2014. nov. 23.

Még hogy nincs szabadság! Menjetek Újpestre!


Az úgynevezett szabadszellem sokat kényszerül járni a világban. A szemét mindig nyitva tartja, és tanítójelleggel lesi meg azt az irdatlan mennyiségű ostobaságot, mely ezt a történelmi korszakot mozgásban tartja. Akkor sem esett ez másképp, mikor Újpest Városközpont aluljárójába vezetett az utam. Éppen a studióba készültünk az egyik zenekarral, és a találkát Újpesten beszéltük meg. Korábban érkeztem, mint vártam, ám a betonból készült körcsarnokban hömpölygő élet könnyedén sodorta el azt a jéghideg félórát, míg a kollégámat vártam.

Frissítő gyanánt kávét parancsolok a kezembe a közeli pékségben. Fizetés után megfordulok, és egy Usztics Mátyásba oltott öregasszony áll az arcom szélére:
-  Adhatok önnek ilyet?
- Csókolom! Persze.
Azzal a kezembe nyom egy jobbikos Urbán Flórián-ábrázolást, továbbá egy Barikád magazint, amin épp Fásy Ádám áll modellt. Épphogy végigmérem Urbán úr lebilincselően értelmes arcát, és már azon agyalok, hogy mitől lenne jó politikus egy striciarcú negyvenszeres válogatott fotbalista, mikor egy zsíros hajú művészforma tornyosul elém.
- Elnézést! Adhatok egy ilyet?
- Jó napot! Persze.

A zsíros hajú forma valószínűleg valamelyik 90-es évekbeli alternatív művészeti klub utolsó túlélői közé tartozik. Az a jellem, amelyik túl tehetségtelen volt ahhoz, hogy tehetséges legyen, a támogatói meg el- és túlnőttek rajta is, meg a hülyeségen is.
Nézem a papírost. - A francokat! – gondolom magamban. – Hogy is volt ez a Jobbik dolog?  Áh igen! Szóval ott áll az Urbán úr. Csibészes mosoly, igazi határozott favágó alkat. Az Isten mentsen meg attól, hogy a pályán alám rúgjon. Okoskodásom vége az lesz, hogy végül is miért ne lehetne ő politikus Újpesten? Elvégre negyvenszeres válogatott! Híres ember. Ha mesterhegesztő lennék, és erről papírom is lenne, valószínűleg én is alkalmas volnék egy kerület vagy település vezetésére. Más nem, alárúg annak, aki nem ért vele egyet, vagy teszem azt „levágja a fejét”.
Na! Lássuk, mit akar a Zsírosforma. MSZP. Jól hangzik! Valami Horváth Imre van a képen. Ott ül, lila pulóverben. 1974 óta Újpesten lakik, vannak gyermekei és unokái. Szeretné, ha zöldebb lenne Újpest. Olcsó papírra nyomott olcsó arc, aki olcsó ügyek mellé akarja állítani az olcsó lelkeket. Jót röhögök, és a zsebembe gyűröm a papírost. Zsírosforma közben fészbukozik , és pizzát zabál.

A Munkáspárt standja körül, darabszámra három Kádár-csontja álldigál. Megfakult, kocsonyás szemük mögött, valahol ott bújik az Óidő diadalittas proletártudata. Melegítőjük mocskos, cipőjük kitaposott bohóccipő. Propaganda anyagaik láthatóan senkinek sem kellenek. Az emberek haragszanak rájuk. Furcsa történelmi reflexet képzelek beléjük. Olyat, ami elmúlt, és mégis jelen van. Egyeske elvtárs zavartan kódorog a tömegben. Kezében az újság, ami senkinek sem kell. Maradék haját olcsó olajjal keni hátra, és láthatóan a vegyes-körte-szilva tüskehármasra gondol. Ketteske elvtárs szesztől lógó arccal bukdácsol előre. Valószínűleg gond van a lábával. Csalódott. Úgy látszik, senki sem akar kommunizmust építeni.


Kijövök a dzsungelből. Ez még a magamfajtának is sűrű. A betonkör szélére állok, és a falnak támaszkodom. Látni akarom az összefüggéseket. A metróból áramlik a sok meleg pesti test. A testek, akik mindig mennek valahová, de mégsem érkeznek meg sehová. Egy színész suhan el előttem. Egy fiatal lány összecsókolózik egy kínaival. Szerelmesek. A mellettem álló a skinhead teljesen természetesen kezeli a dolgot. Leszarja, végül is majd az Eszme elintézi az ilyen eseteket is.
Nyugdíjasok rohannak a sápadt, narancsszín neonfények alatt. Életük utolsó perceit a korai, és kései kenyérbeszerzésnek szentelték. Szomorú ingerek, szomorú embereknek. Szemüveges fiatalasszonyok vágnak át a standok között. Mindegyiket a feleségemnek szeretném, ugyanis az okuláré a fétisem.
Körben ott van a sokat várt és imádott Nyugat. Fornetti, pizza kétszáz forintért, kólahegyek, kávégépek. Ambivalens elegyet alkotnak ebben a történelmi látképben. Visszataszító metszet és látlelet az, ami előttem dübörög.

A Munkáspárt prolilogója előremutatóan díszeleg. Rockabilly frizurája felett harcosan hadonászik a kalapácsával, másik kezével pedig Urbán úrra mutat. Ő már tudja, hogy cseszhetik.
A Kárpátia hallgatók száma hirtelen megnövekszik a Jobbik standja körül, mikor egy gépies hang statisztikai adatokkal akarja meggyőzni az embereket arról, hogy a Jobbik tényleg fasza.
Az MSZP körül kedves kis öregasszonyok rohangálnak, és élvezik, hogy gyerekekként kezelik őket. Elvégre azok. Egy másik Kor és Korszellem itt maradt fattyai ők, akiket árvává tett az Idő.
A kör akkor lesz teljes, amikor észreveszem, hogy a fenti háromszög felett, magányos szigetként állnak a szektás keresztények. Ájtatosan állnak ott. Angyali arccal tálalják az ostobaságot, amely csomagolás miatt úgy vélik, ez Istennek is kedves. Mellettük hatalmasan díszeleg a Sátán felirat.

Mellkasomat hirtelen önti el a forróság. A szám, önkéntelenül is a fülemig húzódik. Nem tudom letörölni a vigyort a képemről. Revelációm van. Most mindent értek, és a háttérben hirtelen felcsendül egy Bikini szám valamelyik kínai boltból:
„NYALJUK A FAGYLALTOT, ÉS ÉLVEZZÜK AZ ÍZEKET!”


2014.11.24.







0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése