2014. szept. 19.

Hogyan került piedesztálra a tehetségtelenség Magyarországon?

A tehetség szó félreértelmezése a mai magyar szellem furcsa problémája. Na, és persze egyes közszereplők, akiket az utókor majd csak a popkultúra rákos daganatainak fogja nevezni, addig juttatták a magyar közízlést, hogy már nem tudják az emberek, hogy mi micsoda. "Mi az autonóm alkotás, ami értékes és értékelhető?" Ezt a kérdést dobja fel a magyar átlagember tudatalattija folyton, de a magyar átlagember elfojtásaitól vezérelve nem válaszol rá, mert a tudatalattija benyalta a Geszti Péter-féle kultúrterroristák nyammogó szavait. 


Volt egy barátnőm, aki amikor néztük a méltán gyűlölt X-Faktort, azt mondta majdnem minden második produkciónál, hogy ezek "jajj, de tehetségesek". Én meg az akkori társaságban nyilván a büdös, aljas, harsogó megmondóember képében tetszelegtem, akinek nem szabad adni a szavára, mert úgy is frocliz és lefitymál mindent. Ne kritizálj! Ez a törvény. 
Én minden produkciót tudok értékelni, a tőlem telhető legdurvább objektivitással. Ez baj, te, Kedves Olvasó, ne csinálj ilyet, mert egy kicsit is konyhalélek társaságban maga leszel Lucifer, Néró, és Adolf Hitler egy személyben. 
Az akkori barátnőm szemében is ez voltam azokban a pillanatokban. Mármint Lucifer, Néró, és Adolf Hitler. Sátáni tekintetet lövellt rám a lány, mikor kimondtam egy produkcióról: Unalmas, nem üt át, erőtlen, nincs rá szükség, utánzógép, ócska ripacskodás. Nézzünk a színfalak mögé:

Ma, aki gitárt kap tizennégy évesen, átlagosan tizennyolc éves korára már rocksztárként tekint magára a pattanásokkal összenyomkodott tükörben, mert egyszer játszott a Tankcsapda, vagy a Junkies előtt. Ma minden tizenhét-tizennyolc éves leányzó, aki átlagos hanggal, de szorgalmasan kiképzett átlagos hanggal(!) rendelkezik, és el tud énekelni egy Beyoncé számot, már előadóművészként tekint magára. Ők mennek tehetségkutatóra, eljátszanak egy mindenki által ismert számot, és jön a csattanó, a popkultúra rákos daganatai továbbjuttatják őket. Egyszer, aztán másodszor is, harmadszor is, aztán valaki megnyeri a díjat és a legfontosabbat: A hírnevet.
Én a rákos daganat első sejtjének, tehát a daganat első számú duzzasztójának Geszti Pétert tartom. Geszti Péter irányító szerepben van, ezt mindenki tudja. Amikor mostanában belekukkantottam az egyik X-Faktor adásba, akkor búskomorsággal keveredett düh vett erőt rajtam, amikor láttam, hogy ő nem zsűritag, hanem internetről üzenget a képernyőre. Tehát nincs ott, de aztán mégis. Olyan érzés volt ez, mint amikor lecsapsz egy legyet, leesik, aztán meglepetten veszed észre, hogy újra rászállt az ingedre. (Az írás további részében minden Geszti Péterhez hasonlatos rákos sejtet, daganatot, áttétet Geszti Péternek fogok hívni. Tudniillik, ő a hordozó, és ő a megfelelő szimbólum számomra.) 
Geszti Péter átveri a tehetségtelent, tehetségesnek nevezi, és mivel ő van a trubadúrládában, így a kereskedelmi média élvezői elhiszik neki mondandóját, mert ő a Geszti Péter. (Geszti Péter ürgebőrbe bújtatva még: Tóth Vera, Szikora Róbert, Keresztes Ildikó és még sorolhatnám.) Ezzel olyan mély nyomokat hagy a szerencsétlen tévénéző tudatalattijában, mint egykor bennem a Szodoma százhúsz napja. 

Romlik, pusztul az átlag magyar zenei ízlése és értékítélete. Annyira lenézzük a magyar átlagembert, hogy elé tolunk egy Rihanna utánzót és beadjuk neki, hogy tehetséges művész az illető? Kérem, utánzásra ott a karaoke, egy jó kis japán találmány. Menjen az ilyen ember szépen le a Morrisonsba, énekelje el a kedvenc Hungária számát, három percig mindenki élvezi, aztán hagyja abba. Ennyit ér ez, és ez nem tehetség. Az énektanározás és az, hogy utánozni tudod Whitney Houstont, az pusztán a jó adottság és a szorgalom eredménye. Ezen kívül semmi. 


Az áttét
Lehet, hogy a tehetséget én rosszul értelmezem. Számomra a tehetség magába foglalja a színpadon való átszellemülést, és nem azt, hogy ugyanúgy vonaglik a kislány a színpadon, mint ahogy az MTV-n látta. Számomra a legfontosabb a tehetségben még az, hogy aki tehetséges az egy saját alkotást rak le, és a saját alkotása semmiképpen nem egy Caramel utánérzést ad vissza. A tehetséges ember a zenében egy autonóm alkotó, ez a minimum, ebből nem szabadna engedni. 
Viszont itt van nekünk Geszti Péter, aki enged, aki hamis képet rak az emberekbe önmagukról, olyat, ami nincs. Geszti Péter olyan pátosszal tud beszélni egy Michael Jackson utánzóról, mintha az Ady Endre összest fosta volna ki Ady helyett.
Péter, a daganat innentől megnyereti az egyik emberrel a tehetségkutatót, és ezzel képez egy újabb daganatot, egy áttétet. Így jött létre anno Tóth Gabi, aki attól lett híres, hogy szépen énekel Guns 'N' Rosest. Mennyi híres embert hozunk létre még évente, kedves Geszti Péter? Péter! Ezek az emberek szerinted mennyi hazai nettó jövedelmet hozhatnának, ha évről évre nem emelkednének ki a gyársorból? Tudod a választ, csak fittyet hánysz az egészre.

A tehetséges emberek meg kuporognak egy félszobában, eszik a kenyérhéjat, írják a verseiket, a zenéiket, néha fellépnek ingyen, a Hooligans, Alvin, és Depresszió utánzó förmedvények meg kasszíroznak, mintha muszáj volna. Persze ugyanez zajlik - ha már a versírást elhullajtottam a klaviatúrámon - az irodalomban és a filmművészetben. A film és az irodalom Geszti Péterei ugyanezt csinálják, csak legalább nem harsogják világgá, hogy ez "jajj, de csuda jó buli!". Ennek köszönhetjük, hogy 1990 óta nem készült jó magyar film, pár kivétel van persze. (Pl.: Ott van a Kontroll című zseniális alkotás egy elsőfilmes rendezőtől, vagy a Felhő a Gangesz felett.)
A Gesztipéterizmus a magyar ember zsigereiben van, a kasszát látja csak a moziban, a vásznat akár le is tépné, mert mindezeket a dolgokat már iparosítottuk. Ízlelgesse a Kedves Olvasó a következő szavakat: Zeneipar. Filmipar. Könyvipar. (A könyvipart hívhatnánk irodalomiparnak is, de az még csúnyább volna, így még egy Geszti Péter se meri hívni.) A zene és az ipar szó hogyan olvadhatott össze? Csak nekem fáj? Csak én szégyellem magam Gesztipéterék helyett? A művészet, ha iparrá vált, akkor egyáltalán még létezik? 
"Éhezni menő."

Hogyne létezne, csak senki nem ismeri. Ott van fiókokban, kétszáz fős olvasottságú blogokon, háromszáz példányban kiadott könyvekben, egy padláson, egy szegény embernél kitámasztva, de lehet, hogy már megették az egerek és persze a Gesztipétereknek köszönhetően középosztálybeli, vagy gazdag fiatal előadók énekelnek teljesen hiteltelenül a nyomorról, a kitaszítottságról, az irodalmi Gesztipétereknek hála a lírában és a prózában éhezésről papolnak budai villákból, és létrejött a csoda: Mindenki szerint vagány és menő dolog éhezni, úgy zenekart építeni, hogy három napja nem ettél, úgy írni, hogy eledeled az, hogy kiírod magadból az éhbetegséget. Nem menő, higgyétek el, páran csináljuk egy ideje.  
Lám, így vesznek el nagy művek, a Nagy Szabadság oligarchái által. A salakanyag elfedi az értéket, ez a szabadság öncenzúrája, nem különbözik ez a fasizmustól és a kommunizmustól, se a nemzetiszocializmustól ebben a tekintetben. Úgy is mondhatnám kedves Geszti Péterkék, hogy ti kulturális nácik vagytok. Oszt pont.

Én meg lemegyek egy sörre, mert esteledik és zárják a teraszt lassacskán a törzshelyemen...


                                                                                               
GBucó

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése