2015. jan. 20.

Alulértékelt filmek/Rejtett gyöngyszemek: Threads/Fonalak (1984)

Ha az ember film-mániás az évek során megtekintett több 100 film után kialakul benne egy bizonyos érzelmi távolságtartás a vásznon látottakkal szemben. Elkezdi figyelni a vágást, a kameramozgást, a történet felépítését és egyre nehezebben vonatkoztat el a ténytől, hogy filmet néz és nehezebben éli bele magát, kevésbé lesz szentimentális, nem szarik be minden második horrorfilmen stb.

Szkeptikus vagyok a mások által nyomasztónak titulált filmekkel kapcsolatban is. Egyik vesszőparipám, azon gyönge lelkületűek csoportja, akik napokig nem térnek magukhoz a „Rekviem egy álomért” után…, számomra annak az egyébként hihetetlenül túlértékelt filmnek a vége egy feloldozás, hiszen az összes antipatikus szereplő méltán elnyeri „jutalmát” - én meg sikeresen elkalandoztam.  Szóval a ma tárgyalt film újra átéreztette velem a mozgókép hatalmát, a földbe döngölő, agyonverő katarzist, amire igazán hivatott. Nyomasztó volt… nagyon.


Az angolok éjfekete filmes gondolkodásmódja páratlan a világon (önjelölt dogma-dánok van még mit tanulni). A szigetország nevelő, üzenetet hordozó alkotásai rendszerint igyekeznek a szart is megfagyasztani bennünk. Nem törődve azzal, hogy akár évekre traumát okozhatnak gyermekeiknek, akik például ezt az 1977-es társadalmi célú filmet tekintették meg: https://www.youtube.com/watch?v=slJyhOEo-SY, amelyben sajátos már-már Peckinpah-t megszégyenítő formanyelvvel (az iskola sorversenyt rendez a vasúti sínek igénybevételével) igyekeznek rávilágítani a készítők, hogy miért nem jó játszadozni a vasúti átjáró közelében. Nos eltudjuk képzelni mi történik, ha még ennél is komolyabb téma kerül asztalukra.

Félelmeink, fóbiáink ezerféleképpen csoportosíthatók, de legtöbbjük elől létezik valamiféle menekvés. A nukleáris holokauszt ellenben nem válogat és alapjaiban dönt össze élővilágot, társadalmat (és annak fonalait), értékrendet, vallást, múltat, jelent, jövőt.


A Threads dokumentarista érzést igyekszik sugározni, ezt erősítik az archív felvételek, a narrátor által elmondott és a képernyőn időnként megjelenő szöveges adatok is, valamint a naplószerű tagolás. A téma nagyon sok területére kiterjedő információkat kapunk, rendkívül intelligensen és hitelesen írják le egy atomrobbanás előzményeinek és utóhatásának depresszív forgatókönyvét.

Filmünk helyszíne a teljesen átlagos várost megtestesítő Sheffield és közvetlen környéke, ahol főszereplőink egy szerelmes pár, valamint családjaik. A hidegháború vége felé járunk, amikor is Iránba szovjet csapatok vonulnak be, ami amerikai érdekeket sért. Ezen az alapkonfliktuson túl mi is ugyanannyi információról értesülünk, mint főhőseink a kocsmai televízió háttérzajából, vagy a kocsiban bekapcsolva hagyott rádióból. Töredékek ezek, amelyek olyan gyorsan eszkalálódnak, hogy a szereplők passzívan, értetlenül figyelik az eseményeket, amit kezdetben képtelenek komolyan venni vagy épp ésszel felfogni. Ebben a szerencsétlen időben fogan meg a pár nem kívánt gyermeke, akinek megtartása - és ez által a házasság és összeköltözés- mellett döntenek. /A pár férfitagját egyébként Reece Dinsdale játssza, akinek abszolút jutalomjátéka egy másik zseniális kult-film, az angol futball huliganizmust érintő „I.D./Személyazonosság (1995)” (szintén ajánlott)/

Nagyon nagy előnye a filmnek, hogy kellő időt ad a fokozatos és idegtépően elviselhetetlen fejleményeknek. A hírek egyre lesújtóbbak, az emberek zavartak, a tüntetések mindennaposakká válnak, elindul a felkészítő műsorok sugárzása, a boltok megrohamozása, az illetékes szervek kapkodása és a mindenkire rátelepülő elviselhetetlen félelem és szorongás. Az apokalipszis szinte már nyilvánvaló, de az emberek jelentős része elképzelhetetlennek tartja, hogy bekövetkezhet. A fiatal pár épp új házuk szobájának tapétáját vakarja le, mikor a vezetők már bunkerekbe húzódnak. De ez nem a szokásos Hollywood-i heroizált maszlag, itt nincs pozitív végkifejlet, itt már mindennek vége. Egy atomháborúnak nincs nyertese.

A film felénél már majdnem kibírhatatlan a nyomás, de a java csak ezután jön. Ledobták… megtették. Ezt követően részletes leírásokat, valamint gyomor és szívszaggató jeleneteket kapunk az eseményekről, az időjárás, a sugárzás időarányos alakulásáról, az éhínség problémáiról, s jóformán mindenről, ami ezzel jár. A fonal elszakad, a társadalom megbomlik, újra mindenki érzelemmentes ösztönlénnyé válik... ha túlél. 

A középkor köszönt vissza, és fonalat már csak az egymásból gyűrűző végeláthatatlan problémák és kihívások jelentenek. Egy alapvető probléma a sok közül a holttestek elásása, melyet nyersanyag híján gépekkel nem lehet megtenni, az emberi erőt szintén nem lehet erre pazarolni, de felgyújtásuk is sok tüzelő „felesleges” elhasználásával járna, s emiatt a sugárfertőzésen, a sérüléseken, az élelmiszerhiányon felül még járványok is sanyargatják az életben maradtakat.  A bunkerekből tovább irányító felsőbb szervek diktatúrába folynak át, a közösséggé kovácsolás, az újra-szocializáció fenntarthatatlan.

Nos ez a zseniális, brutálisan mélyre húzó pacifista történet van megtámogatva zsigerileg belénk égő képi világgal, nagyon sok aprólékosan kidolgozott részlettel, kerülve a túlzott dramatizálást és szentimentalizmust. A mentális, pszichés rémálomra nem is tér ki külön a film, annak borzongató valója úgyis spontán kialakul a nézőben.


Ezt az itthon kevésbé ismert művet legszívesebben azoknak a fotelforradalmároknak és felkelésmentes parasztoknak ajánlanám, akik előszeretettel dobálóznak a mostanság oly divatos „atomot nekik” kifejezéssel. Ha valaki befizet erre a 2 órára, joggal bambulhat még percekig szótlanul maga elé a stáblista után.
  
Cím: Threads/Fonalak/Szálak
Megjelenés éve: 1984
Rendező: Mick Jackson
Elérhetőség: Ncore
Felirat: http://www.opensubtitles.org/hu/search/sublanguageid-hun/idmovie-1867


0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése