2014. okt. 25.

Bazseva - Timúr heti hangajánlata #01. A fEEDTIME

A tudatos tudattágítás jegyében következzen az első zeneajánlóm. A mai menü a: fEEDTIME. Kis F betűvel írják a nevüket, állításuk szerint ugyanis, így jobban mutat.
Az ausztrál fEEDTIME 1979-ben alakult Sydney-ben.  Egyszerű trió felállásban játszottak (dob,basszus,gitár) egészen 1989-ig. 10 év alatt kicsit belekeseredtek a muzsikálásba és szétröppentek. 1996-ban egy új dobossal kihoztak még egy lemezt, majd 1-2 éve adtak pár koncertet, többek között a Mudhoney társaságában. Talán ma is feltűnnek itt-ott, de ez nem lényeg, mert az olvasók közül senki sem fog Ausztráliáig menni egy fEEDTIME koncertért.

Az első anyaguk 1985-ben jelent az Aberrant Records gondozásában és a szellemes fEEDTIME címet viseli. Zenéjük hangos, primitív, monoton. A basszusgitár a korszakhoz képest kifejezetten nagy teret kap. Vastagon röfög át a másik két hangszeren. Ennek ellenére nincsen túl díszítve, sőt, a lehető legnagyobb minimalizmussal szólal meg. Jó példa erre a F# című szám, amiben a bőgős egyetlen hangot penget végig. Ez a nóta egy kicsit fárasztó, de ha tényleg kíváncsiak vagyunk arra, mit is tudnak kihozni egyetlen hangból akkor inkább a Pumping the line című opuszt ajánlanám. Végtelenül tisztelem Al-t a hozzáállása miatt. Iszonyatosan pontosan tartja a ritmust akár három percen keresztül.

A dob alig ismeri a cineket. Helyettük a tamok kerülnek előtérbe a törzsi primitívizmus jegyében. Azt viszont a mai napig nem tudom eldönteni, hogy a dob azért alkalmaz ilyen furcsa megoldásokat, mert Tomnak gondjai akadt a hangszerkezeléssel, vagy ez is a koncepció része. Jól bizonyítja ezt az 1985-ös Don’t tell me ami a Why March When You Can Riot? című LP-n jelent meg. Az átlagos zenehallgató azt hinné itt egy sima punk tu-tá-tutu-tá jön majd ehhez képest, hát tessék meghallgatni.
Egy élő felvétel pedig ennél is tovább merészkedik. Ennél igénytelenebb felállást még nem láttam, és mégis működik: Don't tell me live at Brisbane
Rick gitárhangzása viszont a bluesos slidegitározás és a tomboló agresszió kiszámíthatatlan mutációja. A hangszer vastagon szólal meg. Semmi cicomázás és felesleges díszítés. Játékával a monoton és ős-primitív ritmusszekció fölé egy mocsaras, delta-bluesos szőnyeget húz, amiben bőven marad a punk kísérletező és öntörvényű hozzáállásából.
Az ének reszelős és agresszív. Olyan mintha egy vén szétcigizett és viszkizett hangú veterán épp elküldené a picsába a szomszéd gyerekeit, mert azok a kapualjban fociznak. De ez a hang elemeire bontja legutolsó kisgyereket is.
Kiváló példa erre a Wonder what's the matter with papa'slittle angel child? amitől, még BB King szíve is meglágyulna. De nehogy azt higgyük, hogy ezek mind dilettáns figurák. Az I’llbe rested a fentiek után mindenkit zavarba fog ejteni.



A legjobb anyaguk egyértelműen az 1985-ös debüt. Egyetlen rossz szám nincs rajta. A Fastbuck húzására bárkit képes volnék lerúgni, aztán elhajtanék egy gyerektől ellopott BMX-szel. A Haha lassú rockabilly-je mindig bugira indítja a lábat. Egy ferde estén el sem tudnék képzelni jobb talpalávalót. Igazi, füstös csűrdöngölő. A Searching the desert három telt akkordja pedig olyan elemi térérzetet nyújt, hogy a szemgolyóim minden meghallgatásnál kikívánkoznak a fejemből. Aki erre nem akar kimászni a bőréből, az meg is érdemli a testét! A legvégére tartogattam a személyes kedvencemet a Doesn't Time Fly-t. Ezt a három akkordot ennél zseniálisabb még senki sem pakolta egymás mellé. Ez is monoton. De a zenekartól szokatlanul visszafogott. Elsőre kicsit kísérteties, aztán ha a fül megszokja, inkább meditatívvá válik. Meg kell tanulni együtt élni vele.

A fiúk szívesen kacérkodtak más hangszerek beemelésével is. A Curtains visító szaxofonorkánjával bizonyos körökben himnusznak számít. A Confused blues  szájharmonikával agyonütött minimalizmusa és disszonanciája pedig bizonyítja milyen is az, mikor a cím tökéletesen fedi a hangalakban formát öltött valóságot.

Rengeteg feldolgozást is készítettek, amik a szűk közvélemény szerint jobbak, mint az eredetiek.


Rolling Stones - Paint it black   (Ez ugyanolyan rossz mint az eredeti)


 

Blind Willie Johnson - Nobody's fault but mine ( Mindkettő tömény zsenialitás)



 

The Easybeats - Sad lonely and blue ( Az Easybeats eredetije elég csöpögős de azt betudom a 60-as éveknek, viszont a fEEDTIME verzióját minden dühös szerelmes tegye a magáévá)


 

Az anyagaikat kis szerencsével fellelhetjük az éterben. Ezt megkönnyítendő álljon itt egy kis címjegyzék illetve egy-két link:


Nagylemezek:

 feedtime (1985)
Shovel (1986)
Cooper-S (1988)
Suction (1989)
Billy (1996)

Hallgatni való:








2014.10.25.

 

 




0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése