2015. jan. 19.

Sűrített Paradicsom

Volt nekem egy nagyon kedves szomszédom, egy szépnek nem, ám csinosnak is csak a legnagyobb jóindulattal és elnézéssel nevezhető leányka. Igazából nem is mellettem, hanem velem szemközt lakott, a kínos közelségben tornyosuló szomszédos panelház egyik felém eső, erkéllyel rendelkező szobájában. Ám mégis ismerőseim közé sodorta a szerencsés véletlen – ha megölnek sem emlékszem, hogyan ismerkedtünk össze. Azt hiszem közös barátok révén, vagy valami hasonló profán és átlagos átfedésnek köszönhetően. De nem is igazán lényeges.

Elég gyakran sikerült beszédbe elegyednem vele, néha csak a magam szórakoztatására, néha pedig kényszerűségből, mikor megszólított a szomszédos erkélyről, midőn a reggeli kávé-cigaretta szent biumvirátust igyekeztem tettetett élvezettel elfogyasztani a szabadban reggelizés illúzióját kínáló beton-balkonon.

A leánykát Kálváriának hívták. Teljes nevén Lebensraum Kálváriának. Buzgón állította magáról, hogy zsidó, és ezt a tényt büszke héber létének minden tettével igyekezett igazolni. A gázai helyzetet napi szinten nyomon követte az interneten, kiállt a ciszjordániai zsidó telepek mellett, héberül imádkozott (pedig mintha azt is említette vón’ egyik hajnali erkélyjelenetünkön, hogy ateista…nem figyeltem).

Aztán egyszer, kissé ittas állapotban elmesélte, hogy valójában sváb. Valamelyik baranyai kis faluból jött ide tanulni, s itt ragadt. A nagyapja volksbundos volt, és elítélték, mert részt vett a falu zsidóinak elhurcoltatásában, meg effélék. Szegényt biztos gyötörte a bűntudat, mert krokodil méretű könnycseppek szántották végig az alapozórétegektől sivatagra hajazó arcvonásait, így inkább nem firtattam a titkait – noha az én családomban is gyakori a sváb vérvonal. Nem hiszem, hogy meg tudtam volna győzni arról, hogy őseink tetteiért nem tartozhatunk felelősséggel, mert nem mi követtük el őket. Ahhoz túl ittas és túlontúl feldúlt volt.

Amúgy is elég meggyötört és sérült lélekkel rendelkezett szegényke. Hajazott a feminista eszmék felé orientálódni – ebben manapság semmi meglepő nincs, mondhatni: ez az alap egy nőnél – és a nehéz érvényesülésének okát is a nemi diszkriminációban látta. Nőként nem engedik szóhoz jutni, bizonyítani – bizonygatta. Ekkor már megkérdeztem tőle, miután első cigarettám izzón gyöngyöző végével a másodikra gyújtottam, hogy ugyan mesélje már el nekem: a Vén Európának mit jelent az elnyomás? Mert, ha teszem azt Etiópiában látta volna meg a napvilágot, és egy éves korában levágják a csiklóját, megértem, ha felháborodik rajta. Vagy bő kétszáz évvel ezelőtt, ha Párizs piacán kell halat áruljon, nyolc lurkó nevelése mellett, alkoholista férje ütlegeléseinek tarkálló jeleivel mosdatlan arcbőrén (amihez az igazat megvallva sem időben, sem pedig térben nem kell ennyire messzire menni példákért), akkor elismerem, hogy sorsa mostohaként bánik vele. Másfél diplomás, önálló, egészséges, pláne kitartott huszonévesként azonban kissé visszásak a jajongások. Nem sértődött meg nagyon, csak sarkon fordult és ott hagyott, majd alig egy hét múlva újra hajlandó volt szóba állni velem, így az erkélyjelenetek folytatódtak, mintha mi sem történt volna. S én, mint Cinikus Rómeó álltam a plátói viszony elébe újfent.

Fenébe! Azt el is felejtettem megemlíteni, hogy Kálvária művész volt! Amolyan minden lében kanál, polihisztor poliészter. Elsősorban festőként tevékenykedett, és a „szerencsés” kevesek egyikének mondhatom magam, aki látta a kiállításainak valamelyikét, abban a kis művészkocsmában, ahová csak az olcsó sör miatt jár a rendes ember gyermeke. A rendetlené meg pláne. Fakezű egy teremtés volt, meg kell hagyni. Ötlettelen, klisékben dúskáló, egyéni hangban szegényes műveivel nem váltott ki különösebb hatást a közönségéből. Nem véletlenül.

Mellesleg énekesi babérokra is igyekezett igényt tartani, s ezt a szomszédi sínylették meg leginkább. Gyakran volt szerencsém szolmizációs gyakorlatok közben tetten érni a kezdő teknővájók bárdolatlan és esetlen munkáját imitáló fahangját, amint a nyitott műanyag ablakon a szabadba távozik, halálra rémítve a játszótéren dolgát végző kóbor macskákat és hajléktalanokat. Nem sírom vissza azokat a reggeleket.
Ráadásként természetesen az irodalomban is próbára tette magát Kálvária – s könnyűnek találtatott. Egyszer rám testált egy adag novellát, amiket írt. Miért épp nekem? – örök rejtély. Nem volt mit tenni, el kellett olvassam, végig kellett szenvedjem magam mind az 50-60 oldalon, amiket volt szíves az örökkévalóságnak papírra okádni. Meg vagyok győződve róla, hogy diszlexiával küzdött. Ötlettelen és patetikus kis monológok voltak, abszolút fölösleges időpocsékolás. Mintha csak festette volna őket.

Az észrevételeimet megtartottam inkább magamnak; majd rájön magától! – gondoltam. Annyit mondtam csupán, mikor a véleményemet kérdezte, hogy dolgozzon még kicsit a dolgon.
Míg nem egyik balkon-komédiánk tragédiába nem fulladt, s megrontotta a kapcsolatunkat. Magyarán mondva: másodjára is megsértődött. Ezúttal végérvényesen. A kiváltó ok annyi volt csupán, hogy a szokásos sirámai új vizeken találtak maguknak süllyedőben lévő csónakot, ebbe szálltak be, s integettek felém a hajótöröttek kétségbeesett halálfélelmével. Kálvária kijelentette, hogy rossz korba született, ezért nem érti meg senki. Egyszerűen nem ide való.

Ismét megemelkedett a szemöldököm íve, s mélyet kellett szippantsak a sodort dohányrúdból, mielőtt válaszra nyitottam a szám. Így sikerült némi tapintatra hasonlító ízt csempészni a mondanivalómba. Miszerint ilyen nincs. Sokan hiszik, hitték (mint jómagam is egy időben), hogy nem megfelelő korba születtek, máskor vagy máshol kellene élniük. De ez nem igaz. Nem véletlenül van az ember ott és akkor, ahol földi porhüvelye születésekor az édesanyjából elsőként kikandikált. Vagy amerre az élet dobálta. Amiért másként érzünk, az a bizonyos fokú nosztalgia, amit –meglehetősen foghíjas – ismereteink generálnak a múlt bizonyos szegleteivel kapcsolatban. Ez valahol érthető is. De itt és most kell valamit letennünk az asztalra, amíg még vagyunk. Utána nehezebb, sőt: lehetetlen! Ha mást nem, hát annak a bizonyos áhított múlt-darabkának az értékeit mentsük át, állítsuk szembe őket a jelennel, vigyük tovább, éljük meg; vagy építsük be a világunkba, amit teremteni kívánunk! Visszanyúlni ugyanis bárki képes, visszatérni senki. Ostobaság is volna nap, mint nap agonizálni, és kotlani a gondolat megzápult tojásán, hátha kikel egy időgép-fióka, ami csonka szárnyain visszaröpít a vágyva vágyott érába. Kisgyerekeknek szokás ilyet mesélni, esténként, ha nehezen ül rá az álmosság tapasztalatlan kis szemhéjaikra. Szóval a siránkozó tépelődés helyett ott és akkor teremtsen mindenki értéket, ahol, pláne amikor létezik! Ha pedig ilyesmire nem képes, akkor felejtse el az ambíciókat, ábrándokat, s lépjen tovább! A toporgás nem vezet semerre.

Az utolsó mondat végén ismét rászippantottam a cigarettavégre, s kimerülten fújtam ki a füstöt. Kálvária se szó, se beszéd elviharzott. Hatalmasat reccsent mögötte a műanyag ajtó, halványan végig is szaladt egy repedés a hőszigetelt üvegen.

Azóta nem találkoztunk. Állítólag férjhez ment, és gyereke is van már vagy kettő.
Nem is tudom, hogy jutott épp most eszembe. Furcsa kis lény volt, mint egy tömörített, sűrített valóság, két lábon járó kortünet. Egy egész generáció közös vergődésének elferdített kivetülése, mintha mindaz az ezerféle gyötrődés és kétségbeesés, ami mindenkiben benne motoszkál bizonyos mértékig, együtt és egyszerre, általa öltött volna testet. Elpuhult és kétségbeesett kis meghasonulásunk tünet-együttese, három napos csodát váró tétlenségünk, szimbólumok sűrítménye, a magába harapó Kálvária.
Már nem is vagyok benne bizonyos, hogy valóban ismertem. Létezett? Muszáj…különben ki beszélt hozzám azon a pár négyzetméternyi paneldarabkán reggelente?

Hogy mondják magyarul, hogy Lebensraum…?

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése