2014. nov. 9.

Bazseva - Timúr heti hangajánlata #02. A Protomartyr



Ezen a gyönyörű őszi vasárnapon egy kis mocsokba bújtatott szentimentalizmust ajánlok az éhező fülek betömésére. Dicsérjük hát együtt a Protomartyrt!
A Protomartyr 2008-ban alakult amerikai post-punk brigád. 2012-re formálódtak igazán ütőképes zenekarrá, és két kislemez után ugyanebben az évben jelent meg a No Passion All Technique című első nagylemezük.

A kritikák rendszerint úgy fogalmaznak, hogy a Protomartyr a Detroit környéki garázs-rock és a brit post-punk szerelemgyereke. Némi igazság lehet ebben, de van egy olyan érzésem, hogy a kritikusok csak megint valami történelmi alapot kerestek a szokásos összehasonlításra, hogy az emberek ne csak a múlton rágódjanak, hanem a jelenbe is belefejeljenek.

A No Passion All Technique hangzása valóban nagyon koszos. A dob kopogós, szabálytalan, olykor viszont nagyon is feszes témákat hoz. A fazékhangú cintányérért külön puszi jár! A lekvárszerű basszusgitár halkan dörren a háttérben, miközben a gitár az egyszerű háromakkordos punktól akár a pszichedelikus gerjedésig is eljut.
Vannak zenekarok, akiknek kifejezetten jól áll, ha az énekesnek fahangja van. Ilyen Joe Casey is. Az agyadra települ a baritonja, miközben nem tudod eldönteni, hogy csak szarik-e az egészre, vagy simán életunt? Az olvasott kommentek alapján ezt sokan fájlalják is, de ez a történet így kerek. Ez a faszi, valami bohém költő-filozófus lehet, aki a zenélés előtt szerelőcsarnokokban tölthette az idejét. Az éteren keresztül is átjön, hogy itt valami csodabogárról van szó, aki otthon sosem énekel, mert tudja, hogy nem tud, viszont a zenekarral háta mögött simán elhiszem neki, hogy az előadása nem puszta póz, hanem tartalom. Erre rádob egy lapáttal az is, hogy a koncerteken ez a brit protestánsarcú figura ének közben is dohányzik és iszik miközben a mikrofonállványra támaszkodik.


Folyamatábra: Jumbo's live

A Machinist man kicsit noir-os hangulatú autószene. Folyamatosan azt vártam, mikor jön a csúcspont, de az urak végig visszafogottak maradnak, mintha nem hagynák, hogy a műélvező elélvezzen. Zseniális szerzemény.
A Three swallowst szentimentális napokra ajánlanám. Akkor mikor az ember éhezik, nincs pénze, nincs perspektívája és szerelmes. Az idilli muzsikát az emellé tökéletesen párosuló költői városkép, cigaretta, gyönyör, mindennek a lenyelése tölti fel. A legjobb szám hosszú ideje, ami tökéletesen reprezentálja az érzést, hogy nincs már lejjebb.
A Free supper klasszikus punkzúzás. A Supper-Suffer rímpár azt hiszem, mindent elárul róla. Semmi cicoma, és hangszeres kiállás, csak a nyers erő. Kiváló!
A Jumbo’s-ban már szintetizátor is szerepel, persze teljesen minimális funkcióval. Monoton, lötyögős hangzás. Ilyen hangja van annak, mikor az ember már világtalanul berúgott, és a Határ útnál próbál együtt érezni a csövesekkel. Kíméletlenül hanyag nóta ez, melynek legnagyobb erénye, hogy ennél gusztustalanabbul senki sem tudja kimondani a Földön, hogy „Position, position”.
Az Ypsilanti szintén nagy kedvencem. Gregorián-jellegű szavalás, igazi kockás post-punkkal az előtérben. Fantasztikusan oldották meg, a dallamos refrén és a diszharmonikus versszak közötti áthidalást. A végére mindig úgy érzem, egyszer meg kell látogatnom azt a várost.
A Too many jewels-t azok fogják nagyon szeretni, akik odáig vannak a katonai díszmenetekért. Na ez is olyan, csak itt a dandár seggrészeg.
A Wine of Ape egy hardcore Buzzcocks szám. Nem hiszed el? Hát mondom!



A második lemez 2014-ben jelent meg Under Color Of Official Right címmel. Letisztultabb, érettebb hangzással. Detroit mocska és a harag eltűnt a zenéből. Helyette egy középkorú férfi világtűnődései maradnak. A harag és a dac helyébe bölcselő szemlélődés lép. A hangzás sokkal tisztább, feszesebb. A dob-basszus szekció különösen jól dolgozik együtt. A basszus okosan a háttérben marad, a dob pedig úgy kerüli meg a konvencionális megoldásokat, hogy mégsem veri szét a zenét. A gitárhangzásra a kellemes visszhang, és a ropogós torzítás jellemző. Sokkal fülbemászóbb nótákat komponáltak erre a lemezre.

A nyitószám a Maidenhead ami a lehető legjobb dolog ami egy nyitányban történhet. Itt is vártam a csúcspontot, de mintha tudatosan sosem akarnának elszállni a srácok. Végül is igazuk van. Ha ez valóban egy tűnődéslemez, akkor nincs helye kimondott őrjöngésnek. Kíméletes párbeszéd ez a hallgatóval és önmagukkal.
Az Ain’t so simple tökéletesen feszes post-punk csoda, aminek a legnagyobb zenei erénye, hogy a basszus késve lép be. Ha csak ennyi lenne az egész, akkor is szeretném.
A Trust Me Billy szerintem egy Blink 182 szám is lehetett volna. Üzenem a kiöregedett „kali-punkoknak”, hogy ebben megtalálhatják kapuzárási pánikjuk feloldását.
A What Wall Said szinte már az epikusság határát súrolja, mégsem válik giccses csöpögéssé. Itt engedtek a kísértésnek és több csúcspontot is elhelyeztek benne. A kedvencem a váratlan countrys gitár a vége felé.
A Bad Advice komoran induló ősravaszság. A hirtelen hangulatváltások egész kis történetet csinálnak belőle, melynek befejezést két csattanós mondattal intézték el.
A Scum Rise! –al vigyázni kell. A buszon ülve mindig megharagszom tőle az emberekre. Kesernyés szemlélődés ez, ami azt az intellektuális mocskot, ami mindenhol jelen van, szomorú túlfeszítettséggel veszi tudomásul: „There’s nothing you can do, nothing you can do. Scum Rise!”
A Violent igazi reggeli rántottazene. Megtört élethelyzetek, reggeli készítés mellé, illetve romantikus beszélgetések mellé ajánlanám.
A pakkot az I’ll take that applause zárja. Az elején egy idős asszony kántál valamit, aztán utolsó rohamra indul a zenekar, majdhogynem a szkepticizmusig jutva jelentik ki: „Nothing ever, right after”. Zárásként jöhet az időtlenségig kitartott utolsó akkord. Hát van ennél szebb dolog mostanság?
Minden esetre biztos vagyok abban, hogy  a Protomartyr esetében is az lesz, hogy valakik az első lemezre, mások pedig a másodikra esküsznek majd, de mindegy, mert mindkettőt helyesen teszik.



Linkcsokor:




Diszkográfia:

Nagylemezek:

No Passion All Technique (2012, Urinal Cake Records)
Under Color Of Official Right (2014, Hardly Art)

Kislemezek:

Dreads 85 84" (2012, Urinal Cake Records)
Colpi Proibiti" (2012, X! Records)

2014.11.09.



0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése