2015. febr. 25.

Nosztalgia-ipar VS. Homage




Az elmúlt hónapokban hétről hétre tárult elém az interneten egy-egy gyermekkor megerőszakoló trailer vagy előzetes. Az elején még csak a teljesen felesleges és zs-film szagot árasztó új Jurassic Park mozi borzolta a kedélyeket, majd nem sokkal később a Star Wars rövid, de sokatmondó teaser-e borította be a facebook falamat. Sosem voltam egyik filmnek sem igazán nagy rajongója, s bár elismerem korszakalkotó mivoltukat meg tudtam emészteni jövőjük megpecsételését. De aztán kijött az új Mad Max trailer, ami már annyira felkúrta az ingerküszöbömet, hogy nem hagyhattam szó nélkül a dolgot.

Ha valamelyik ismerősöm lesznoboz, azzal szoktam visszavágni, hogy nekem többet jelent a Mad Max első része, mint a Jancsó életmű. A Jurassic Park és a Star Wars jelentős fan-bázist tudhat maga mögött kezdetek óta, de az ausztráliai koszos autófétis, ez a mocskos revans mozi eddig egy szűk réteg kult-filmje volt. Bárhogy is szépítjük a Mad Max első és második része kőkemény exploitation (a harmadikat egye meg a jótékony feledés), egy vérbeli „B” film „A” filmes ambíciókkal. Ez a bája, hogy néhány leleményes ember kevés saját pénzből, útlezárások és engedélyek nélkül, valódi kaszkadőrökkel, kreatív megoldásokkal gonzo-mód leforgatta ezt a csodásan nyers és élvezetes művet, de George Miller eladta a lelkét… 

                                                    Reboot nagyüzem, popcornosítás…





Ki jár ma moziba? Ki a célközönség? A fogyasztó tinik, akik néha azt hiszik, hogy a 80-as években még fekete-fehérek voltak a filmek és legtöbbször fogalmuk sincs az általuk megtekintettek eredetéről, vagy arról, hogy milyen gátlástalanul nyúlja az adott aktuális kasszasiker valamelyik lényegesen igényesebb klasszikust. Ne zavartassuk magunkat új ötletek kitalálásával, tökéletesen megfelel a régi, mert ezzel két legyet ütünk egy csapásra. Az öreg rajongók eljönnek szörnyülködni és csalódni, a fiatalok pedig új hamis mítoszt kreálhatnak maguknak… ugyanakkor eladhatunk egy rakat új videójátékot, happy meal menüt, kutyafaszát. Hogy mi köze ennek az alapfilmhez? Semmi. Ez nosztalgikus? Nem. Ez egy hamis gyermekkori élmény még hamisabb újrakontrázása. Egyen filmek tucatjai jönnek le ismét a futószalagról, mindegyik ugyanolyan, éppen csak beleraktak pár régebbről ismerősnek tűnő elemet. Új zsáner van: a kasszasiker. Jellemzői a kötelező 3d-s látvány, az indokolatlan belassítások, a hatalmas szereplőgárda, az érdektelen szerelmi szál, a fülrepesztő robbanások, a körbeforgó kamera, a csillogás. És egy fontos dolog, hogy a dilettánsok által írt kritika tartalmazza a hányingerkeltő varázsmondatot: ilyennek kell kinéznie egy filmnek 2015-ben. Na ez a legnagyobb faszság, amit bármilyen kulturális termék esetében írni lehet. Legyen szó könyvről, filmművészetről, építészetről, bármiről. Itt már nem műfaji határok, egyedi eszközök válnak zsánerré, hanem maga a mindent átívelő egyformaság, a történettől független megszokott fény és hanghatás együttese. És a szívfájdalmam az, hogy pont ennek esik áldozatául az a film-széria, ami az egyik legnagyobb hatású független mozi volt, és rengeteg követőre lelt azóta. A közönségmozi egy zsáner lett, eltávolodott a filmtől; önreflexív trash-sé vált.      

A másik szembetűnő dolog a CGI-szag. Gyűlölöm a felesleges computer grafikát, s habár a készítők váltig állítják, hogy egyre kevesebbet használják, mégis minden csillog. Hol a por? Hol a matt? Hol a vér? Egy Mad Max ne csillogjon. És mi ez a rakat szereplő? A poszt-apokalipszis lényege a kihaltság, az izolálódás és a magány. Ez a műfaj nem az epikusságról szól, hanem a mikroközösségekről. De így csak egy Gyűrűk ura a sivatagban. És tudom, hogy ilyenkor mindenkinek motoszkál a fejében, hogy maradi vagyok, meg az ilyen elmaradott barlanglakók, mint én minden új dologra azt mondják, hogy rossz. Tévedés! Mondom is miért. 

Homage és pszeudo-retro. Nem újraírjuk, összeollózzuk.

Ha popkultúráról van szó igyekszünk egy-egy képet társítani a XX. század egyes évtizedeihez (akár magyar, akár nyugati, akár globális nézőpontból tekintünk a múltra). Meddig jutunk el a képalkotásban? Én őszintén megmondva a kétezres évek közepéig. De az is már hol van a 60-as évek beat és hippi mozgalmához; a 70-es évek punkjaihoz; vagy bármilyen egységesebb életérzéshez képest? A 2000-es évek közepén hozzánk is eljutott a szélessávú internet, a világháló, ami összekötötte a jelent a múlttal. Könnyebben hozzáférhetek egy 80 éves alkotáshoz, ahogy egy vadonat újhoz is. Kollázs lettünk, korszellemünk a kollázs. Minden évtizedből átemel valamit, néha változtat az arányokon, de egyik mellett sem köteleződik el, ezért csak olyan mintha. 

Amit ebből a nagy kulturális időgépből legjobban hasznosíthat a szórakoztatóipar az az homage, az eredeti iránti tiszteletből és hódolatból fakadó új mű. Az Homage-ok általában adott korszakra, klisékre, és stílusokra specializálódnak. Itt lakik az igazi nosztalgia. A dolog egyik legismertebb filmes művelője Tarantino, akit én video dj-ként is szeretek aposztrofálni, mivel műveinek gerincét legtöbb esetben a 60-as 70-es 80-as évek B filmjei adják. Quentin kiemeli a korán sem tökéletes alkotásokból kedvenc jeleneteit, zenéit, karaktereit és így úgy összestoppol belőlük valami szürreálisan újat és szórakoztatót. Így lesz a vhs tékák legaljáról kikukázott nevesincs harcművészeti film hozzájárulásával egy az akadémia által is elismert kultusz produkció. A nosztalgiázás a független alkotók sportja; a mainstream félreértelmezi, és kizárólag lustaságból porol le dolgokat, soha sem tiszteletből. Míg a kasszasikereknél többször is megkérdőjelezhető, hogy a rendező látta-e az eredeti filmet az homage-t mindig elszánt rajongók készítik. 


Az olyan filmek, mint a 70-es évek blaxploitation lázát heroizáló Black Dynamite, a zombi és rendőrfilmek előtt hódoló Edgar Wright mozijai (Shaun of the Dead, Hot Fuzz), Elmer Fudd és Tapsi Hapsi hajszájának elborult akciófilm változata a Shoot em up, a Hobo with a shootgun, vagy a stílust a tartalom fölé helyező Drive elkészítését nem csupán a gyors profit motiválta. Nem véletlen, hogy a készülő homage projektek főként a kickstarterhez hasonló oldalakon, rajongói támogatásokból próbálnak szerveződni.

A pszeudo-retro téma egyébként nem csupán a filmipar sajátja. Találkozhatunk a new retro wave/nudisco nevű zenei irányzattal is. Nem-nem, ezek nem 80-as évekbeli muzsikák, ezek korunk gyermekei és sokszor nyolcvanasabbul szólnak, mint elődeik. De beszélhetünk még a játékiparról is, hiszen a nagy játékstúdiók milliárdos vállalkozásainak árnyékában megannyi nosztalgikus programozó termel ki magából fantasztikusabbnál fantasztikusabb pixelszépségeket, legyen szó akár a GTA világát a 8bites nintendo-val vegyítő Retro City Rampage-ről, az egyszerűséget dicsőítő Bit trip runnerről, vagy a gyönyörűen minimalista VVVVVV-ről. Még a Capcom is beszállt a sorba, mikor úgy döntött a régi sémára, 8bitesen készíti el Megaman sorozatának 9. és 10. részét.


Sokan tévesen úgy érzik, hogy a kultúrában és a művészetben is a legújabb a legfejlettebb. A fejlettség az emberi tényező kiiktatása? A passzív vegetálás? A fiatalabbak sok esetben frusztrálva reagálnak a közelmúlt termékeire. Nehéz a játék, mert régi… nem érdekel a film, mert régi… szar a zene, mert régi… miért nem nézel te is újabbakat, azok már jók. Hát tudjátok mi új? A mindent elsöprő közöny. Mikor bepattintom a Contrát a nintendo-ba és eszembe jut, hogy ezek a kölykök a mutatóujjukkal vágnak ketté gyümölcsöket a telefonjukon, és ezt hívják ők fejlettebb szórakozásnak elszontyolodom. Mindegy is, megint elkalandoztam.

Részemről a lélekkel teli tisztelet kiütéssel győz a kasszasikerre apelláló nosztalgiagyárral szemben. Kifordultak a dolgok… ma az „A” kategóriás filmek készülnek „B” kategóriás ambíciókkal. Ha tehetném, az új Mad Max film költségvetését Tarantino-nak adnám, hogy készítsen egy poszt apokaliptikus filmet, abban talán nem csalódnék olyan nagyot és közelebb állna az eredetihez. De bármi legyen is, én sokkal jobban várom mondjuk a Kung Fury-t, vagy a Turbo Kid-et. 



1 megjegyzés:

  1. Az új Mad Max hatalmas nagy film lett,én is az első kétrészen nőttem fel,de ebben nem csalódtam.

    VálaszTörlés