2015. febr. 18.

Személyes zene, avagy a kérődzők




Régóta lépek fel dj-ként különféle rendezvényeken garázsbuliktól kezdve gólyatáborokon keresztül szórakozóhelyekig igazán vegyes közönség előtt. Többször hívtak meg volt egyetememre zenélni, ahol éveken keresztül jó hangulatú sokszor telt házas partikon táncoltattam a népet. Tavaly nyáron is jött egy meghívás, hogy a gólyatábor valamelyik napján rám bíznák az este lebonyolítását. Eddig sem volt egyszerű aktivizálni az embereket, de a mostani tizenévesek láttán önbizalmam megrendülni látszott. Először éreztem úgy, hogy fenn áll a bukás esélye, és sajnos nem alaptalanul.

Édesapám spontán anekdotázásainak egyik állomása a 70-es évek diszkó-élete, amikor a sunavadászat mellékeseként azért jártak el egy-egy klubba, hogy az aktuális lemezlovas segítségével új zenéket ismerjenek meg, s tájékozódjanak a szerzeményekről, bővítsék, szélesítsék tudásukat e téren. Ezzel szemben világunk rohamos egománosodása módszeresen gyilkolja a szórakozóhelyet, mint közösségi élményt. A romkocsmák félhomályos emeletein fülhallgatóban csillező egyen individuumokról már szót emelt kollégám, én a magányos kérődzőkre térnék ki ebben az írásomban.

A magányos kérődző alaptétele kimerül abban, hogy: amit nem ismerek, az nem érdekel. Zenei befogadóképessége rendszerint 1-2 előadóra és még inkább, borzasztó alacsony számú és meghatározott verziójú dalra korlátozódik. Koncertre sem jár, mivel hiába az élő élmény, az előadó színpadi vibrálása, ha nem úgy szól az adott track, ahogy én azt a kis laptopomon, telefonom stb. megszoktam. A kérődző imádja az ismétlést, agya csuklik az adott dallamon, és unalomig emészti, hányja ki és viszi be újból szervezetébe. Továbbá meg van győződve róla, hogy az ő személyes zenéjén keresztül (értsd az aktuális 1 szám) kivetülő muzsikusi „szakértelme” megkérdőjelezhetetlen. 

A lemezlovas és a kérődző a parti-kultúra kezdete óta ádáz harcot vív a táncterek arénájában. Működőképes buli esetén a magányos kérődző rafkósan kivárja a buli tetőfokát és lesből támadja a DJ-t. Egy átlagos példány fegyvertárának alapvető kellékei lehetnek a pendrive, a kihangosított mobiltelefon, de legfőbb fegyvere óhajának rettegett verbális megnyilvánulása… a KÉRÉS! Néhány a leggyakoribbak közül:

-Ez kurvajó, mindenki imádja!

A zeneszám felhelyezése leggyakrabban azt eredményezi, hogy a kérődző körül spontán kialakul egy tücsökciripeléssel övezett láthatatlan karantén, a tömeg megáll s türelmetlenebb tagjai hangos: „ezt meg ki a fasz kérte?!” szólások közepette keresi az egyébként rendkívül könnyen megtalálható egyetlen személyt, aki vadul és önfeledten táncol, vagy lassú/igazán érdektelen szám esetében a sarokban önelégülten vigyorog.

-A címét nem tudom, de így szól, hogy lalalalala-lalala…/Tudod… az a fütyülős szám…

A hangos zenével telített helyiségben még az átlagosnál is nehezebb kisilabizálni kérődzőnk ezen megnyilvánulását, s mivel én személy szerint fonetikusan kizárólag Jimi Hendrix-Purple Haze gitár riffjének részletét ismerem fel (tűrőrérő…rérőrérő…) így ezzel sehova sem jut az egyed.

-Szar a zenéd!
-Érdekes, rajtad kívül mindenki táncol, és jól érzi magát.
-Játssz olyat, amit mindenki ismer!
-Mégis mit? KFT-Afrika?
-Na azt azért nem… DE!
-…
-Itt van a mobilom ezt dugd rá… (stbstbstb)

De mind közül az egyik legeslegfrusztrálóbb a szituáció, mikor pontosan az a zeneszám megy, amit a kérődző kér, de ittassága végett nem ismeri fel azt. Ez a legtöbb esetben agresszív kitörésben csapódik le, ritka esetekben a „Jácccad megin’ az elejérő’” utáni újrapörgetés megoldja a konfliktust.

Szélsőséges esetekbe is könnyen belefuthat az ember, mint amikor aprómat gondosan összeszedve a zenegéphez slattyogtam a kocsmában, és amint az érmék csilingelésével adakoztam az artisjust oltárán mögöttem sötét árnyak vetődtek a kijelzőre s két agrárszolárium közeli kevéssé barátságos idegen szólított meg öblös hangon:

-SZERINTEM NEM KÖLL NEKED AZ ACÉJDÉJJCÉJJ!
-Mit… mit szeretnétek?
-BANGÓ MARGIT…
-Oké…
-ALBUM.

A másik véglet egy kollégiumi bulin bontakozott ki, amikor is a semmiből megjelent egy váratlan turulkülönítmény, s legdömperebb és legszőrtelenebb tagjuk felém szegezte a kérdést:

-Szia, nem akarok indiszkrét lenni… nácizene van?
-Hát, nem igazán készültem… talán megvan itt valahol a fejbőrtől a Csiba te liba…
-Mehet…. úgy 4-ig… mi elhallgatjuk a srácokkal.

A kérődzőknek egyébként van még egy igazán érdekes csoportosulása a gerilla-zenegépesek. Különös és bizarr ismertetőjelük, hogy kiszemelve egy adott utcát végigjárják annak vendéglátó ipari egységeit, s a zenegépbe berakva a leghosszabb mulatós mixet „Jó bulit tesvéreim!” felkiáltással távoznak. 


A felsorolt szituációknak kétség kívül van némi romantikája, de elérkeztünk a kérődzői attitűd problematikájához. A kérődző öli a bulit. Agresszívabb fajaik ahelyett, hogy önfeledten buliznának másfél két órán keresztül is zaklatják a lemezlovászt, hogy ugyan rakja már be azt a sivár életüket bearanyozó 3 percet. S hogy mi történt a legutóbbi gólyatáboros estén? Nyolckor kezdtem a zenélést, s a tinik sápatag tömege kint állt a rendezvény helyszíne előtt és a kiszűrődő zenére bambulva iszogatta a sörét; táncolni is lusta. Hajnal háromkor egy 5-6 fős kérődzőkből álló társaság szabadult be a tánctérre, s kért tőlem egy Parov Stellar számot. Lejátszottam nekik. Végigtáncolták, majd annak végeztével hazamentek. Ez volt a buli fénypontja.

Miközben kiábrándulva pakoltam el a laptopot és a keverőt odasétált egy kislány:

„Beszélgettünk itt a többiekkel és arra jutottunk, hogy jó zenét játszottál, de ezeket mi már nem ismerjük és félünk tőlük.”

Úgy érzem bármennyire is igyekszem, az esetlegesen „sokkoló” zenéim sosem lesznek annyira nyugtalanítóak, mint ez a mondat.






0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése