2015. jan. 17.

Bazseva - Timúr heti hangajánlata #05. A Magura



 Kultúrharcom következő stratégiai fontosságú lépése alkalmából a méltatlanul elfeledett Magura (Napotvet) zenekart veszem elő! Ha a VHK-t meguntad, a Napra pedig túlságosan fárasztó, akkor ez lesz a tökéletes elegy!


A Magura 2001-ben alakult, abban az időben, mikor én még azzal voltam elfoglalva napi szinten, hogy ne verjenek meg a buszon. Továbbá a hely is ahol éltem lehetetlenné tette, hogy ilyen finomságokkal akár gyermekként is találkozzak. Idő- és térbeli determináltságomnak hála egész későn, úgy 2006 környékén találkoztam először velük, mire persze kiderült, hogy 2005-ben feloszlottak.
A Magurát nem lehet csak úgy skatulyába helyezni. Mindenen kívül, és átesik. Alapvetően a népzene dominanciája határozza meg a hangzást, de a metálos, vagy pszichedelikus elemek sem állnak távol az összképtől. Hirtelen zenei és hangulati váltások ezek, amik történetszerűen épülnek fel. Rengeteg hangszert zsúfoltak össze úgy, hogy egyik sem nyomja el a másikat. Az eredmény pedig egy tökéletesen megteremtett atmoszferikus hangtextúra.


A bevezető kapcsán félreértés ne essék! A VHK-t épp úgy szeretem, mint a Naprát vagy a Magurát, de a VHK egy idő után túl nyers, a Napra pedig egy idő után túlságosan kidolgozott. A Magura nagy erénye, hogy a nyers őserő és a zeneiség nem ellenkezik egymással.
Talán a visszhang iránti őrült rajongásom miatt van, de a brutálisan szétechozott gitároktól, és énektől akár egy busszal is szívesen összeütköznék gyalogosan. A basszus átüt az egészen, ami az odabaszós dobbal együtt gyönyörűen szétfolyó és feszes ritmusszekciót eredményez.
Az olyan plusz hangszerek, mint a hegedű, vagy a tekerőlant teljesen természetesen hatnak. Egy percre sem támad fel az érzés az emberben, hogy itt egy alkalmi kísérletről van szó, mint az sok más együttesnél meg is esik.

Both Miklósban különösen szeretem, hogy itt még ordibál is, ha a helyzet azt kívánja. A virgázós témái mellé Németh László szépen húzza a testes akkordokat. Zsámán Attila (ex-Psycho,ex-Niskende Tewtar) hangja zuhanó betonoszlopként hasít át a hangszereken. Balogh Szonja meg, hát mit mondjak? Az egyik kedvenc dobosom mióta hallottam. Andrasev Nadja trillájától pedig mindig megolvad a lelkem.
A szövegekben nem fedeztem fel túl sok értelmet. Leginkább varázsénekekhez tudnám hasonlítani őket, amik hatását tovább fokozza a Both Miklósra jellemző halandzsanyelv.
A Haza kéne mennem egy majdnem 9 perces pszichedelikus ösztöntámadás, rengeteg visszhanggal, samplerekkel, szépen ívelt kiállásokkal, és újra beindulásokkal. Szerelem ez a javából!
Az Agyarak egy rövidebb, két részből álló tétel. Az első nyers zúzás, a versszak halk, hegedűvel kiegészített repülő tűnődés. Halandzsára fel!
A Somogyi az egyik kedvencem. Ezt a Napra is tovább vitte, de ennek sokkal jobban tetszik a közepe. A felvezetésért egy slapbasszus-hegedű kettős a felelős, amire a nyenyere érkeztével egy igazán táncolható alaphoz érkezünk. A csúcspont viszont egyértelműen az említett középső rész azzal az ördögi dobbal megküldött keleti motívummal, ami aztán az alaphoz visszatérve különösen izgalmas tetőfokkal ér véget.
A Tekerős keretes szerkezetbe foglalt folkcsoda a javából. Lassú, kicsit melankolikus énekkel és nyenyerével indít a menet, ami végigfut egy teljes zenekari körben is. Hirtelen leállás következik, maszatolás a hangokkal, ami feszültségpontokkal jól megtűzdelt somogyi dallammá alakul. A várt pillanatban pedig kinyílik az egész, magával sodorva a hallgatót, és mire jól kiőrjöngte magát, újra a bevezetőnél vagyunk. A rendszer bezárul. SZOFÉ!


Biztos vagyok benne, hogy az Engem hívnak úgy egy Zsámán-szerzemény. A Niskende Tewtar-ban már jelen voltak ezek a varázsénekszerű képek. Lágy és kellemes dal ez, ami az ember fülébe mászik. Szépen ringat, még a torzító belépése után is. Én mindig idilli hangulatba kerülök tőle, egészen a végéig, ami egy kiabálós, szétvert, már-már darkos befejezés, mintha a kezdeti lágyságból a révülésig jutott volna Zsámán.
A Göröghöz rengeteg személyes szál fűz. Meglehet, ez most gejlen fog hangzani, de ezt suttyókorunkban szerintem körülbelül többtucatszor ordibáltuk kórusban az erdő szélén valahol a Bakony alján. Nem is fűznék hozzá semmit. Egyszerűen csak szép.
A végére tartogattam az őrjöngés netovábbját! A Jöttünk (vagy Táltosének) szerintem a Magura 100%-os hall-lelete és kvintesszenciája. Sodró, keleti motívumra épülő hangorgazmus. A gitárok is valami keleti hangszert imitálnak, a versszakból pengeéles lendülettel ugranak a torzító pedálokra, a tamok péppé verik a tarkót. A kopásig rázott csigolyáinkat sivatagi utazásra emlékeztető tűnődésriffek nyugtatják, a Magura pedig az utolsó rohamra indul.
Ha valaki szeretne elmenni Magurára, kérem jelezze a szerkesztőség felé! Ideje aláírásgyűjtésbe kezdeni az ügyben.
A többi szerzeményük is az ajánlott bevitel részét képezik, melyek az alant található linkek között elérhetőek:





 2015.01.xx?





0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése