2014. máj. 12.

SZAKEMBER, SZAKAJTÓ, SZAKÁLL...



Gondolom mindenkihez eljutott a hír a tegnapi nap folyamán. A 2014.-es Eurovíziós Dalfesztivál győztese az osztrák Kolbász Gizi, a félig férfi, félig nő, bögyös-szakállas, két lábon járó  büszkeséghalmaz.

A félreértések elkerülése végett már most szeretném leszögezni, hogy nem a nemi hovatartozásával van bajom ennek a szerencsétlennek. A francot sem érdekli, melyik csapatban, milyen módszerek szerint játszik, milyen bárokat látogat a szabadidejében, vagy épp kivel fekszik össze (ha egyáltalán az ilyen összefekszik valakivel…) a saját hálószobájának jótékony félhomályában. Neki is megvannak a maga problémái, ahogyan nekem is. 
Meg kell még keresnem a jövő havi lakbérre való összeget, a számlákat is rendezni kellene valamiből, nincs a kenyértartóban friss zsemle, és egy csomó olyan kötet áll még az éjjeli szekrényen, melyek olvasásába a közeljövőben szeretnék belefogni, csak hát az idő egyelőre nem engedi, hogy a magaskultúra oltárán áldozzak. Tudják, hogy van ez, na… 

Ez a jelenség meg egyszerűen nem érdekelne... Van, aki ilyen, van, aki olyan. El kell fogadni, oké. Ezt azért már nekem is sikerült egy ideje bekajálnom és megemésztenem. Van egy apró dolog, ami azért mégis bosszant az üggyel kapcsolatban. 

A mai társadalom kényszeresen el akarja velem hitetni, le akarja erőszakkal nyomni a torkomon azt, hogy ez az egész, így, ahogy van, hogy egy félig-meddig nővé operált, szakállas férfi parádézik nézők milliói előtt fő műsoridőben a színpadon, ez egy teljesen pozitív dolog, s eme cselekedetéért úgy kell kezelnünk ezt a döntésképtelen identitáskupacot, mintha afféle modernkori hérosz lenne. Egy huszonegyedik századi megváltó. Nem kérem, ez így nem helyénvaló!

Az egészben tényleg csak az a szomorú, hogy ülök itt, nézem ezt a hulladék műsort, és folyamatosan tuszkolják lefelé a nyelőcsövemen azt, hogy amit látok, az így van rendjén. Teljesen normális. Mert ez korszakalkotó, úttörő, reményteli, ez maga a jövő. Hivatalosan persze, mert ott van a tévében. Ha meg esetleg zavar ez az egész, én vagyok az extrém. Pedig nem, nem utálnám én ezt a figurát, nem gyűlölködnék, tényleg egy rossz szót nem fecsérelnék az egészre, ha nem adnának rá okot. Ha nem lenne kötelező szeretnem. Valószínűleg elmennénk egymás mellett az utcán. (Nyilván vetnék rá pár furcsa pillantást, elgondolkodnék azon, hogy ez mégis, mi a jó édes fittyfene volt, aztán nagyjából ennyi. Pár óra múlva megfeledkeznék a létezéséről.) De nem hagyják… A modern civilizációra jellemzően, kéretlen reklámok módjára tolják az arcomba, hogy: „Nézd, egy szakállas nő van a tévében, aki valójában nem is nő, hanem férfi! Hát tök jó, nem!?” Nem, nem, és nem!
 
Őt kell most a hivatalos álláspont szerint nagyon szeretni.
Ha úgy húsz évvel ezelőtt láttam volna egy artpunk-zenekar élén frontemberként ezt a figurát, akkor talán azt mondom, hogy na, ez igen! Ez sokkoló! Szakállas nő kiabál az elnyomó, kommunista/fasiszta/akármilyen rezsim ellen. A szabadság érdekében felemeli a hangját, kiadja magából minden dühét és frusztrációját, aztán meg jól meggumibotozzák a véleményéért, nemi identitásáért, megjelenéséért cserébe, neki meg nem baj, vállalja a kockázatot az elveiért. Így lenne ez rendjén. Az öncsonkítással meg a szardobálással GG Allin is korszakalkotó volt a maga idejében, mostanság pedig csak egy egyszerű, feltűnési viszketegséges bohócnak nevezném, se többnek, se kevesebbnek. Változnak az idők. 

Régebben a szakállas nőket is cirkuszokban mutogatták afféle attrakcióként. Ezzel keresték a kenyerüket. Aztán természetesen jött a felvilágosodás, a felháborodás, hogy ez embertelen, s kivívták nekik a normális, emberi léthez való jogokat. Remekül hangzik ez egyébként, csak lehet, hogy pont a cirkuszokban kenyerüket megkereső, szakállas nőket felejtették el megkérdezni azzal kapcsolatban, vajh mit is szeretnének kezdeni saját életükkel.  S tessék, most úgy látszik, visszatérnek a gyökerekhez, s önmagukból csinálnak cirkuszi mutatványt, milliók előtt tetszelegve a színpadon. Hogy is mondják ezt? A vér nem válik vízzé? A suszter maradjon a kaptafánál? 

Kolbász Gizinek is meg kell valamiből élnie. És mivel előadóművésznek meglehetősen középszerű, így nem maradt más, mint a jól bevált, cirkuszi sokkolás módszere. Az elfogadás/elfogadtatás semmi más jelenleg, csak olcsó álca a kapitalista pénzcsináló gépszörnyeteg szerkezetére erőltetve. Mert amíg mi hőbörgünk, vagy épp eljátsszuk a mindenre nyitott tolerancialovagot, addig valakik eme produkció után fürdenek a pénzben meg a kokainban, és magasról tesznek az egyenlőségre meg a melegjogokra.  Nem újkeletű dolog ez egyébként, elég ha visszaemlékszünk a kilencvenes évek végén (szintén az Eurovízió által) felkapott, férfiból nővé operált, egyslágeres előadóra, Dana International-re. Jött, látott, sokkolt, kaszált, és eltűnt a süllyesztőben. A XXI. századi álomkarrier tökéletes modellje.

Én meg tényleg csak egy valamit szeretnék, hogy hagyjanak már engem végre békén ezzel az egésszel. Nem akarok része lenni. Könyörgöm, olyan nagy kérés lenne ez? Esküszöm, ha így tesznek, cserébe befogom a pofámat!

kapcsolódó cikk: Buziság az egész!

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése