2014. júl. 17.

KISKANÁLLAL AGYONVERT GYERMEKEK


A tanárt fejberúgó brit ötéves, aki szülei szerint nem rossz, csak "nem megértett"

Múltkor sikerült fél füllel elkapnom egy beszélgetést a belvárosban sétálva. Két, láthatólag felső-középosztálybeli anyuka (azok a tipikus bio-fitnessz-wellness fanatikus formák, akik a külváros legdrágább pontjain élnek jól hangszigetelt, méregdrága lakásokban, medencével meg fajtiszta házőrzővel az udvaron) arról diskurált, hogy mennyire jó dolog, hogy a városban nyílt egy új óvoda, ahol a gyermekek szabadon, kedvükre kiabálhatnak, nem szól rájuk senki. Saját belátásuk szerint cselekedhetnek mindent, nincsenek a gonosz óvónők idióta parancsolgatásának kitéve, személyes szabadságukban szinte semmiféle korlátot nem állít eléjük senki. A proli lakótelepi óvodák fasiszta rendszabályaival ellentétben ez ugyebár valóban az életre nevel, és teljes értékű, egészséges embert farag az indulatait elfojtani nem kényszerülő lurkókból. A fiatal anyuka állítása szerint a Jucika például sokkal jobbkedélyű mióta a központi óvodából kivették a sok tapló közül, és beíratták ebbe a csodaintézménybe. Szerintem meg ez az egész olyan lehet kissé, mintha puszta nemtörődömségből öntudatlan gyermekünk kezébe adnánk egy kiskanalat, mondván egészen nyugodtan verje pépesre vele saját, esetleg közel tartózkodó óvodatársa fejszerkezetét. Miért ne? Hiszen megteheti!

Nem azt mondom, hogy gyereknek lenni súlyos szabályok és vaskalapos előírások rendszere kell, hogy legyen. Nem arra célzok, hogy a legkisebb ballépés esetén is meg kellene fenyíteni azt a szerencsétlen emberpalántát. 
A gyermekekkel szembeni túl magas elvárásoknak és az esetlegesen bevetett agressziónak nyilvánvalóan beláthatatlan következményei lehetnek. Csakúgy, mint a féktelenül szabadjára engedett fiatalkori indulatoknak és érzelmeknek is, csak erről sokan hajlamosak megfeledkezni. Két véglet, azonban ugyanazon rendkívüli jellemromboló hatással. 

Nem elég megtanítani azt egy kiskorúnak, hogy nincs abban semmi rossz, ha jól érzi magát. Tudnia kellene annak a gyereknek azt is, hogy ha ezt esetlegesen egy embertársa rovására teszi, az már bizony nem jó dolog. Gondolok itt például arra, hogy gondtalanul kiabálni, torkunk szakadtából ordítozni valóban felemelő érzés tud lenni, néhanapján jómagam is gyakoroltam ezt a lélekmelengető cselekedetet. Az is megesett már, hogy alkoholmámoros állapotban, éjszaka kurjongattam egyet-kettőt a nyílt utcán. Van ilyen, hát Istenem... Panelban lakom, tudom milyenek a telepi fiatalok. Nekik is elnézem, nekem is elnézik, néha talán az aludni vágyók kikiabálnak valamit a hetedikről, és akkor abbamaradt odalent is az ordítozás. Azonban abban az esetben már, ha hajnal négykor, percekig, megszakítás nélkül üvöltünk, tüdőnk mélyéből állati hangfoszlányokat előcsalogatva visítunk, mondván fiatalok vagyunk, miénk a világ, megtehetjük, na abban az esetben már joggal vívhatunk ki bizonyos ellenszenvet körülöttünk élő embertársaink körében. 

Van például egy ismerősöm, aki többedmagával egy albérletben élve kétnaponta tart hajnalba nyúló tivornyákat, és csodálkozik (sőt, mi több, fel van háborodva), hogy az ő kis privát szféráját lekopogással, beszólogatással, esetenként hatósági eljárásokkal zargatják az ostoba, szomszédban lakó kispolgárok. Ugyanez a figura azonban többsoros fröcsögéseket képes arról megosztani közösségi oldalon található profilján, hogy a felső szomszéd a világ legnagyobb tahója, ugyanis szombat délután képes volt két szöget beverni vagy befúrni a falba, és ez zavarta őt a nyugalmas pihenésben. 

Értjük tehát mire gondolok akkor, mikor azt mondom, hogy a másokra fittyet hányó, féktelen szórakozás ugyanolyan káros véglet lehet, mint a legkisebb zörejre rendőrt hívó, önjelölt házmesterasszony rákosi-kort idéző magatartása? Egy hangos, hajnalig tartó házibuli, egy részegen az utcán ordítozás havonta egyszer belefér, hetente háromszor azonban már rettenetesen frusztráló és idegőrlő tud lenni. Valamiféle kölcsönös tiszteleten kellene alapulnia ennek az egésznek, és nem pusztán azon, hogy nekünk mindent és mindenkit félrelökve, emberi méltóságukat arcon köpve jó legyen, mert megtehetjük.

A kis kitérő után visszatérve az írás elején megkezdett gondolatokhoz: Ha már fejünkbe vettük azt, hogy mi mindenáron liberális szülők szeretnénk lenni, akkor éljünk valóban az „élni és élni hagyni” elv szerint. Tanítsuk meg gyermekeinknek, hogy bizonyos keretek között jól érezni magukat nem bűn, sőt, kiváló dolog. Azonban nem árt, ha tudják, hogy vannak íratlan szabályok is, melyeket illik, vagy illene betartaniuk. 
Nem arra kell itt gondolni persze, hogy kiabáljuk le a fejüket ha örömükben kurjantanak egy nagyot, esetleg töröljük taknyon őket, amennyiben rosszul viselkednek. Csak üljünk le velük, beszélgessünk, és próbáljuk megértetni velük, hogy létezik olyan a világon, hogy kölcsönös tisztelet. Az, hogy elméletben szabadnak születünk, még egyáltalán nem azt jelenti, hogy bizonyos fajta korlátaink ne lennének. A természetnek is vannak törvényei, melyek magasabb rendűek nálunk, és hát hiába szeretnénk magunkat föléjük helyezni, az úgysem fog soha sikerülni. Nem sikerülhet. 

A társadalom, mint szerveződés sokban hasonlít a természethez. Élő organizmus, emberi kapcsolatok hálózata, mely szintén bizonyos íratlan szabályok, törvények szerint szerveződik. Nyilván lehet úgy élni, hogy senki másra nem vagyunk tekintettel önmagunkon kívül, csak nem érdemes. A jól felépített struktúra ugyanis sosem fog kényünk-kedvünk szerint csak úgy átalakulni. 
Sokan hisznek abban persze, hogy jelenlegi formája egyszer csak összeomlik, és valami teljesen új, magasabb rendű dolog születik hamvaiból, „eljön az ezeréves királyság, az oroszlánnak pedig nem lesz foga”.  Írott és íratlan szabályok nélkül azonban ez, ha be is következik, nem fog sokáig működni. 

Kovács Pistike számára az, hogy szabadon, ott és akkor ordibál, ahol akar, nyilván remekül hangzik. Azonban ha már a végkimerültség határáig kikiabálta tüdejét, mielőtt újra belekezd kedvelt tevékenysége űzésébe, nyilván szeretne pihenni legalább egy-két órát. Ha ekkor megjelenik Nagy Narválka, és úgy dönt, hogy épp az ő ablaka alatt fog dajdajozni (mert nyilván megteheti), akkor a Pisti egészen biztosan rendkívül ideges lesz. És egy ilyen rendkívül egyszerű szituációból máris megvan a tökéletes konfliktushelyzet. 
Holott mindez elkerülhető lett volna bizonyos írott és íratlan szabályok egyszerű tiszteletben tartásával.   

Lábbal tiprunk minden előírást, szabályt és hagyományt. Fogjuk a látszólag ártatlannak tűnő kiskanalat, a gyerek kezébe adjuk, és csak annyit mondunk: „Használd fiam nyugodtan, arra, amire csak szeretnéd.”
Ha saját szemébe döfi, vagy agyonveri vele a csendespihenő alatt mellette fekvő csoporttársát, akkor meg csodálkozunk, holott mindössze annyi lenne a dolgunk, hogy elmagyarázzuk: „A kanál arra való, hogy a tányérban található élelmiszert a szádba logisztikázd vele. Erőszak alkalmazására nem ajánlatos. Az erőszak egyébként is csúnya dolog!” Később meg majd nyilván kiderül, minket igazol-e az idő, vagy pedig a gyermekeiket a kanál végtelen felhasználási lehetőségére buzdító, végtelenül szabadelvű idiótákat. Nagy esélyt látok a győzelemre, ne aggódjunk!

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése