2015. febr. 21.

Bazseva - Timúr heti hangajánlata #06. A King Dude

Kíváncsi arra, hogy milyen az, mikor a katolikus Dzsoni Kes sátánista misét celebrál? Ha felkeltettük érdeklődését azonnal fejeljen bele a King Dude világába!







A King Dude-dal körülbelül, három évvel ezelőtt találkoztam. Megfogott a belőle kiáradó ezotériamentes spiritualitás. A formáció a fészbuk adatok alapján 2006-ban indult hódító útjára. Szülőhelye pedig nem más, mint Seattle, ami eddig is oly sok szépet adott ennek a világnak! Szülőatyja, édesanyja, ősnemzője, agya és végtagjai, no meg a lelke egy TJ Cowgill nevezetű sármos úriember, mely sármot merengő lelkületű hölgyolvasóink fent csodálhatják meg.

A King Dude zenéje zseniális elegye az angol-szász folk zenének, az amerikai countrynak és a bluesnak. Vadabb kirohanásaik során pedig akár egészen a pszichedeliáig jutnak, amitől egy valamirevaló merengő lelkületű rögtön merengeni kezd. Hát nem csodás?


Az első anyag, amibe belefutottam a Burning Daylight munkacímet viseli, ami 2012-ben jelent meg. A tónusa alapvetően sötét, de nem az a fajta ami tönkre tesz és bezár, hanem egész egyszerűen megkívánja, sőt elvárja az embertől, hogy odaszentelje magát neki. El kell benne merülni és átadnia magát ennek a furcsa utazásjellegű valaminek, amiben tényleg jelen van valamiféle ősszellem, melynek nagy erénye, hogy kiemeli az ember lelkét és szellemét a hétköznapi mocsokból.
A lemez egy Intro-val nyit, ami tényleg egészen misejellegű. Gyászos orgonaszőnyeg a háttérben tűzpattogással, visító szirénákkal, meditatív mélyről zengő bariton Ó-zik majd a végén bejelenti: Ó! Uram! Jövök haza!
A Holy Land-től mindig borsódzik a hátam. Magasra húzott tam dübög egy gödörből. A szélesre fogott akkordokat gyönyörűen erőszakolja meg a tremolókar. A meditatív bariton a homlokra telepszik. Ha ez szól, még a Nagykőrösi útnak is van valami bája, a sápadt Nap korareggeli fényében.
A Barbara Anne egy szál gitáros balladája ehhez képest teljesen közvetlen élmény. Szakítás után biztos jó lehet atomrészegen.
Az I’m cold egy fene nagy ravasz blues nóta erős okkultista attitűddel. A refrénben nem tudom hány éneksáv csendül fel, de ha az Ördög megszállna egy néger gitárost valahol a déli államokban hát biztos, hogy így szólna. Ki nem űzném belőle, csak hallgatnám.
A Jesus in the courtyard-ban azt szeretem, hogy végig teljesen feszesen szól, még a zenei feloldások után is.  Intenzív, és kemény húrokat penget meg az emberen. Gyors lelki aktivitást kíván a befogadása.

Az I Know You’re Mine a fentiek világos fénnyel megvilágított egyetlen perces kivonata. Kiváló darab, főként azért, mert ebben az 59 másodpercben benne van az egész.
My Mother Was the Moon! Fú, hát ezen mindig el kell sorvadni egy kicsit. Olyan lecsövesedett, elmélkedős hajnalokra ajánlanám, ahol mielőtt felszállunk a buszra, azt hisszük, rájöttünk a világ működésének titkára. Bónusz, csúcshab, fültölcséri orgazmus pedig, az a lágy női trilla, ami ezt a kompozíciót hivatott tolmácsolni. Feleségül venném ezt a hangot. Aki ennek a hangnak nem akar utódokat csinálni, az maradjon hangspermadonor!
A Lorraine-ben a szöveget nem nagyon figyeltem, de igazán kellemes szerelmi vallomásnak tűnik. Társkeresés céljából sem utolsó szerzemény. Amelyik fehérnép erre a dalra rábukik, rossz asszony nem lehet!

2014-ben aztán kijött a Fear. A Burning Daylight-hoz képest ez egy sokkal világosabb színű lemez. Egészen nyitott, zabolátlan, energia hatja át. A kezdő Fear is all you know az eddigiekhez képest már egészen rockos megszólalású. Úgy értem ezt, hogy valóban egy teljes zenekar szólal meg alatta, és a King Dude energiája itt kiszalad a saját belső világából természetesen a mi legnagyobb örömünkre!
A Maria az én kis belső slágerem. Megnyugodni hív a naiv és lágy akusztikus gitár. Itt-ott bekiabál egy női vokál, egy-két hang a szintetizátorról. Amikor pedig jön a hegedű, esküszöm olyan érzés, mintha a Képes Biblia című, gyermekkorunkban sokat látott könyv elevenedne meg. Ha Illést ma vinnék el az angyalok, mozgólépcsőn menne, és ez szólna alatta. Ha filmet rendeznék, biztosan ezt használnám a zárójelenetben. A főhős elszívna még egy cigit, és a lehető legnagyobb lelki békével robbantaná magára a házát. Zseniálisan vizuális a Maria.
A Bloody Mirror egy vidám ballada. Tudom, hogy ilyen nincs, de nem tudok rá mást mondani. Nem hiszed el? A büntetésed egy hangbeöntés!
Egyetlen nótát emelnék még ki így a végére. Az Empty House egy gazellatest ívével megszerkesztett mélázós csoda. Tele feszültséggel, nyugalommal, frusztrációval, egyszóval ez egy zenemű. Imádom, ahogy az alaphangulatból és motívumból a végén átmegy egy robbanásig dagadó pogány rítus aláfestő zenéjévé. Aztán ezt kinyitja egy kicsit spagetti westernes témával. Ez már valami indián szeánsz lehet a sivatagban.



További információk a csóká(k)ról:



2015.02.28.




0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése