2014. dec. 3.

„Alulértékelt” filmek: Amerikai rajzfilmsorozatok, nem csak gyerekeknek




 Eheti témánk nem kifejezetten tartozik az alulértékelt kategóriába, mivel több köztük az Oscar és Emmy díjas rajzfilmsorozat és Amerikában igencsak népszerűek. Éppen csak azért húztam elő őket a kalapomból, mert nagyon könnyű a távirányítóval elsiklani felettük, amikor felbukkannak egy-egy mesecsatorna kínálatában.

 A bizarrabb rajzfilmek viszonylag korán megjelentek. Az amerikai animáció aranykorának egyik legnagyobb hatású alkotója kétségtelenül Tex Avery, aki kifejezetten arra támaszkodott, hogy felülírja a Walt Disney által lefektetett szabályokat. De ha szokatlan hangvételről van szó Waltot is érdemes megemlíteni, mivel egyetlen kevésbé naiv, agresszív figurájának, Donald kacsának is kijutott a piszkos munkából a második világháború idején, amikor is a náci Németországba vizionálta magát (Der Fuehrer's Face) vagy éppen a japánokat ritkította (Commando Duck).

 Walthoz képest Avery valóban kihasználta a rajzolt mozgókép lehetőségeit, és mai szemmel nézve is féktelenül vad, hiperaktív figurákat alkotott. A cukormázas világgal ellentétes nézeteit legkendőzetlenebbül az 1944-es Screwball Squirrel rajzfilm első percei mutatják be, ahol nem titkoltan egy tipikus Disney állatkákkal benépesített erdőbe érkezik meg nagyfogú rusnya mókusa, hogy ellopja a showt és féktelen tombolásba kezdjen. 


 Tex karakterei elnagyoltak, sokszor kifejezetten rondák, pszichés problémákkal küszködnek (Droopy határozottan a mániákus depresszió tüneteit mutatja) de rendkívül lendületesek, hajlékonyak és erőszakosak. Az első „vad” karakternek az általa alkotott, s később a bolondos dallamokból ismert Dodó Kacsa prototípusát tekintik. Az MGM-nél készített rajzfilmjei ma is teljes mértékben időtállóak, ennek egyik fő oka, hogy ezeket a televízió elterjedése előtt készítették kifejezetten mozis bemutatásra. Legtöbbször a nagyobb MGM filmek előtt voltak láthatóak, ahogy később a bolondos dallamok epizódjai a Warner mozik introjaként. A hagyomány főként szerzői animációk bemutatásával folytatódott a hatvanas hetvenes években, ahol a betépett hippiket célzó éjféli vetítések kelléke lett, olyan érdekes produkciókkal, mint a rövid de velős Bambi meets Godzilla, vagy Suzan Pitt gyönyörűen misztikus Asparagus-a.
 
 Az MGM másik húzóneve ebben az időben természetesen a William Hannah és Joseph Barbara páros voltak, akik megalkották a legnépszerűbb animációs burleszk sorozatot a Tom és Jerry-t. A némafilmek erőszakosságát maximálisra fejlesztve sikerült előállniuk a tökéletes formulával, a szöveg nélküli, mindenki számára érthető alapszituációval, a globálisan átívelő macska egér ellentéttel. Az igényesen, aprólékosan kidolgozott filmeket a televízió elterjedése új irányba vitte. Hannah-Barberáék meglátva a lehetőséget összemosták a rajzfilmet a gyerekek célcsoportjával (eladva ezzel több tonna cukros gabonapelyhet). Megszülettek a szombat délelőtti matinék, amelyek ontották magukból a költséghatékonyan, gyorsan megrajzolt nyakkendős, kalapos állatokat és a védjeggyé vált furcsa bugyborékoló hangeffekteket. Az újdonsült producerek nézetei miszerint a rajzfilm gyerekeknek szól előrevetítette, hogy a korábban mozivetítésre szánt MGM és Warner animációkat is felvásárolják, és együtt vetítsék Maci Lacival és Foxi Maxival. 

 A bolondos dallamok különbsége a vetélytársakhoz képest nagy részben a Chuck Jones által alkotott emberibb, antropomorfabb állatkarakterekből és azok hangjaiból (az eredetiben csaknem minden egyes szereplőt Mel Blanc szinkronizált) állt. Igazán nagy erényeik közé tartozik továbbá, hogy a hangeffekteket a már meglévő élőszereplős Warner filmekből vágták a rajzfilmek alá. Egyszóval ha a gyalogkakukk olyan gyorsan fut, hogy lángot húz maga után biztosak lehetünk benne, hogy az a hang több mint valószínű, hogy egy igazi lángszóróból jött. És természetesen nem véletlenül hívják őket bolondos dallamoknak, mivel a forgatókönyv megírása után azonnal rögzítették a szimfonikusokkal a háttérzenét és ehhez készült el a rajzfilmek látványvilága és ritmusa. 

 A 80-as évekre a gabonapehely alapú rajzfilmeket szép lassan letaszították a trónról a játékiparra épülő animációs filmek. A Kellogs-nál nagyobb bevételt jelentettek a Hasbro akciófigurái. A rajzfilmek megrendelői is a játékgyárak lettek, és tucatnyi sokszereplős és realisztikusabb (elvégre egy G.I. Joe végtagjait könnyebb mozgatni, mint mondjuk Túrpi úrfi kockalábait) akcióra kiélezett sorozat jelent meg. A stílus annyira azért nem új keletű hiszen Hannah Barberáék már 1964-ben előhuzakodtak a Johnny Quest-tel, ami a tiniknek szóló kaland-képregények vizuális világát emelte át a televízióba és hatása mai napig tart, gondoljunk csak az Archer-re.


  
     A 90-es évek elején a kábelőrület kitermelte magából a kifejezetten rajzfilmalapú csatornákat, a két fő rivális a Nickelodeon és a Cartoon Network lettek. A Nickelodeon alkotógárdája megelégelte a polírozott nyolcvanas évek figuráit és feltette a kérdést, miért ne lehetnének a mi karaktereink igazán rondák. Jellegzetes görbe vonalú, skicceket idéző, kocsonyásan rezgő sorozatszereplők jöttek le hamarosan a futószalagról, mint a Fecsegő Tipegők, a Doug, a Rocko Modern élete, Jajj a szörnyek és a méltán hírhedt Ren és Stimpy. John Kricfalusi sorozata totális őrület. Abszolút visszanyúl Tex Avery világához és nyakon önti szorongással, pszichotikus, elmebajos karakterekkel, félelemmel, feketehumorral és mindezt a kertvárosi hamis boldogságot idéző abszolút kontrasztos zenékkel kíséri. Egyesek úgy vélik, hogy a cukorral agyonspanolt gyerekek szeretnek szörnyülködni, de amit a paranoiás csivava és a szellemi fogyatékos macska művelnek, az bőven megrezgeti a cenzúra limbólécét. Kricfalusi egyetlen zseniális szabályt fektetett le a műsorral kapcsolatban, mégpedig azt, hogy a karakterek nem használhatják kétszer ugyanazt az arckifejezést. Ennek értelmében epizódról epizódra fordulnak ki magukból az érzelemkifejezések teljes eltúlzásával. Gyakoriak továbbá az addig szokatlan szuperközelik, ahol a karaktereken pattanások, vérerek és szőrszálak láthatóak.

 Nincs két egyforma arc

A Cartoon Network egy másik irányt vett, habár szintén az 50-es évekhez nyúlt vissza. A csatorna saját gyártású sorozatai a Hannah Barbera féle vastagvonalas, szögletes minimalizmust hozták vissza de már Avery-s ambíciókkal, kezdve a 2 Stupid Dogs-al. A kilencvenes évek közepén népszerű műsoruk volt a több animátort foglalkoztató „What a Cartoon!”, amiben a csatornához beérkező pilot epizódokat vetítették (később innen nőtte ki magát a Dexter Laboratóriuma, a Pindúr Pandúrok, a Boci és Pipi és a Johnny Bravo is). Nagy sajnálatomra Yuckie Duck nem kapott saját showt, pedig ha egy karakter a fejéből kipattanó írásjelekkel operál egy egyszínű háttér előtt amin krikszkrakszok vannak, sejthetjük, hogy ennél minimalistább már nehezen lehet valami.

 Az én generációm valahol itt fejezte be a kapcsolatát ezekkel a csatornákkal és kissé szkeptikusan figyeltük a két tv állomás újabb és újabb kínálatát. Hatalmas szerencsémre Levente barátom leültetett, hogy ugyan már nézzem meg a „Nyomi szerencsétlen utazásai”-nak egy epizódját. Amit láttam, abból nem volt elég egy rész. Az volt az érzésem, hogy ennek én vagyok a célközönsége, és az a generáció, aki azóta már felnőtt. Vissza akarnak csábítani.


 A nyomi szerencsétlen utazásai egy zseniálisan őrült rajzfilm. Teljes mértékben azon egyensúlyozik, hogy mennyi beteges dolgot, tehát a legjobb hozzávalókat emelheti át a már említett klasszikusoktól úgy, hogy még éppen átrugdalják a cenzorok. Őszintén szólva gyerekeknek semmiképpen nem ajánlanám, semmiképpen. A koncepció szerint Szélvész kikötőben egy Lufi nevű bálna gyomrában él Nyomi, aki találkozik a kékfejű megmagyarázhatatlan eredetű Bütyök kapitánnyal, aki beleviszi őt minden rosszba annak érdekében, hogy eljussanak Cukorszigetre.  A történetek a legszebb rémálom-formulákat idézik, egyes szituációk láttán még David Lynch is megnyalhatja az ujját. A színek kopottak, sötétek; amint meglátok egy epizódot megsárgult térkép, ázott fa és rozsda jelenik meg képzeletemben. Leírhatatlanul sok szürreális, megmagyarázhatatlan félelemkeltő elemmel van teletűzdelve ez a sorozat. Például ott van az egyik mellékszereplő, Mentacukor Larry, a Cukros Hordó antiszociális pultosa, aki cukorból készített magának feleséget és szentül meg van róla győződve, hogy az él. A patkány a barátom epizód többek között a pestissel foglalkozik és még később is előkerülnek hasonlóan gyermekbarát témák. A rajzfilmek több gyors bevágást is alkalmaznak; hol valódi fotók, hol pedig gyurma makettek szakítják meg a rajzolt részeket. 

 Érted... gyerekeknek ;)

 Úgy tűnik mégis érdemes körbenézni a gyerekműsorok háza táján, s bár sok az értelmetlen baromság, bármikor hasonló gyöngyszemekre bukkanhat az ember. Ezek a rajzfilmek már nem gabonapelyhet és akciófigurákat akarnak eladni nekünk, hanem önmagukat… dvd-n, bluray-en stb. És ennek értelmében tartalmat kínálnak. Igényes vizuális élményt.

1 megjegyzés:

  1. Hasznos bejegyzés volt, kortársak közül nem is tudtam Nyomiékról, de most megyek és utánunk nézek. A fiatalkorom nagy kedvencei voltak az agyament CN sorozatok, kiemelten rajongtam a Dexter Laboratóriumáért és volt valami szelíd téboly a Pindur Pandúrokban is. Azon ment a vitatkozás múltkor a dolgozóban, hogy vajon van-e élő ember aki látta Kisagyszony, a Bogármerster titkárnőjének arcát, aztán meggugliztuk és facepalm: egyik részben tényleg látszik! :)

    VálaszTörlés