2014. jún. 20.

TÁRSADALMI PANOPTIKUM #08. - VILMA NÉNI

Vilma néni a harmadikon lakik. Ha nem az ablakban lóg vagy az erkélyen üldögél, a háztömb körül sétálgat, szemügyre veszi a padokat, a levélszekrényeket, bosszankodik az eldobált csikkeken és csokipapírokon, valamint megjegyzéseket tesz a Béres Katikáék kutyájára, akit a hatodikról minden este a ház mögé hordanak le, hogy elvégezze elvégezetlenül hagyhatatlan, létfenntartás szempontjából elengedhetetlennek minősülő, alantas testi szükségleteit. 

Vilma néni mindent lát. Mindent tud mindenről és mindenkiről, természetesen bárki másnál jobban, és eme utcáról szerzett, vagy innen-onnan összeszedett tudást remekül, afféle építőjátékhoz hasonlatosan rendezgeti, pakolgatja, szedi szét és rakja újra össze unalmas órái során saját fejében, Douglas Adams munkásságát is megszégyenítő, abszurd science-fiction történeteket összehozva a háztömb lakóinak elképzelt, félig-meddig valós (de inkább fiktív) életéről.

Vilma néni köszönni nemigen szokott, csak ha nagyon muszáj. Ha a lépcsőházban nem vesz észre időben, és nem tud saját tempójához képest villámgyorsan irányt változtatni, én pedig hangos „Keziccsókolom,Vilmanéni!” felkiáltással köszöntöm, ő jobb esetben elmormol bajsza alatt egy szigorúan kisbetűs „jónapot!”-ot, egyébként meg csak biccent egyet és gyanúsan méreget. 
Egyszer megesett, hogy nem épp legjobb hangulatban hagyta viszonzatlanul udvariasnak szánt köszöntésem, és ahelyett, hogy legalább biccentett volna egyet, úgy tett, mintha épp a postaládákkal lenne valami halaszthatatlan, elintézetlen ügye, ami teljes figyelmének és szakértelmének bevetését, alkalmazását veszi igénybe, és egyértelműen nem várhat. Utána egy hétig nem voltam hajlandó köszönni. Természetesen nem kellett sokat várnom, hogy megtudjam édesanyáméktól, akik a szomszédtól hallották vissza, hogy ez a gyerek az elsőről (ez én lennék, a magam hamarosan betöltött huszonhat életévével), ez napról napra egyre pimaszabb, pofátlanabb, köszönni azt meg persze nem tud, mert az anyja egészen biztosan nem tanította meg rá kiskorában. Azóta hangosan és messziről üdvözlöm Vilma nénit, aki jó szokását megtartva mormog, biccent, esetleg gyanúsan méreget.  

Ha a lakótelepen kívül találkozunk, még csak nem is álmodom arról, hogy felismerjen. Egyszer ráköszöntem az Okmányiroda épületében sorban állva, mikor valami pótlandó hivatalos íratok elintézésével kapcsolatban jártam arrafelé. Ő éppen a biztonsági őr keveredett vele heves vitába, amiért Vilma néni nem volt képes megérteni, hogy a vasgyárban lehúzott huszonöt éves munkaviszony és a reumára szedett gyógyszer kiváltására szolgáltatott vény lobogtatása őt sem mentesíti az alól a protokoll alól, mely szerint ügyet intézni az irodában kizárólagosan előzetes időpont-egyeztetés, vagy sorszám húzása után lehetséges.  
Jó hangosan és messziről köszöntem rá, még talán kezemet is üdvözlésre emeltem, mire ő úgy nézett rám, mintha életében nem látott volna, és valamiféle úri gőggel, sértettséggel arcán, fintorogva fordult el tőlem, vissza a biztonsági alkalmazotthoz, aki már meglehetősen szerette volna meggyőzni az idős hölgyet arról, hogy ha pusztán unaloműzés szempontjából szeretne valakivel kötekedni, akkor bizony nem a legjobb helyen jár, és legyen szíves inkább átfáradni a szemben található, kevert likőrt és Kőbányai sört most akciós áron szolgáltató italmérésbe. 

Pár héttel ezelőtt a helyi járati buszon utaztunk együtt. Vilma néni egy kétüléses helyen üldögélt, ő a külső széken, akciós felvágottakkal és zöldségfélékkel megtömött szatyra pedig a belsőn, láthatólag meglehetősen komfortos állapotok közepette utazott. Mindezt természetesen csúcsforgalomban, egy ötven férőhelyes autóbuszon, amire ilyen idő tájt legalább százötven ember próbál munkából fáradtan, iskolából megcsömörlötten hazafelé sietve felpréselődni. Vilma néni rendíthetetlenül ült, nézett kifelé az ablakon, és szorongatta a mellette utazó szatyor fülét, mintha csak az évek óta nem látott unokája kezét szorongatná. Persze kissé erősebben és mogorvábban, de ez nem számít.
Köszönéssel még csak nem is próbálkoztam, a „Sárkány ellen sárkányfű” technikát alkalmazva próbáltam az ő kiismert módszere szerint úgy tenni, mintha nem látnám, és ő is ugyanezt az irányelvet követve nem akart tudomást venni létezésemről. 

Ekkor történt az, hogy megálltunk a vasútállomás előtti megállóban, és az ezen évszakban megszokottnak számító turistahad elözönlötte a jármű eddig emberi test által betölthetetlennek tűnő szegleteit is. 
Odakintről már nem is afféle olajosheringes-dobozhoz hasonlíthatott az autóbusz, sokkal inkább egy nagy üvegkalickára emlékeztetett, amelyet csordultig töltöttek valamiféle furcsa, sokszínű folyadékkal. Levegő után kapkodtam, remegtek a lábaim, és csak arra vártam, hogy a következő megállónál leszállhassak, még akkor is, hogy ha az eredetileg betervezett megállóm csak kettővel később következett volna. Ekkor két fekete bőrű fiatal turistára lettem figyelmes.    
Hátukon hátizsák, nyilván átutazóban voltak, és gondolták lepattannak a vonatról, és megtekintik a várost. Jó erőben lévő, huszonéves párról volt szó, úgy látszott nem zavarja őket a tömeg és a meleg sem túlzottan, egyfolytában mosolyogtak egymásra, és valami számomra teljes mértékben érthetetlen, hadaró, szavak végét erőteljesen elharapó nyelven kommunikáltak egymással. Nem is figyeltem őket túlzottan sokáig, tekintetem újra Vilma nénire szegeződött, akinek szeme megakadt a fiatal fekete bőrű turistapáron, és mintegy megigézve ugrott fel helyéről, és megindult feléjük. 
 Megragadta a férfi pólóját, ritmusosan rángatni kezdte, és mesterkélt mosollyal mutogatott a két felszabadult ülőhely felé, olyan, az idegenek számára tökéletesen érthetetlen mondatokat hajtogatva, mint „Aranyoskáim üljenek már le, biztosan fáradtak, olyan messziről jöhettek!”, meg hogy „Jaj, hát olyan jó, hogy ilyen messziről jönnek ide a vendégek, látják, mennyire szeretjük itt a vendégeket, tessenek csak leülni!”. A fekete fiatalok zavartan próbáltak tiltakozni, mosolyogtak, fejüket rázták, és próbálták megmagyarázni a maguk módján, hogy köszönik szépen, de nem fáradtak, nem utaznak sokáig, és egyébként sem értenek egy szót sem abból, amit az idős hölgy olyan határozottan próbál megértetni velük. De nem volt mese, helyet kellett foglalniuk. Zavartan, önmagukat kissé kínosan érezve feszengtek, hol egymásra, hol Vilma nénire, hol az őket körülvevő, megpakolt szatyrokkal és táskákkal állva utazó, izzadt és fáradt embertömegre pillantva.   
A következő megállónál nagy nehezen sikerült lepréselnem magam a járműről. Vilma néni nem szállt le, jól tudtam, csak kettővel odébb fog. Nekem is odébb kellett volna, de nem szeretem a tömeget, és egy kis séta egyébként sem árt. A bezáródó ajtó mögött álló, idős nővel azonban egy pillanatra még találkozott tekintetünk, és éreztem, hogy észrevett, csak nem akar tudomást venni létezésemről. Fejét gőgösen hátracsapta, és büszke tekintettel nézett körbe maga körül. Érezte, hogy ő ma valami nagyon-nagyon jót cselekedett, és sokkal többet többet ér, mint körülötte csoportosuló, nyilván ferde hajlamú, rosszéletű és modortalan polgártársai.


0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése