2014. szept. 26.

A produkcióról

Előző írásomban a tehetségtelenségről fecsegtem, de magát a tehetséget csak körülírtam, pár mondatban beszéltem az ún. minimumról. A tehetség témakörébe azért nem mertem belemenni mélyen, mert egy roppant megfoghatatlan dolog, a teljes körülírást most is mellőznöm kell, alkalmatlan vagyok a feladatra és túl kicsi ember. Viszont megpróbálom jobban kifejteni milyen is az, amikor egy produkcióból átüt a megtekintőbe a tehetség.


Nem tudom megkerülni most sem az utánzógépeket sajnos, mert az utánzók hitványságából és tehetségtelenségéből vezethető le az általam választott téma barackmagva. A tehetségtelen mit is csinál? Nézzük:

Alapít egy zenekart, vagy felépíti önmagát egy sablonra, a hirdetésekben, mikor társakat keres produkciójához ki is fejezi sallangmentesen sablonosságát. Hányszor olvastam már a következő mondatokat, te jó ég!:
"Alapkövek: Alvin, Junkies, Blink 182." vagy "Cölöpök: Kispál és a borz, Heaven Street Seven, Kiscsillag."
Ezután összehozza az ő kis produktumát az ugyancsak tehetségtelen kollégáival és eljutnak a színpadig jó kapcsolataik által. A színpadon jön át az egésznek a kvintesszenciája, ami egy műértő számára kellemetlen szégyenérzetet eredményez. 
Utánozni kezdi az énekes Lovasi Andrást vagy Lukács Lászlót, a többiek meg persze nem bírják ki, hogy ebben a tevékenységében ne idomuljanak hozzá kellőképpen. A Viva TV-n látott ócska rángatózás nyilván nem maradhat el, pózokat kell nekik felvenni, hiszen ők rocksztárok.
Létrehoznak ők még egy Kiscsillagot, vagy Tankcsapdát, vagy Depressziót, vagy a fene tudja még mit, és büszkék rá. Miután lelépnek a világot jelentő porondról jön az önbecsapás: "Jajj, de jók vagyunk!" Aztán jön a közönségtől a hamis dicséret, mert hát a cimborákat dicsérni kell, meg persze ki van a kedves közönségnek is kellőképpen az elméje csavarva. Ez ösztökéli őket a folytatásra és kész is a baj. Ilyenkor persze a hozzám hasonló emberek a bárpult mögé menekülnének, annyira bántja a szemüket és fülüket a förtelem, de hát a pultosnő szépen megkér ilyenkor minket, hogy menjünk inkább onnan, mert az az ő territóriuma. 


Kedves Olvasó! Amennyiben hasonlóságot érez az általam leírtak és egy Ön által kedvelt zenekar között, legyen szíves értelmezze át a tehetségről alkotott véleményét, plusz többet ne élvezze ezeket a produkciókat. Élvezze azokat a produkciókat, amikről az írás további részében értekezem!

A tehetséges zenekar, mint előző írásomban írtam, mindenképpen saját művet firkant papírra, saját ötleteket kottáz fejében, és a saját alatt nem azt értem, hogy ír a produkció létrehozója még egy Hosszúlábú asszonyt más szavakkal és hangokkal. A saját alkotás független próbál maradni a sablonoktól, a sablon persze elkerülhetetlen, de a sablon, mint olyan elkerülendő dolog. Száz százalékról próbálja az alkotó levinni minimum ötven százalékra a kliséfergeteget. 
A tehetségtelenség drasztikus tünetei
A tehetséges előadó pedig nem másol Viva TV-MTV mozgástoposzokat, a nagy betűs előadó elsősorban kimegy a színpadra és átadja, amit az alkotó (aki lehet nyilvánvalóan saját maga is) papírra vetett, ezért hívják előadóművésznek. A zenei produkció előadója azért nem színész, mert nem eljátszik egy szerepet, hanem azonosulni tud az alkotással, mert hozzá fűződik, vagy egyik társához, aki megalkotta a "darabot". Ettől lesz az egész klisémentes, ettől van az, hogy egyszerűen lehetetlen olyan eredeti előadót mondani, aki Iggy Pop-ot utánoz. Mert az nem ő. Az előadónak ezenkívül kell, hogy legyen kisugárzása, ami eredetiséget is feltételez az én értelmezésemben. Az előadót az ember ezer másik közül kiszúrja, mert átüt a retináján. Éppen ezért felesleges annyi "sztárt" gyártani, mert az ilyen emberekből is sok van. Ismertebbek közül párat felsorolnék, hogy a Kedves Olvasó is érezze át, miről is van szó: Földes László "Hobo", Johnny Rotten, Iggy Pop, Little Richard.
Szomorú egyébként, hogy őket kellett leírnom, mert rengeteg ismeretlen előadó van, akiket inkább begyűrtem volna a laptopom képernyőjébe. 
A tehetséges előadó még rendelkezik azzal a képességgel, hogy a mű fogantatásának állapotát adja vissza. A mű akkor fogan meg, mikor a fejekben megvan és még csak gondolat, egyfajta lappangás, a mű nem akkor fogan meg, amikor először eljátssza a zenekar. Addigra már a bába végzett, a gyermek megszületett. Ez egy megfoghatatlan dolog, de az előadó érzi, ott van a zsigereiben, ettől alkalmas posztjára, tudniillik van egy harmadik szeme. Ez tehetség.
A jó zenekarnak akkor van tökéletes koncertje, ha ezt maradéktalanul visszaadja. Akkor rosszabb egy koncert, ha csak részben adják vissza a tagok, és akkor rossz egy koncert, mikor az egész nulla és tíz százalék között mozog, és ripacsságot feltételez a műértő.

Bizony az egész nulla és tíz százalék között imbolyog a tehetségkutató műsorokban és a falunapokon. (Bár nálam egy X-faktor adás nem több, mint egy falunap.) Az előadónak köze sincs a produkcióhoz, az egész egy rossz ripacsparádé, miközben a közönség elismerően tapsol, vígan gyönyörködik, és Tóth Gabi is elmondja, hogy minden oké volt a dologgal. Persze mindenki úgy érzi, hogy az, hogy valamit három millió ember élvez, attól az nagyon jó, és a tömeg szeretete legitimálja a produkciót, ad absurdum a tehetséget is feltételezi.
 

Ó, Istenem, Hitlert is mennyien szerették...


                                                                              GBucó

2 megjegyzés:

  1. Nagyon jó írás ez is és az előző is. Halál a középszerűségre!

    VálaszTörlés
  2. Nincs baj a középszerűséggel, csak maradjanak meg ezek a fehérjehalmazok az élelmiszerbolt pultja mögött.

    VálaszTörlés