hogy az ínyencfalat a majomkéznek elérhetetlen legyen. Ugyanígy kaparászhatok jómagam is a bank előtti gépnél a levegőben, mégsem jutok a pénzemhez. Áldott technika! Csodás haladás! Elavult készpénz! Isten hozott, szebb jövendő!

Ma még nem gyújtottam rá. Aki dohányzik, s ráadásul élvezetből, nem csupán hiánykényszerből, az tudja, milyen nehéz fél napig nélkülözni a bűnös élvezetet – különösen a semmittevés sivatagának dűnéin. Aki nem dohányzik, nos, az megtarthatja drágalátós véleményét magának, vastagon teszek rá!

Tehát: nincs más hátra, le kell aljasodni. Mint anno, szépemlékű ifjúságom idején, mikor egy jól sikerült koncert utáni delírium ködében vizslaszerű állapotban kutattuk végig a komlói buszmegálló környékét, pár – frissen begyűjtött – cimborával néhány jóképű dekk reményében, s elégedett arccal füstöltük el sziszifuszi munkánk jól megérdemelt eredményét. Nos, mivel az eső továbbra is ronggyá áztatja az utcán a hányavetin eltékozolt, méretesebb csikkeket, s mivel már nem vagyok felelőtlen, tizenhat éves kamasz, így tisztában vagyok a herpesz, TBC, és egyéb cseppfertőző betegségek veszélyeivel, így a saját házam táját túrom fel némi nikotinéhség-csillapító után. Elvégre, mikor van, az ember könnyebben pazarolja, s ilyenkor, mikor nincs, jól jönnek ezek a könnyelműen tékozló napok.

Munkára: csikkes konzervdobozt elő! Kiborítom tartalmát egy széthajtogatott reklámújságra, extra szűz olívaolajok gusztusos fényképeit elfedve a hamuval, s gyöngytyúk módján kapkodom ki a kövér dekkeket a tövig szívott társaik közül. Szerencsére elég rég nem kellett ehhez a módszerhez folyamodnom, így jó egynéhány használható dohányrúd-maradvány kerül terítékre kis régészeti gyorstalpalómnak köszönhetően. Bár az egész hétvégére ez még így is nagy valószínűség szerint édes kevésnek fog bizonyulni. Mielőbb igyekszem a tettek mezejére lépni, hogy orvosoljam ezt a gondot, de előbb elszívok egyet a frissen szedett, újrahasznosítás szellemében született szerzemények közül. Elég rövidke darabok, óvatosan kell rápirítani a boldogabbik végükre – még így is sikerül megpörkölnöm (amúgy nagyon is gyér) arcszőrzetemet, épp az orrom alatt; valahogy így képzelem a nyomor szagát.

Na de irány a tettek mezeje, különben éhkoppon marad a feketedő tüdő! Bekapcsolok valami zenét, az majd serkentőleg hat eltompult hangulatomra. Igen, azt hiszem a Fall – Grotesque lemeze épp megfelel a helyzetnek, mondhatni: stílusos. Átkutatom valamennyi ruhám összes létező zsebét, a fiókokat, ágy alját, párnahuzatot, minden négyzetcentiméterét négy fal közti, szegényes bérlemény-birodalmamnak. Valamiért – ki tudja, mi lehet az oka? – Móricz Zsigmond jut eszembe. Sikerül is összevakarnom nagyon apró kis szeletkékben, csinos érmécskék formájában kettő egész eurót és harminc centet. Szép eredmény, de sajnos nem elegendő. A legolcsóbb cigaretta (szintén automatából, hogy újfent a technikai haladásnak örülhessek!) kettő euró negyven cent, a tíz szálas Lucky Strike. Hurrá! Már pedig egy fityinggel sincs többem kettő harmincnál.

Marad a kölcsön. Leslattyogok Ippo nevezetű lakótársam szobájába. Ő egy meglehetősen erős droghasználó, amúgy jóravaló fiú, Calabria szülötte, ami odalenn a csizma rüsztjén foglal helyet, úgy kilencszáz kilométerre, délre. Becsületes neve Ippolito Turco, ami magyarra fordítva is legalább ennyire hangzatos: Török Hippolit. Szóval benézek hozzá, s szerencsémre épp nem párzik üvöltve egyik kancácskájával sem, s aránylag tiszta tekintettel néz rám marihuána illatával átitatott ágyáról. Kérdem, van-e számomra tíz centje? Ugyanis egy szál cigim sincs. Persze! Dohány nem kell? Nem, mintha nem bíznék benne, de nem szívesen kérek belőle (csak egy csipetet, egy cigarettára valót), neki se’ nagyon van mit a tejeskávéba aprítania.

De félre a morális válsággal! Öröm, s boldogság, megvan az összeg, tehát uccu, felkapom a doc marten’s-t, bőrkabát, irány az ázott külvilág, s az áldott automata, mely 7,62 mm átmérőjű koporsószegekkel látja el a kiéhezett, fáradt külföldieket!

Alig negyed órás séta után ott is vagyok, belegörgetem a csengő kis érméket a hosszúkás nyílásba, s kéjesen hallgatom, ahogy a nylonfóliával borított kartondobozka puha koppanással a kiadónyílás aljára érkezik. Kiveszem a jól megérdemelt jutalmamat, s sugárzó mosollyal intek búcsút a XX. század eme műremekének, s a Tabacchi feliratot hordozó, több száz éves épületnek.

Elsétálok az Arno partjáig, s a szatírokkal övezett park fái közt bontogatom a dobozt, kiveszem az első szálat, bekapom az aktív szenet sosem látott szűrővel ellátott, barnás-narancs végét, s a tömörített dohány kikandikáló szemébe engedem az öngyújtó pislákoló lángját. Ahogy beleszívok, felizzik a nikotin s a kátrány illatos elegye, túlvilági gyönyört gyújt a lehangolt időjárástól összegyűrt utcakép sötétjében. Nem, mintha sóvárognék utána. Nem, mintha nem bírnám ki az adag halál nélkül. Nem, mintha drog volna számomra (bár elméletileg ugye az). Egyszerűen – jól esik. Kiböjtöltem. Megérdemlem. Külhonba szakadt hazánkfia állapotomban elég kevés az öröm, s ezek egyike a dohányzás élvezete.

Ebben az elégedett eufóriában sétálgatok, s lassacskán hazafelé veszem az irányt. Félig szívott cigarettám vígan lóbálódzik a számban, mikor a Cisanello sarkára érek. Felfigyelek egy furcsa figurára. Csöves. Nem meglepő látvány, errefelé is akad belőlük jócskán, bár a legtöbb nem kéreget, hanem árul valamit – főleg a feketék. Általában esernyőt, napszemüveget, vagy bőrövet. Esetleg valami faragott kis talizmánt. Ilyenkor azonban ezek mind eltűnnek. Esőben nem árul egyik sem, ezért is lepődöm meg kissé a kolduson. Széles karimájú, Krokodildándit idéző kalapban, katonai zubbonyban üldögél egy ezeréves márványlépcsőn, bal karja alatt csapzottan szürke (vagy csak koszos) kutyájával. Előtte egy átázott kartonlap, rajta ákombákom betűkkel, filccel odavésett felirat, mely magyarul ekképpen hangzik: az első ferrarimra gyűjtök. Majd’ kiköpöm nevettemben féltett fél cigarettámat, annyira megörülök ennek a poénnak. Odalépek hozzá, köszönök, s beszélgetünk pár percet. Mondom neki, mennyire tetszik a kiírása. Na igen, nincs kedve leszólítani embereket, mondja, s megunta a tengerparton az ócskaságok árusítását. Így egyszerűbb. Meg jobb is – mondom neki. Közli velem, hogy úgy amúgy fogorvos, valahonnan Boszniából települt ide, a zavargások idején. Munkát persze nem talál, így, jobb híján, ebből él. Kacatokat árult, most meg üldögél. Sebaj, jól érzi magát! De, ha már így elbeszélgettünk: nincs-e mégis egy kis apróm, ha már ennyire megtetszett a humora. Hát, barátom, sajnos egy megveszekedett buznyák nélkül találtál rám éppen, úgyhogy nem szolgálhatok ilyen földi örömökkel, mint a pénz. Akkor egy cigivel meg tudom e toldani a napját, mert biz’ az is elfogyott neki. Persze, szívesen. Tessék, itt van két szál! Megért ennyit. Grazie! Non fa niente! Ciao – Ciao!

Olyan kevés az ilyenfajta öröm errefelé, az egyedüllét peremén, hogy egy ilyen figura, egy ekkora nevetés megéri a két szál cigarettát, amit rááldoztam.

Egyébként is, majd szépen felhasítom a Lucky-kat, kisodorgatom belőlünk a dohányt, s szépen megsodrom, csinos kis csavart cigiket gyártok belőlük. Egy szál kiad kettőt is. Az elég lesz pár napig. 

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése