2014. júl. 22.

'88 - '90 ...a bajor határ margójára...

1988.

Az idősödő erdész órák óta ott állt a sötétlő fenyőerdő árnyékában, és meredten bámult a vasfüggöny irányába. Unta, hogy a határvidéken ragadt, de nem volt mit tenni, elvégre ezt a területet is kezelnie kell valakinek. Ő pedig nem kérdezte a miérteket.
Tudta, vagy csak sejtette, hogy a fal túloldalán a nyomor olyan magasságban hömpölyög, hogy hullámai a szögesdrót talpát nyaldossák. A haldokló szocializmus semmi mással össze nem tévesztető szaga átcsap néha az ostromgyűrűn, hogy a nélkülözés tömény keserűségével árassza el a békés nyugat petyhüdt levegőjét. Tudatosítja, ha elfelejtenék a nagy fejlettségben: milyen piszok szerencsések ezen az oldalon.
Huszonöt év a faltól pár száz méterre. Idegőrlő. A túloldalról gyermekkorból ismerős arcok és félig elfelejtett barátok, távoli rokonok fakó emléke lesett át a kihullott habarcscsomók közti réseken.
A fal takarásában masírozó katonák felé irányította messzelátójának lencséit. Ilyenkor a sötét keretes karikában mindig visszanézett rá valaki, s ettől olyan érzése támadt, mintha nem is ezen az oldalon áll. Mintha Honecker csizmája a lapockái közé taposna, tuszkolná a trágyalébe az arcát, hogy belefulladjon a saját piszkába.
Odahaza, palatetős, bajor mintára épült kis házikójában sosem érzett ilyesmit, odáig sosem kísérte el az érzés. A kellemesen duruzsoló kályha mellett elsikkadtak a messzemenő következtetések, a békés pipafüst köd elhamvasztotta a skizofrén gondolatokat.
Aztán másnap kezdődött minden elölről. A fenyőerdő szélén úgy tűnt, még a fák is sötétebb árnyékokat vetnek. A fű is lassabban nő.
Az őrtorony lakói sosem szokták meg jelenlétét. Gyanús elem maradt mindvégig. Ugyanaz a műsor minden egyes alkalommal: a kölcsönös vizsgálódás.
Néha integetni támadt kedve, de sose tette. Nem, mintha attól félt volna, hogy lelövik, hisz még az öreganyjuk is közös lehet azzal a sihederrel! Egyszerűen nem akarta bajba keverni. Őrület! Ki találta ezt ki?!
Az évek pedig múltak, s ahogy őszült a halánték, gyűltek a ráncok, mély árkaikban a szomorúság savanyú párája, egyre csak érett egy gondolat. Lassan a rögeszméjévé vált: az őrtorony!

1990.

Az idős erdész újra ott állt az évszázados, sokat látott fenyők tövében. A határzóna eltűnt, majd’ egy éve. A szögesdrótok rég újrahasznosultak a kohók áldásos tevékenységének hála. Csak ő nem születethetett újjá. Negyven évet nem söpörhet el egyetlen vihar.
A berlini falat emberek ezrei zúzták ízzé-porrá, mindenkinek jutott egy féltégla. Kamerák, híradások, szenzáció...világraszóló esemény.
Csak a vénülő erdész nem tudott zöldágra vergődni a hirtelen jött megnyugvással. A palatetős, bajor mintázatú kis házban továbbra is nyughatatlan gondolatok vergődtek faltól falig. Éjszakánként a tágra nyílt, kezdődő hályogosodástól szürkülő szemek mögött érett, erjedt a gondolat, égetett a rögeszme.
Türelemmel kivárta a születésnapját. A hatvanötödiket. Talán ezzel akarta megajándékozni magát.
És elérkezett június hónap huszadik napja. Öregecske terepjárójával megindult a hengeres objektum felé a zöldellő réten keresztül, miután a háromórai leselkedés megnyugtatta: nem figyeli senki.
Leállította a motort, kiszállt és betette a kocsi ajtaját. Egy pillanatra megállt az őrtorony tövében, s alaposan megnézte magának. Előszedte a csomagtartóból a német precizitással bekészített szerszámokat: nyomatékkulcs, akkumulátoros sarokköszörű, drótkötél, racsni, feszítővas. Minden, amire szüksége lehet, úgyhogy nekiállt, hogy véghez vigye az évtizedes tervet.
Egyenként lecsavarta a hatalmas csavaranyákat, melyek a betonlábhoz rögzítették a tizenöt méteres monstrumot. Mikor valamennyi vas mellette hevert a fövenyen, fogta az acélsodrony egyik végét, s elindult a körkörös lépcsőn felfelé. Még mindig stabilan állt az épület, hisz az örökkévalóságnak szánták oda. Ő pedig éppen ezt az örökkévalóságot kívánta most a földbe döngölni.
Az akkus flex hamar elbánt a lépcső tetején akadálynak szánt csapóajtó lakatjával, majd a toronyba érve az ablakkerethez rögzítette a kábel egyik végét, a szabad tekercset pedig kihajította a friss, szénaillatú levegőbe. Halk puffanás kísérte a sodrony és az anyaföld találkozását.
Egyszer még körbetekintett, milyen is volt a másik oldalról...megborzongott a kísérteties gondolatoktól. Hamar meg is indult lefelé, még mielőtt beleszédül.
A legközelebb álló fa törzsén rögzítette a feszítő racsnit, majd rákapcsolta a toronyból odacibált kábelvéget. Minden egyes feszítésnél kéjes rángás futott végig a gerincén, s arca megmagyarázhatatlan vigyorba torzult. Egyre hevesebben tépte az acélkart, míg a torony egyet reccsent...aztán még egyet...lassan, nyikorogva engedtek a rozsdás csavarok, de megállíthatatlanul billent a szerkezet. Már-már önfeledt állapotban rángatta a feszítőt. Gyerekkori karácsonyok ajándékbontási láza égett könnyes szemeiben, felkurjantott, mint egy vacsoráját üldöző ősember. Lihegése állati üvöltésbe csapott át, amint átbillent a torony a holtponton, fél kézzel a racsnit hajtva, másikkal a haját tépve őrjöngött a zöld vasszerkezet halálhörgésén. Aztán, mintha az ég szakadt volna ki a helyéből, hatalmas robajjal földet ért az elnyomás tilalomfája, a sárgaházi téboly elhagyta palackját, hogy végre elhallgassanak a zajok a koponyájában. A mindent elsöprő dübörgés megtisztította a rétet, elfújta a százados fenyők közt lapuló kételyeket, zöldebbé vált a fű, édesebbé a nyár illata, boldogabbá a június. Nem voltak kamerák, nem volt tömeg, nem volt éljenzés, csak egy öregember, rikoltozó mámorban, s a torony, a sötét múlt, amit ő rombolt le, egymagában. Így vetve végleg véget mindennek.


Másnap hajnalban a rendsodrót vontató traktoros találta meg az öreg holttestét. Az őrtorony mellett feküdt, keze még most is görcsösen markolta a racsni acélkarját. Haja csapzottan lógott az arcába, szája ugyanabban a torz mosolyban feszült. De a szemei, még az üvegesen halott szemei is egy olyan örömről árulkodtak, melyet nem érezhet senki emberfia. Egy egész életet élt meg, pár másodperc alatt, s a szíve belé szakadt. 

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése