2014. dec. 8.

Filozófia kísérlet II. - A Művész és az Alkotó

(Mindenekelőtt javaslom, tanulmányozza át az Olvasó az Ugar című cikket segédletként)

"Mindig várnak váratlan vendégre,
Az ő számára is teríttetnek
És megterítik a szívüket is.
Az Isten szerető öccsei ők."
József Attila - Tanítások (részlet)

Azt hiszem a világ két részre bomlott. Ez egy új Hidegháború, ami nap, mint nap dúl. E kétpólusú világrend végein állnak Művészek és állnak Alkotók. Az előbbiből több van. Az utóbbi a szellemi evolúciós fázis első szakasza, mintegy törvényszerű elsőbbsége van. A Művész az Alkotó olcsó változata.

Az első puszta forma, rabja a matériának és a címkéknek, voltaképp ezek betege. Ő csak kortünet. A tünet pedig betegségbe fordul, majd felzabálja a testet, esetleg kigyógyul belőle, de mindenképpen eltűnik. Az Alkotó viszont időtlen. Időtlenségét annak a töltetnek köszönheti, amibe, és amiből születik, azaz a Szellemből. A Művész nem tisztel sem embert, sem Istent, sem királyt. Az Alkotó nem tisztel sem embert, tisztel Istent (nem a vallási dogmák értelmében), és nem tisztel királyt. ( a Jóisten unokaöccsei ők-J.A.)

A Művész szolgája annak, ami ellen elvileg küzd, pedig manapság nem küzd semmiért, pusztán csak azért a pillanatért, hogy végre megveregessék a vállát. Neki ez elég. Babérkoszorúja aprópénzből és feledésből lett fonva. Az Alkotó nem koroknak dolgozik, tudja jól, hogy az Idő ember által teremtett mértékegység, és azt is tudja, hogy a teste csak burok, amolyan munkaeszköz. Ezért van az, hogy őket megjegyzi magának az utókor, míg a többiek a feledésbe vesznek. Földi pályafutások végeztével nem marad utánuk örökség. Eltűnnek az Idő pöcegödrében. A Közhely ugyanis legalább annyira időtálló, mint az Egyedi Érték.

Ma az Egyén korszakát éljük. Az Egyén a huszadik század terméke. Ekkor került ő előtérbe, és lett fontos. Az Egyént természetesen korlátozták a konvenciók. A híradók, a munka, a társadalmi normák, és minden merev rendszer. A huszadik század arról szólt, hogy ezeket lerombolják, megjegyzem helyesen. Le kellett, hogy romboltasson, hiszen ha nem kellett volna, ma is állna. Érdekes módon azonban, ezeket a korlátokat is az Alkotók rombolták le. Tristan Tzara a dadaizmus egyik atyja maga hagyta ott a dadaistákat, mikor rájött, hogy a többiek elkezdték túl komolyan venni a dadaizmust. Hogyan vehetné komolyan a komolytalanságot? Érdekes módon őt meg is jegyezték. A többiek Művészek maradtak, és a nyomukban Művészek nőttek. Kiszámítható senkik, akik egyetlen pillanatot akartak csupán megörökíteni. Létüket nem a Mozgás és a belőle fakadó tobzódás és Létfeszültség határozta és határozza meg, hanem a tehetségtelenség és a zsigeri ösztön. Az Alkotó tisztában van vele, hogy a Mozgás eredményezi a Létfeszültséget, ami őt új ingerek befogadására ösztökéli. Nem fél bejárni az eget, de nem fél lemenni a föld alá sem. Szinte fáj neki, ha nem a mellére céloznak. Tudja, hogy valamit valamiért alapon zajlik az alkotás folyamata. A porban, a sárban és a szennyben vannak a jó történeketek, amiket aztán az égből képez le. A Művész viszont pipogya, töketlen böszme, aki egy kenyeret nem tud megkenni. Erre mondják ma azt, hogy ő elvarázsolt. Nincs benne hév, se indulat. Nyálas szájjal és unottan beszél maga elé. Számára ez a vita. A másik oldalon viszont ott van a szenvedély, ami a külső megfigyelő és laikus számára csupán vehemenciának tűnik.

A Művészek a korban jól bevált recepteket használják, amihez adnak egy csipetnyi egyéniséget. Sémákat keresnek, ami olyan jelenetet eredményez, mint a Bryan élete című filmben, ahol mindenki egyéniség. Ilyen történelmi korszak ez. Ennek köszönhető, hogy nem tűnik annyira tucatnak a dolog, de mégis fogyasztható. Fogyasztani és Befogadni pedig megint két külön dolog (erről majd máskor). Ez az ő nagy tragédiájuk. Voltaképp az általuk oly nagyra tartott individuum meggyilkolása ez. „Önkleptománia” hogy idézzem Tzara mestert. És ezek a lények, hősök akarnak lenni, vagyis annak akarnak tűnni. Pedig az igazi hős mindig belepusztul a küldetésébe. Végül is a tömegért küzd, miközben az ellen harcol. Értük, de ellenük. Csodálatosan logikus ellentmondás. Az Alkotó pimasz, szemtelen és szellemes, lelki sérült csodabogár. Pozícióját nagy becsben tartja, még akkor is, ha olykor megroskad a terhe alatt. Alkotóból természetszerűleg kevesebb van. Nem mintha ez matematikai törvény lenne. A Művészek fölénye csak számbeli, szellembeli semmiképp. A kevés Alkotó nyakáig érnek ugyan a mocskaikkal, de egy igazi Alkotó akkor érzi magát elemében, ha nyomorgatják, mert lételeme a feszültség. Régen, csak az igazán érdemiek teremthettek, és teremtettek.  Akkor még az Alkotót nevezték művésznek. A mai Művész üres fogalomtár, aki a formával veri át a Befogadót. Tapasztalatai nem valósak. A Fantázia számára a Kitaláció. Az Alkotó viszont tisztában van azzal a ténnyel, hogy a Fantázia arravaló, hogy a Valóságot megtapasztalva keretbe tudja önteni azt. A Kitaláció, csak kitaláció. Magyarán, lehet az éhezésről ölelkező rímben írni (formatan), de megélni, és úgy megírni, az a Valóság. Az a vers fent is marad. A másik, plasztikus bűnhődés mások nyomora miatt. Luxuskivitelben kijárt keresztút, más néven hazugság.

Az Alkotó mindig a Korszellem ellenében jön létre. Ettől ő a mérleg nyelve. Ha idealista is, mindig olyan ideákat kerget, amiket még nem fogadtak el, vagy nem valósultak meg. A fennálló rend neki örök ellensége, mert a világ sebésze. Orvos, aki a jelentéseket ír, kórlapokat állít ki, és tartalmat tölt a tartalom nélküliségbe. Egyszerre szórakoztat és tanít. Vezérlőelve a mindig, jutalma a mindig.

A Művész beadja a derekát, hogy megélhessen. Hígít és kábít. Egyszerű iparos, a forma mesterembere. Az uralkodó ideák és ideológiák szolgálója. Lelketlen propagandista. Vezérlőelve a most, jutalma a mulandóság. A Művészre egyébként nem illik haragudni. Nem is lehet, elvégre ő csak áldozat. Áldozata a korszaknak, ami őt hozta létre. Teremtője okozza halálát, olcsóságát, hitványságát és silányságát. A tömeg részei, és mint említettem, a tömegért kell küzdeni a tömeg ellen. 

Az Alkotók tehát keressék fel egymást, és beszélgessenek. Dugják össze a fejüket, és tegyék, amire teremtve lettek. Ez a hivatásuk, a többi csak szükség. A Művészek pedig kávézzanak a Deák téren, és a blaszfémiás versikéiket dobgitár mellett énekelve, forradalmi tábortüzes hangulatban adják csak nyugodtan elő a  C,G,A,F akkordmenetre. Dolguk végeztével pedig múljanak ki úgy, ahogy megszülettek: Unalmasan és kiszámíthatóan.

Timúr
2014.12.08.

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése