2014. máj. 22.

ÉRTEM ÉN, CSAK...

(avagy a modern művészet létjogosultságának margójára)


Az épület előtti lépcsőkön egy hórihorgas, meglehetősen jól öltözött, keménykalapot és cvikkert viselő úriember álldogált. 

Már maga a látvány megütközésre adott okot néhány bámészkodónak, ami nem is csoda, hiszen a majd’ két méter magas, furcsa figura apró barnakockás zakójában, fényesített lakkcipőjében, hetykén oldalra csapott fejfedőjében roppant meglepő látványt nyújtott, nagyjából mintha egy századelői mesekönyv lapjairól csöppent volna egyenesen a nagyváros nyüzsgő forgatagába. 

Fel-alá járkált a leginkább valami gigantikus, szürke konyhai bútorra emlékeztető, hideg, modern betonhalom előtt, és sétapálcáját meg-meglóbálva, dús, ősz bajszát néha megpödörgetve kétpercenként vette elő zsebóráját. Rálehellt ezüst fedelére, megtisztogatta, felcsapta, és ellenőrizte a pontos időt, majd miután megbizonyosodott arról, hogy minden a terv szerint halad, elégedetten bólintott egyet, s újra kezdte az épület előtti járőrözést…



Aki ismer, az tudhatja, hogy meglehetősen kedvelem a művészeteket. Mind a zene, mind az irodalom, mind a vizuális kultúra megmozgat, képes vagyok egy verset újra és újra, akár százszor is elolvasni, vagy egy festményt órákig elnézegetni úgy, hogy az még mindig képes legyen rám hatást gyakorolni az újdonság lehengerlő erejével. Mint olyan, a modern művészet sem hagy teljes mértékben hidegen, nem ítélek el csont nélkül semmit, előbb mindenre vetek egy pillantást, és csak azután mérlegelek, ítélkezem. 
Nem vagyok művészettörténész, de ettől függetlenül úgy érzem, szubjektív véleményem lehet olyan dolgokkal kapcsolatban, melyek nap mint nap bombázzák agyamat ingerhalmazok formájában.
 
Úgy gondolom például, mindennek megvan a maga helye és ideje. Ami képes volt az újdonság erejével hatni a hetvenes vagy épp a nyolcvanas évek derekán, az manapság már nem lehet sokkoló. Lehet úgymond esztétikus, képviselhet valamit, de egy láthatatlan rendszerbe beépülve korszakalkotó, formabontó már semmiképpen sem lehet. Változott a társadalmi, a politikai, a gazdasági struktúra, változott a gondolkodásmód. A hard-rock lejárt legalább harminc évvel ezelőtt, a punk a kilencvenes évektől egyre inkább önmaga paródiájába fordult át, az egyre gyorsabban feltűnő, majd tiszavirág-élettartamot megélő trendekről pedig már ne is ejtsünk szót, nem érdemesek arra, hogy fecséreljük rájuk a drága időt. Sorolhatnánk akár persze napestig is az egykoron forradalmi, korszakalkotó szubkultúrákat, műfajokat, latolgathatnánk önmagukból történő kifordulásuk, haláluk megannyi társadalmi, kulturális, vagy épp gazdasági okát, de ez tulajdonképpen szükségtelen. 



Ez ugyanis a világ rendje. Ha tetszik, ha nem, a dolgok változnak. Mi pedig, ha egyhelyben topogunk, a világ eszméletlenül gyorsan rohan el mellettünk…

Egyszer csak azon kaphatjuk magunkat, hogy körülöttünk mindenki, beleértve az újgazdag szomszéd harmadikos kislányát, és annak nagymamáját, szegecses bőrdzsekiben jár az iskolába, a nyugdíjasklubba, vagy épp a munkahelyre, mi meg rendíthetetlenül azt gondoljuk, hogy öltözködésünkkel képesek vagyunk a legkisebb megütközést is kiváltani társadalom mindennapos, szürke, uniformizált rétegeinek képviselőiből, holott ők már réges-régen hozzánk idomultak az idő múlásával. 
Ők győztek, be kell látni. Ha nem is a háborút, de a csatát úgy látszik, megnyerték, s ez ellen nem igazán lehet mit tenni az ósdivá vált, elavult lázad(oz)ási módszerekkel. A dicsőséges napok már jó ideje leáldoztak. 

Nehéz ezt beismerni, de sajnos így van, el kell fogadni, bele kell törődni. Többek közt abba is, hogy azoknak az időknek is vége, mikor egy piszoárt galériában közszemlére helyezni forradalmi és világrengető cselekedetnek számított. Ma már ugyanis minden második hülye ezt csinálja, csak persze egy kis csavarral megtoldva, pepitában tálalva. Kicsit elvesznek innen, kicsit hozzáadnak ott, a lényeg persze nem változik már évtizedek óta. (Mielőtt bárki megkövezne azért, mert Pozsonyi úr gondolataival próbálok itt moralizálni, megemlíteném, hogy  valóban hatást gyakoroltak rám többek közt eme interjúban elhangzott szavai, ellenben a cikk megírásában sokkal inkább saját élményeim és tapasztalataim inspiráltak.)


Nemrégiben alkalmam volt megtekinteni laza egymásutánban két modern, kortárs kiállítást is. Az egyik a napjainkban igen felkapott keleti kultúrával (egész pontosan a kínai kortárs művészettel) a második pedig a kelet-európai (javarészt szerb és orosz) jelenkori alkotók munkáival foglalkozott. A maga módján mindkettőt érdekesnek találtam, míg az elsőn például néhány egészen szép, óriási méretű fotográfián tekinthettük meg a tradicionális keleti kultúra és a modern, globalizált társadalom egybeolvadását a hétköznapokban, addig a második remekül szemléltette a még ma is roppant éles, erőteljes kelet-nyugat ellentétet, kulturális különbséget, kontrasztot. Ez eddig ugyebár rendben van. De…
Itt jön képbe az, amit a tárlatvezető az első említett kiállításon tett körmenetnek nagyjából a felénél említett, mégpedig: Az itt kiállított képek bármennyire is lázadónak tűnnek, ne gondoljuk azt, hogy hazájukban a hatalom által üldözött, ellehetetlenített művészek munkái kacsingatnak ránk vissza a falakról, vitrinekből. Az itt látható alkotók ugyanis Kínában mind nagy galériákban állítanak ki, javarészt a megtűrt, vagy inkább a támogatott kategóriába tartoznak a hatalom részéről.
És akkor itt jön az, hogy innentől kezdve nem érdekel az egésznek az úgymond „ideológiai mondanivalója”… Mert ugyebár nincs is hitelesebb annál, mint a fennálló hatalmat bírálni a fennálló hatalom által üzemeltetett galériákban, esetlegesen még az a fennálló hatalom anyagi támogatását is élvezve.

Ettől függetlenül persze szép fotókat, grafikákat, szobrokat és animációs rövidfilmeket is láthattunk, ezt nem vitatom el a rendezvénytől. Szépeket, de tulajdonképpen üreseket. Javarészt közhelyeseket és semmitmondókat. Rég lerágott csontokra színes gyurmából megformázott, zaftosnak látszó húscafatokat ragasztó, megélhetési képzőművészek hivatalos munkáit, mindezt nyakon öntve és bevonva a hatalom szűrőjén átcsepegtetett „társadalomkritikus” cukormázzal. Esztétikus és szórakoztató volt az egész, egy kiváló délutáni kikapcsolódás, de ennyi, és semmi több. Nagyjából mint az egykoron vasárnaponként sugárzott Walt Disney mesedélután.

A következő esetben már egy meredekebb dologról volt szó. A kelet-európai alkotók által benépesített tárlaton ugyanis megragadta a figyelmem egy orosz performansz-művész, név szerint Oleg Kulik munkássága. Idéznék a kiállítás programfüzetéből:
Oleg Kulik az 1990-es években lett világszerte ismert. Radikális akciói – amelyekben a művész mint kutya jelent meg – hatalmas érdeklődést keltettek Nyugaton; akcióit és performanszait erőteljes, az orosz társadalomra és kortárs művészet intézményrendszerére irányuló kritikaként értékelték.”
Saját értelmezésemben tehát Kulik nem más, mint a művészet láncos kutyája, aki galériák előtt csaholva és vicsorogva ugrik a fehérgalléros látogatók torkának, ezzel támadva az elitista társadalmi berendezkedést, és reprezentálva a művész helyét, feladatát a társadalomban. Védelmezve a művészetet, mint önkifejezési-, lázadási formát, s mélységesen megvetve annak elintézményiesedését, elanyagiasodott voltát. Ez rendben is van.
 
Oleg Kulik, mint kutya.
Mi meg itt ülünk, egy gondosan rendben tartott galéria puha babzsákfoteljében, a belépőjegyet becsületesen kifizettük, és hátradőlve nézzük elégedetten, ahogyan ez a becsavarodott, állati ösztönöket felszínre hozó szláv fickó habzó szájjal csaholva próbálja megmenteni azt, ami még menthető… Hát nem sikerült neki…
Kortörténeti dokumentum lett ő maga is egy modern művészetek számára fenntartott, közép-kelet-európai intézményben.  
Az ilyen, és ehhez hasonló akciókban persze az a becsülendő, hogy valaki egyáltalán kitalálta és véghezvitte őket. Valaki vette a bátorságot, és veszett ebként vicsorogva ugrott az arisztokrácia nyakának. Olyan ez, mint hogy „a zene mindenkié”, s Kuliknak ilyen formában teljes mértékben igaza is van, ezzel nem szeretnék vitába szállni. Értem, én, mit akart mondani, nagyon is értem, csak… Az üzenet akkor és ott tökéletesen célzott volt, mostanság viszon úgymond „elveszik az információ sűrű, hömpölygő tengerében”. Egyszóval amit látunk, az akkor és ott működött, most azonban, hogy bekerült eme intézmény falai közé, és jó polgárok módjára, helyeselve nézzük videón megörökített akcióit, már nem látok benne semmi potenciált. Nincs értelme tovább csinálni. Ebben a formában a lázadás megbukott. Kész, vége, kaputt. Nincs tovább. 

Sokan persze úgy gondolják, hogy az ehhez hasonló, radikális megmozdulások, performanszok még mindig korszakalkotóak. Ki kell őket ábrándítanom: Az internet és a digitális társadalom korában a kutyát sem érdekli már komolyabban az efféle deviancia. Klikkel kettőt, végignézi, megbotránkozik vagy röhög, és két nap múlva elfelejti az egészet.
 Ahol naponta pár kattintással tekinthetek meg olyan videókat, ahol valaki egy templom kövezetére vizel, vagy épp politikai jelszavakat ordibálva öncsonkítást visz végbe, ott a sokkolásnak már nincs semmiféle újító ereje, nincs igazából tétje. Tulajdonképpen társadalmilag elfogadottá vált, s lassan, de biztosan piedesztálra is emelődött. Úgy kell szeretni és tisztelni, mint egykoron a klasszikus művészek alkotásait, nem maradt belőle semmi más, csak pár oldal a művészettörténet-tankönyvekben és néhány olcsó epigon, akik azt hiszik, hogy ha meztelenre vetkőzve, saját herezacskójukra elektródákat aggatva parádéznak a színpadon, akkor az még komolyabban meg tud rázni valakit. Mert értem én, miért csinálják, látom, mi lenne a lényeg, csak… Ott az a baromi nagy, információs zaj, ami tönkreteszi az üzenetet. Elveszik az éterben az egész. Valami új, hatékonyabb módszert kellene kitalálni arra, hogy rávilágítsunk a problémákra.

Sétálgat itt ez a furcsa, kalapos figura, lóbálgatja sétapálcáját, nézegeti zsebóráját és vár. Egyszer csak két fiatal, jólfésült figura tűnik fel az intézmény kapujában, mire felkapja fejét és azon nyomban hozzájuk sietve, udvariasan megszólítja őket.

-          -Tiszteletem, uraim! Miben segíthetek?

A két figura modortalanul, köszönés nélkül vágja fejéhez a választ:

-          -A kiállításra jöttünk.

És már indulnának is befelé, de emberünk eléjük emeli szépen megmunkált sétapálcáját, és hűvös, kimért hangon felel.

-          -Nana! Azt bizony nem ajánlanám!

A két férfi a meglepettségtől szóhoz sem tud jutni, a jobb oldalon álló, alacsonyabb, rózsaszín inget és drága, fényesített, olasz cipőt viselő forma már válaszra nyitná ajkait, ám emberünk folytatja mondanivalóját:

-        -Tudják, tele van az a kiállítóterem mindenféle disznósággal! Pajzán festmények, Értelmetlen szobrok, gyomorforgató mozgóképek és vérlázító fotográfiák! Az embernek már csak attól elmegy az étvágya, ha belegondol mindezekbe. Pfujj! És ezért persze még nem kis pénzösszeget is kisajtolnak a látogatókból!... Egyszóval uraim, fogadják meg jótanácsom, és ne vásároljanak belépőt! Nem ajánlom, hogy betegyék a lábukat eme fertelmes intézmény pokoli kapuin, hiszen nagy valószínűséggel csak csalódnának az odabent látott bazári felhajtásban…

A két férfinak egyre inkább fogytán a türelme. A magasabbik, öltönyös figura ingerülten reagál:

-          - Nem érünk mi erre rá, a kiállítást jöttünk megnézni! Magasról teszünk arra, mi tetszik magának, meg mi nem… Vén barom…

A furcsa idegen a nem várt inzultus hallatán roppantmód felpaprikázódik, idegesen, ám egyfajta úri gőggel néz az öltönyös fickó szemei közé.

-     -Na de uram, kérem! Ez felháborító! Volt nekem merszem ismeretlenül inzultálni magukat? Ilyesfajta becsületsértés vért kíván!

Háta mögül ekkor váratlanul egy régi időkben párbajok során alkalmazott, hosszú, vékony pengés tőrt ránt elő, és fenyegetően ugrándozni és hadonászni kezd a két modortalan figura orra előtt, akik erre teljes mértékben összezavarodnak, egymásra néznek, és elszaladnak.
Járókelők hadának rémült tekintete szegeződik a (valószínűleg) nem komplett idegenre, aki nemesi tartással kihúzza magát, diadalittasan körbenéz, majd mintha misem történt volna, előveszi zsebóráját, felpattintja fedelét, ellenőrzi a pontos időt, és magában halkan mormogva valamit, sétapálcáját a kövezeten kopogtatva továbbáll a helyszínről.

„Modernizmus, poszt-modernizmus, nihilizmus, újítás… Értem én. Értem én, nagyon is. Értem én, hát nem vagyok hülye… Értem én, csak nagyívben leszarom! Ez van…”
  



0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése