2014. jún. 3.

A teknős és a nyúl


Zörög a szekér, pattog a kerék. Nem esik jól a kátyús aszfalt rideg feketesége a fakerékre feszített fém abroncsoknak, de hát mit van mit tenni. Még két kilométer a következő földesút leágazóig, ahol is Izménynek fordulva rövidebb vagy nyolc kilométerrel a betonoshoz képest. Már csak egyszer kell keresztezni ezt a sötét kígyót, ami szeletekre osztja az egységesen hullámzó tájat, temetője megannyi állatnak, embernek, s a szépségnek egyaránt. És ilyenkor nyáron még bűzlik is, mint a kátrányos gödör. Ez már csak így megy.
A bakon hosszú bajusz lóg ki a széles kalap gyűrt karimája alól, s a bajuszszálak erdejéből pipaszár kandikál kifelé. Időnként nagyobbacska testvérei, a bárányfelhők felé küld egy apró füstbarikát, ami aztán bégetés nélkül, néma beletörődéssel foszlik szét a júniusi levegőben. A pipa, bajusz és kalap gazdája szótlanul ül a bakon, hallgatja a kerekek kelletlen játékát, az aszfalton mint pattognak kényelmetlen idegességgel, s az út menti fákon üldögélő madarak párzásra, fiókanevelésre vonatkozó eszmecseréjét, ha éppen nem gazdagabb szöcskefarmokat rejtő rétek titkos lelőhelyeit kürtölik szét meggondolatlanul fülüket hegyező bajtársaiknak. S ül az ember némán, mintha értené a beszédet. Amúgy kihez is szólna? A gyerekek kirepültek már, messzi vannak az otthontól, nem járnak errefelé, akkor is csak nagy sietve. Az asszonyt tíz éve elvitte tüzes szekér. A főztje hiányzik piszkosul.
Egy szó, mint száz, halad a kocsi, fogy a távolság, s az összkép majdhogy nem századelőt idézően idilli. Már csak ötszáz méter, és jön az elágazó, onnan halkabban folyik majd az utazás, a földesúton.
Ekkor hátulról, a messzeségből motorzúgás töri meg az egyhangúságot, s valami mély dübörgés, ritmusos huppogás. Egy vörösre festett autó közeledik eszeveszett sebességgel, slágerzenével bélelt utasfülkével zárva ki a külvilágot, tájat összemosó suhanással pusztítva a kilométereket. A szekeret utolérve lassít, csikorognak a kerekek, mert éppen egy jobbkanyar elején sikerült összehoznia őket a teremtőnek. Duda harsány üvöltése töri ketté a duruzsoló harmóniát, s türelmetlen szentségelés hallatszik a letekert ablakok mögül. Az öreg ügyet sem vet a háta mögé, mindennapos az ilyesmi, ez csak egy újabb huligán, akit nem vertek el elég alaposan gyerekkorában. Szokott tempójában veszi a kanyart, nem gyorsít, sem lassít; minek? Vége felé járnak a görbületnek, mikor az autósnál elszakad a vékony cérna formát mutató idegzet, s nyélgázzal kivág a kocsi mögül, egy pillanatra lelassít, s vihogó, erősen alulöltözött útitársa formás combjai fölött átkiabál az öregnek:
- Mi van, vén buzi, bedöglött a trabant? Vagy elfogytak a lovak?
Azzal újfent a gázra tapos, s a mélynyomó ütemes rugdalózásától kísérve eltűnik a távolban.
A hajtó egy pillanatra megemeli fejét, hogy előtűnnek égszínkék szemei a kalap karimája alól, lassú mozdulattal kiemeli szőrfészkéből a pipaszárat, köp egy hegyeset baloldalra, s csak ennyit fűz a történtekhez:
     - Egyen meg a rosseb!
Talán így leírva még a felkiáltójel is enyhe túlzás. Hangjában ez egyszerűen kijelentést formál, semmi indulatot nem mutat . A nyelvtan azonban megköveteli tőlem, hogy ne egyszerű ponttal zárjam le ezt a magvas kiszólást. Na de hagyjuk az oskolát, s vissza az útra (s ez esetben indokolt a felkiáltójel)!
Az esemény mit sem változtat sem az úticélon, sem a társaságon, az egyhangúságon pedig végképp, így aztán nem marad más hátra, mint visszatenni a pipát a cserepes ajkak bajusz-fedte peremére, s csendesen szürcsölve a házidohány kesernyés füstjét tovább haladni.
Elérkezett a földesút betorkollása, ahol kissé meg kell húzni a gyeplőt, hogy az öreg szürke lassabban léptessen, mert meglátva a port, hogy végre vége a patkót szikráztató ocsmány aszfaltnak egész megtáltosodva kezdi vontatni a nyikorgó kocsit.
Egy fél óra, meg még egy. Közeledik az utolsó áthidalás a setét kégyó testin, de a következő földútig nem kell sokat menni, hisz itt szemben van a szája evvel, amin éppen haladnak. Amint kiér a szekér a bodzabokrok árnyékából – ahol is lilás madárürülék jelzi a port mákos tészta formán pöttyözve, hogy érik a csete, hamarosan barna legények és leányok özönlik el a vidéket – valami tömegtódulás mutatkozik a bekötőúttól nem messze, egy nagyobb eperfa körül. Villogó fények, sürgölődő láthatósági mellények, sopánkodó arcok.
Az évszázados fa aranyszín törzse magányos kopjafaként tornyosul egy kanyar külső ívén, hisz bajtársait rég kisorjázta mellőle az idő és a Magyar Aszfalt. Kellett a hely a gyors helyváltoztatás oltárának. Modern templom ez a sebesség.
A szépen kitakarított árokba fordulva ott hevernek a vörös színű gépjármű maradványai, több tíz méter hosszan széjjelszóródva. Néhány testrész, egy összeroncsolt napszemüveg, díszesen aranyozott karóra a csuklóval együtt, tarka sportcipő bokától lefelé, címeres zoknival, benzinpatak kissé véres árnyalattal. És az agyvelőt csipegető, sárga csíkos, piros sapkás tengelicek a kökénybokrok ágain.
Rövidre fogva: ideges természetű, türelmetlen ismerősünk bizony nekirohant, telibe. Ott is maradt. Felibe. Harmadába.
Az öreg egy pillanatig (és tényleg csak egy egészen rövid pillanatig) elgondolkodva néz oldalra a válla fölött, hogy odahajtson-e a bámészkodók közé. Emberi természetének legkíváncsibb sarka fúrkodja ráncos oldalát, hogy ugyan fordítsa arra a gyeplőt! De végül győz benne a tapasztalat, a más kárán örvendeni nem akaró egyszerűség. Hiába a legtisztább öröm a káröröm, mert ugyan irigység nem vegyül belé, mégis haszontalan.
Szóval egyenesen áthajt a betonúton, célirányosan, mit sem törődve a hirtelen támadt forgataggal. Marad a kocsizörgés, marad a madárdal. Nyári szélben, szénaillatban hajt tovább, hogy a komát még ott érje a présháznál, meg amúgy is fárasztó a nagy utazás. Jó lesz odaérni végre, hűsölni a diófa árnyékában.
Csupán egy lassú mozdulatra futja a nagy eseményből, midőn megemeli fejét, hogy égszínkék szemeit láthatóvá tegye a széles karimájú kalap alól, lassú mozdulattal kiemeli a pipaszárat annak szőrfészkéből, s oldalvást sercint egy hegyeset a forrongó, fekete útburkolatra. Szóra nyitja száját, de csak óvatosan, nehogy túl sok essen ki belőle:
-         Meg is ette a rosseb.

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése