2014. ápr. 26.

TÁRSADALMI PANOPTIKUM #07. - FORTÉLYOS FÉLELEM IGAZGAT



A minap valami meglepő okból kifolyólag épp semmi dolgom nem akadt, és ahogy ilyenkor általában tenni szoktam, a remek, napsütötte időre való tekintettel róttam céltalanul a város utcáit, nyugalomban, gondolataimba feledkezve. 
Épp a főutcai könyvesbolt kirakata előtt elsétálva szemléltem a roppant silány, már-már élvezhetetlennek nevezhető, javarészt bulvár sikerkönyvekből, színtelen-szagtalan, jellegtelen, posztmodern verseskötetekből, és a legújabb trendek alapján tucatszám íródott szakácskönyvekből álló felhozatalt, mikor is az üvegen megcsillanó reflexióra lettem figyelmes. Ismerősnek tűnő, hórihorgas sziluett magasodott fölém, hátrafordultam hát, és ekkor láttam meg, hogy régi ismerősöm, Szilárd áll mögöttem.

 Szilárdról azt érdemes tudni, hogy afféle fűzfapoéta. A nép egyszerű gyermeke, aki gondolatait szinte napi rendszerességgel szedi rímekbe, ilyen módon keletkezett alkotásait (melyek leginkább a belföldi aktuálpolitika vérmes kérdéskörét feszegetik) pedig saját szerzői blogjában publikálja az ideológiailag képzetlen, ignoráns tömegek szemének felnyitása érdekében. Néhanapján kis kultúrházak és alig húsz férőhelyes modern galériák színpadára is kiáll, s eme irományokat morajló, zajszerű háttérzenei aláfestéssel előadja javarészt közeli barátaiból, ismerőseiből, és néhány unatkozó egyetemistából álló közönsége előtt. 
Ettől ő amolyan czímeres költőfélének, mezei prófétának érzi magát általában. 
Az efféle fontos feladatkört betöltő személyek élete pedig ugyebár mint tudjuk, roppant nehéz. Szembenállás az állammal, a mindenkori kormánnyal, a világhatalommal, harc eme elnyomó elemek mindennapos kitiltási-betiltási és ellehetetlenítési kísérleteivel szemben.   
Szilárd legalábbis minden erejével szeretne ebben hinni, s az elnyomott lángelme szerepében tetszelegni.

A szokásos szépidőnkvan-asszonymeggyerekekhogyvannak-vanemunka protokoll letudása után szinte azonnal rátér a tárgyra, és belefog meséjébe azzal kapcsolatban, hogyan is tört életére a fasiszta rezsim azalatt a pár hónap alatt, mialatt szerencsés módon kerültük el egymást az utcán. Volt már ő versei miatt rendezvényről kitiltott, politikai felforgató (A miniszterelnököt meglehetősen negatív színben feltüntető avantgarde szabadversét nem engedték neki felolvasni egy hat és tizenkét év közti gyermekeknek szóló, március 15.-i megemlékezés keretein belül), cenzúrázta már őt több ízben a sajtó (egy apróhirdetési magazin nem egyszer utasította vissza a keres-kínál rovatban megjelentetni kívánt, államellenes haikuit), most pedig épp a gaz fasiszták ügynökeinek totális kontrollja alatt álló, szabadságában korlátozott mártír szerepében kíván tetszelegni. Sziárd ugyanis állítja, hogy egy ideje megfigyelik.

Eme következtetései abból a tényből volt kénytelen levonni, mely szerint az elmúlt hetekben meglehetősen megsokasodtak napról napra eratoi hévvel posztolt versei alatt a negatív töltetű hozzászólások.  Szilárd nem biztos benne, ám gyanítja az állandó felügyelettel kapcsolatos eshetőséget, költeményeire egy darabig ugyanis a kutya nem volt kíváncsi, most meg naponta két-három ember kívánja őt valahova melegebb éghajlatra. Úgy gondolja, a fasiszta hatalom több ügynököt is alkalmaz abból a célból kifolyólag, hogy azok az ő nagyszerű munkásságát a lehető legtöbb fórumon tüntessék fel negatív színben, pocskondiázzák, és egyenesen nemzetellenesnek, undorítónak nevezzék mesterien kimunkált alkotásait. 
Hangjában persze tagadhatatlanul érezni a büszkeséget azzal kapcsolatban, hogy ő egyfajta felvilágosult ellenpontját képezi a maradi erkölcsöket tűzzel-vassal védelmező, begyepesedett társadalomnak. A „csőcselék” ugyanis egyszerűen képtelen az ő művészetének értékelésére, vagy egyáltalán befogadására, nem érett meg a szabadságra. A büszkeség álcája  alatt azonban felfedezni  vélek hangjában némi páni félelmet és rettegést is. 
 Szilárd szorong, mert „ezek” még mindig ott vannak fent, kormányon, hatalmon, ülnek a parlamentben, pöffeszkednek, és amatőr költőket figyeltetnek meg, hogy ellehetetlenítsék azok előrejutási lehetőségeit. Egyfajta szellemi ellenforradalmat terveznek. Mindezt azért, hogy a társadalom leghasznosabb rétegének, a ma felvilágosult megmondóemberének fejvesztve kellejen menekülnie hazájából valahová külhonba mosogatni.

Szilárd mesél, és szinte látni egyre inkább eltorzuló vonásain, amint fejében vizionalizálja a hamvaiból feltámadó Horthy Miklóst, aki T-34-es tankon bevonulva a városba hátrányos helyzetű roma családok vályogházain, szétlőtt zsinagógák romjain, és egy gyanútlanul sétálgató melegpáron áthajtva halad rendíthetetlenül, egyenesen felé, abból a célból kifolyólag, hogy ellehetetlenítse, nevetségessé tegye és kisemmizze őt, majd meggyötört tetemén örömtáncot járva kéz a kézben Adolf Hitlerrel és Orbán Viktorral nyugtázhassa a napot, mondván: Ma is egy gonddal kevesebb lett. 

Egyre inkább emlékeztetni kezd valakire ez a tenniakarástól és szabadságvágytól túlfűtött, elismerésre vágyó, ám gyenge közepes teljesítménye miatt pusztán saját barátai körében egekig magasztalt figura. Eszembe jut Titusz, akit még középiskola harmadik osztályában ismertem meg.

 Titusz amolyan gyakorlónadrágos-pilótadzsekis hosszú, zsíros hajú „szkinhed-féleség” volt. Persze az a fajta, aki az agresszív OI! muzsika gyökereit még hírből sem igazán ismerte, és gyanítani vélte, hogy maga a megnevezés, az „OI!”, az egyfajta rövidítés, melynek jelentése  „cigánygyűlölet”. Ezt a mindenféle valóságalapot nélkülöző definíciót egyébként szívesen hangoztatta nála fiatalabb, elsőéves, vagy általános iskolás "kopasz" barátai körében.
Titusz volt az a srác, aki velem párhuzamos osztályba járt, és állandó jelleggel kisebbségieket vizionalizált mindenhol. Ha valami nem érdekelte, vagy nem nyerte el a tetszését, egy számtani példát túl nehéznek, vagy egy irodalmi művet nem éppen könnyen emészthetőnek talált, azt egyszerűen lerendezte annyival, hogy zsidó ármány mellékterméke, vagy épp liberális propagandaanyag. 
Így volt ez többek közt Vörösmarty Mihály méltán híres, A Vén Cigány című költeményével melyet egy irodalomóra keretein belül nem volt hajlandó hangosan felolvasni osztálytársainak, mondván  „retkes kisebbségiek problémáival ő nem kíván foglalkozni.”

Hajlamos volt önnön sikertelenségét is javarészt másokra kenni. Ha például osztályfőnöki intőt kapott azért, mert obszcén megjegyzésekkel illette a mellette ülő Sára (egyébként valóban) meglehetősen terebélyes hátsóját, az rögtön a kommunista tanítónéni cionista összeesküvők nyomására végrehajtott gaztettének könyvelte el.  

 Titusz gyakran ecsetelte, hogy a közösségi oldalakat, népszerű chat-szobákat, sokak által látogatott fórumokat valójában a bizonyos kiválasztott nép egyes tagjai tartják a kezükben, többek közt az olyan aktív mozgalmárokról történő adatgyűjtés céljából, mint például ő maga. Éppen ezért, mikor azt láttam, hogy napról napra pakol ki a legismertebb közösségi oldalon létrehozott, saját profiljára Adolf Hitlertől származó idézeteket és gázkamrákról készült, sokkoló fotókat, nem igazán értettem, miért teszi ezt. Két eshetőség fordult meg a fejemben. 

ad. 1.: Titusz valamiféle megtévesztő taktikát alkalmaz megfigyelőinek összezavarása érdekében. A legnagyobb nemzetiszocialistának látszó felhasználóról tulajdonképp senki nem gondolná, hogy ő valóban komoly nemzetiszocialista, és a naponta posztolt, offenzív képek és idézetek áradata rendkívül jól álcázza azt a tényt, hogy Titusz valóban egy eszme mellett elkötelezett, olvasott, intelligens, harcos természetű hazafi.

ad. 2.: Titusz valóban rendkívül ostoba, és pusztán feltűnési viszketegségből, valahová tartozni akarásból, és elismerésre történő vágyakozásból csinálja ezt az egészet. 
Korábban említett cselekedeteivel gyakran bizonyította azt, hogy a második tézis a helyénvaló.

Itt állok, és nézem Szilárdott, ezt az önmagát üldöztetés és kirekesztettség forradalmi dicsfényébe öltöztető embert, és egyből az összezavarodott, középiskolás szkinhed, Titusz jut róla eszembe, pedig elméletileg szöges ellentétei egymásnak. Persze ha jobban megvizsgáljuk karaktereiket, egyértelműen észrevehetjük, hogy sokkal több bennük a hasonlóság, mint azt első ránézésre gondolhatnánk. Az elismertségre való kényszeres vágy, a képtelenség önmaguk kínzó középszerűségének elfogadására, saját maguk megtagadása, és világban való helyük kényszeres keresése. Ez probléma pedig meglehetősen általános, ugyanis ma már senki nem akarja elfogadni azt, ami.  

Van egy gyönyörű jelmondat, amit az emberek 98,9%-a félreértelmezni látszik korunkban. Ez a jelmondat nem más, mint a roppant hangzatos „Légy önmagad!” frázis. Önmagunknak lenni a mai, modern társadalomban úgy látszik, teljesen mást jelent, mint amit jelentenie kellene.
Nem azzal foglalkozunk, amiben valóban jók lennénk. Kényszeresen nekünk tetsző, mások által ösztönösen jól végzett szerepeket próbálunk magunkra erőltetni. A sikerhez, a kényelemhez könnyebb utat látunk a mások által megélt szerepek felöltésében. A mások élete iránti rajongás elvakít, és úgy gondoljuk, hogy ha példaképünk kiváló költő volt, hát mi is nyomdokaiba léphetünk a jóisten adta tehetség teljes hiányába is. Hogy egyszerű másolással, az újat, korszakalkotót meglátni képtelen tekintettel, mások életművébe kapaszkodva lehetünk valakik. Így lett a huszonegyedik századra a kiváló pékből semmitmondó festőművész, a vízvezetékszerelő-szakemberből hatkötetes író, az erős markú kőművesből filozófiaszakos hallgató, s még sorolhatnám órákon át.  "A szomszéd kertje mindig zöldebb." Ezt is szokták ugye mondeni...

„Légy önmagad!” Ergo légy festő, de akkor légy korod legjobbja. Légy író, de éles szemmel járj a világban, és vállald fel a kritikát. Légy kőműves, de szívedet-lelkedet keverd a malterbe. Ily’ módon elkerülhető lenne a kitaszítottságtól és lenézettségtől való félelem. Ily’ módon emelt fővel lehetne valaki kívülálló is, anélkül hogy olyan légvárakba kapaszkodna, mint például a hatalom általi folytonos megfigyeltség és üldöztetés tévképzete. 
Azok ugyanis, akiket valóban üldöznek és megfigyelnek, nagy valószínűséggel a legkevésbé sem akarnak ezzel előhozakodni a nyilvánosságnak, és életük minden pillanatában megpróbálnak asszimilálódni és rejtőzködni.

Szilárd és Titusz régen lehetett volna kiváló pék, földműves, katona, vagy akár író is. Fontos, elengedhetetlen részei lehettek volna a társadalomnak, amely megvetés helyett tekinthetett volna rájuk mélységes tisztelettel is. Ha nincs Titusz, vajon ki süti meg a kenyerem? Ha nincs Szilárd, vajon ki javítja meg a tetőt? Ki írja meg a holnapi újság híreit, ha nincs Tamás? Manapság azonban mindenki újságot ír, verseket fabrikál, képeket fest, filozofál, és önjelölt forradalmár. Na meg látens rettegő. Manapság mindenki úgy gondolja, hogy másban kell jeleskednie, mint amire valójában hivatott. A kenyeret meg sütik a  csillogó-villogó, gombnyomásra működő, automata berendezések.













0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése