2014. okt. 2.

Szociológiai kalandok a hármas metrón #01. - Az Elveszett Fiúk

illusztráció: dajkag
Mióta újra a fővárosban élek, gyakorta kényszerülök arra, hogy lemerészkedjek a rothadó kék acélszörnyetegek által benépesített, sötét, szénporos alagúthálózat mélyére, és igénybe vegyem a szocialista szellemvasút, a hármas metró által nyújtott nem éppen problémamentesnek nevezhető, ám mégis életemet megkönnyítő és bizonyos fokú komfortot nyújtó szolgáltatásokat.



A legtöbb ember gyűlöli a zsúfolt, meleg szerelvéyeken utazással töltött perceket és általában gondolatban teljesen máshol jár, vagy épp azon töri a fejét, bárcsak be sem kellett volna tennie a lábát a lépcsők foghíjas sorozatán át az aluljáró sötét, húgyszagú és embergőzös gyomrának aurájába. A metrókocsikban harapni lehet a párát, ragadós, izzadó testek nyomódnak ingerülten egymáshoz, szinte érezhető, ahogyan a levegőben áldozatra vadászva keringő bacilusok és baktériumok csak arra várnak, hogy végre megtelepedhessenek a gazdatest szerepének betöltésére legalkalmasabbnak tűnő, utazó egyedek tenyerében. Aztán persze elég egy óvatlan szájtörlés, netán egy felelőtlen szemdörzsölés és máris kész a baj.

A betegség bekerül a véráramba, a kórokozók meg boldogan élnek, amíg meg nem halnak, vagy ők, vagy a gazdatest, ez már mindegy is tulajdonképpen.
A falakon terpeszkedő, kopott, sötétzöld burkolat amúgy is leginkább egy lepukkant kórházi váróterem idegőrlő atmoszférájára emlékeztetheti az utazásra kényszerülő szerencsétlent, és az sem javít túlzottan sokat a helyzeten, hogy fejünk felett reggeltől estig végeláthatatlanul villognak a beteges, narancssárga fényt árasztó, zizegő neoncsövek.
Egy szó, mint száz: Ahogy eddig sikerült tapasztalnom, a legtöbb utas egyszerűen gyűlöli, vagy épp féli azt mindennapos procedúrát, (mit procedúrát, sokkal inkább tortúrát!) amit a munkahelyre, iskolába, vagy bárhova máshová történő eljutás esetén a hármas metrón történő utazás jelent számára.

Nos, én ebből a szempontból más vagyok. Lehet egyfajta írói mazochizmus, ám úgy tekintek erre az egészre, mint egy napról napra újból végigjárható, egyfolytában változó szociológiai-történelmi körutazásra. Kiváló hely ez a terepmunkára, mondhatnánk afféle tökéletes társadalmi panoptikum. Általában ugyanis furcsábbnál furcsább, érdekesebbnél érdekesebb és idegesítőbbnél idegesítőbb alakokkal kényszerít egy kocsiba ilyenkor a Jóisten.

Az elmúlt egy hónap során volt már szerencsém például lelkesítő rigmusokat ordítva kántáló és vadul egy ütemre ugráló futballhuligánokkal közös szerelvényen utazni, és volt már szerencsém testközelből végignézni egy szerencsétlenül elejtett félmondatból majdhogynem tettlegességig fajuló, kibontakozó vitát. Persze ezen esetek egyike sem tekinthető mindennapos eseménynek (legalábbis nem tapasztaltam azt, hogy a babakocsikkal utazó kismamák társaságában naponta ordítaná egy csapatnyi Újpest drukker, hogy "Aki nem ugrál, az buzi, hejj, hejj!", vagy épp "Nem vagyunk mi sokan, de mindenki fasiszta!!!..."). Ettől függetlenül nap mint nap alkalmam nyílik a nagyjából fél órás utazás során olyan emberekkel osztoznom egy vagonon, akik közt bőven akad ránézésre is kellőképp furcsa, érdekes, esetlegesen túlzottan exhibicionista vagy épp végletekig idegesítő karakter.

A múltkor például velem szemben, a metróajtóban állt egy huszonöt év forma, borostás, szarukeretes szemüveget viselő fiatalember.
A hanyag elegancia fogalmát egy méregdrága, barna bőrcipővel (ha megfigyeléseim nem csaltak Bugatti, esetleg Zara márkájú, a fene se tudja, mindenesetre alóla egy fekete-piros pöttyös zokni látszott kivillanni...), valamint egy gyárilag koptatott farmernadrág és egyszínű, fekete, V alakban kivágott nyakú póló mellé felöltött, indokolatlan, szürke zakóval próbálta erőltetni. A fején fekete baseball-sapkát viselt, melynek egyenesen az égnek meredő sildjéről nagyon úgy tűnt, elfelejtette lekaparni az arany színben pompázó, csillogó címkét vagy épp árcédulát (ilyet már többször láttam, egyfajta trend lehet ez, ám miértjére eddig sosem sikerült még választ kapnom).
Bal hóna alatt egy mappát szorongatott, melyből mindenféle hivatalos íratok csücske lógott kifelé, jobb kezében pedig egy ezüst színű, krómozott acélból készült rollert tartott, nyilvánvalóan felszíni közlekedésének megkönnyítése céljából. Az indokolatlan zakó alól egy övére erősített, nagy, kék yoyo lógott lefelé (tudják, az a roppant egyszerű kis játékszer, amivel régebben nyolc év alatti gyermekek szórakoztatták magukat unalmas pillanataikban).
Emberünk mindeközben egy fülébe dugott headset segítségével hangos diskurzust folytatott telefonján, vélhetően egy kollégával vagy a főnökével tárgyalt, ugyanis az általam elkapott félmondatokban olyan, számomra még mindig diszkrét félhomály borította kifejezések hangzottak el, mint a "tegnapi meeting", a "kiváló brainstorming", vagy épp a "tudod, a Feri a sales-ről", ésatöbbi. "Hölgyeim és uraim, íme a modern üzletember!" -  gondoltam magamban

Láthatóan húsz év alatt képtelen volt túltenni magát azon, hogy van az a bizonyos biológiakönyvek által oly gyakran emlegetett pubertáskor, és ha az ember azon túlesik, akkor idővel elindul a felnőtté válás rögös, kacskaringós útjain, nem csak biológiai szempontból tekintve persze. Úgy látszik, neki senki nem mondta el korábban, hogy ha egy övére erősített yoyo-val, vagy épp egy ezüstösen csillogó rollerrel megy majd a munkahelyére, akkor főnöke és kollégái nem hogy nem fogják komolyan venni a későbbiek folyamán, de nagy valószínűséggel jól ki is röhögik majd, és elküldik a francba, mondván az óvodában volna a helye efféle marhaságokkal. Régebben legalábbis ez nagy valószínűséggel így működött volna.

Ma már persze új szelek fújnak, új mentalitás szükséges ahhoz, hogy valaki sikeresen alkalmazkodhasson az újfajta korszellemhez. Ma már egy hirdetésben nem egyszerűen tapasztalt munkaerőt, hanem dinamikus, fiatalos, kreatív hozzáállással megáldott, felnőni képtelen óriásgyermekeket keresnek. Elértünk ahhoz a ponthoz, hogy az üzleti élet felnőtt komolysága gyerekes játékosságba csapott át, és aki képtelen alkalmazkodni ehhez az újfajta, elképesztően gyors ritmushoz, az megrohadhat hátralévő élete során egy dobozgyárban, esetlegesen szedegetheti a Blahán a kuka mellől a kevésbé átázott, még talán meggyújtható állapotban lévő cigarettacsikkeket. Paul Virilio Az Információs Bomba című könyvében valahogyan így vélekedik a problémáról:

"...a nemek, a fajok és a bőrszínek többé-kevésbé sikeres asszimilációja után, a generációkat is asszimilálják - egymásba olvasztják őket lefelé igazítva a mércét, mint a pigmeusok, akik levágták magas termetű ellenségeik lábát, hogy ugyanakkorák legyenek, mint ők."

Óriási gyermekek lettünk, akik életkorukból fakadó mentalitásukra és képességeikre hivatkozva kivonják magukat olyan fontos és mindennapos dolgok alól, mint a politikai életben való részvétel, a családalapítás, vagy a gyermekvállalás. Legyen ez más gondja, legyintünk, és belefeledkezünk a digitális világ nyújtotta, korlátlanul elérhető élvezetekbe, tovább táplálva gyermeki lelkünk kitalált történeteken és sosemvolt hősök eposzain hizlalt, naiv mivoltát.

Az örök gyermekként való létezés azonban roppant kétélű állapot, hiszen a naivitás bája és a mesék világa mögött ott lappang a tapasztalás hiányából és a megismerésre való vágyból származó hedonizmus és kegyetlenség. A felelősségtudat teljes hiánya. Tulajdonképp magunkon és kívül senkiért és semmiért nem viseltetünk valódi felelősséggel, úgy élünk, mintha nem lenne holnap, mindent akarunk és azt azonnal. És ha így folytatjuk a létezést, talán hamarosan el is értük majd egy olyan állapotig, ahonnan már egészen biztosan nem lesz visszaút, ténylegesen nem lesz többé holnap.

Ezt tanítja a jelenlegi posztmodern korszellem. Élj úgy, mintha minden napod az utolsó lenne. Pop-ikonok vigyorognak ránk a plakátokról, hirdetik könyvek hasábjain és filmek kockáin, hogy nincs holnap és te vagy az egyetlen valóban fontos pont a világban. Semmi más nem számít, mint gyermeki lelked és önnön boldogságod, saját egod táplálása és hizlalása. Aztán mikor pár év múlva  rájössz arra, hogy semmi mást nem csináltál évekig, mint csecsemőkét fetrengtél ordítva egy összeszart pelenkában (pusztán azért, mert megtehetted), na akkor jön majd az igazi meglepetés, hogy hoppá, mégis lett holnap, csak képtelen voltam összeszedni magam és kilépni a mának élés kegyetlenül arcunkba tömött, whiskygőzös és fűszagú ál-valóságából.

Egy szó, mint száz, álltam ott, és néztem ezt a velem szemben a metróhuzatban imbolygó, örök gyermeket, ezt a Pán Péter szindrómás, elveszett fiút, és arra gondoltam, hogy ránézésre is irritáló jelleme ellenére kissé sajnálom. Talán nem volt gyerekszobája. Talán sokszor bántották és vették el a tízóraiját a nagyok. Nem tudom. Midenesetre a Deák térnél leszállt, nyilvánvalóan ismét egy meetingre sietett valamelyik steril, üvegfalú irodaépületbe, a többi, fiatalos, lendületes egyéniséghez, a kollégákhoz, akik halkan összesúgnak a háta mögött: "Láttad a Jani új rollerét? Nagyon menő! Nekem még mindig csak egy szaros görkorira futotta, pedig lassan de biztosan sales-accountat manager leszek!"

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése