2015. márc. 2.

Koncertszéli lábjegyzetek

Ma úgy döntöttem, hogy a kritikus zsurnalisztát húzom elő a pakliból, hisz ezer meg egy esztendeje nem olvastam koncertbeszámolót, olyat pedig végképp nem, ami érdemes zenei rendezvényről tudósított volna. Megkopott ifjúságom ugyan haláltáncát járja az éretlen középkor fenyegető dallamaira, s az igazat megvallva nem akad túlontúl sok esemény, ami őszintén érdekel és fanyar fenntartás nélkül, puszta érdeklődésből is szívesen látogatok (magyarul: csóró, és cinikusan öreg vagyok már koncertekre járni). A pénteki mulatság volt a ritka kivételek egyike, álljon hát itt egy kis szubjektív élménybeszámoló a felszínes utókornak!

Remek előérzetünk volt, még a tél-végi szellő is felhőtlen hangulatban söpörgette a pesti utcákat, mikor hármasban leszálltunk a metróról, s kiléptünk a Nyugatinál az aluljárójából a felszínre. Sehol egy napsugár, sehol egy tavaszi fakadó rügy, mégis valami melegség és némi tömény életöröm ülepedett közénk – amiben a somogyjádi házi vörösbor is szerepet játszhatott. Ilyenkor határozottan érzi az ember gyereke: jó lesz ez!
A járda szélén óriás hernyókként értéktelen kacatok tettek tanúbizonyságot az aktuális lomtalanításról, a kukabúvárok kiverekedett szemét-fészkük tetején kotlottak, őrszemek és szorgos kis hangyaként sürgölődő, dolgos cigánygyerekek szedték atomjaira az amúgy is leharcolt tévékészülékek, ágybetétek, fotelek és képkeretek utolsó morzsáit. Rongyokba burkolt kis mini-univerzum, saját(os) törvényrendszerrel. A sokadik gondosan őrzött kupacnál balra tekeredve értünk el végre a Légó Clubba (Szent István krt. 15 – igen, azt hiszem ez reklám), ami az esti mulatság melegágyaként szolgált.
Az itallap áttekintése után azonnal elkenődött a szánk, hisz nem a mi pénztárcánkra szabottak azok a számsorok. A sör ugyan 400 Ft, de legalább 4 deci egy korsó, amit ha tökön rúgnak, se fogok felfogni ép ésszel. A korsó fél literes, ember! Ez pedig nem egy elit étterem, hogy ezen nyerészkedj! Semmi gond, marad a fröccs. Az is 200 Ft, viszont a szóda ingyen van, és a lelkesedést a legkevésbé sem mutató, ám kedvesen mosolygó, fáradt pincérlány kellő gyorsasággal készíti – a harmadik után mondani sem kell, mit kérünk.

Egészséges és belekalkulált késéssel lépett a színpadra az első fellépő, a várpalotai Brigantik zenekar. Számomra eddig ismeretlen formáció igazán szimpatikus, tökös zenét játszik. A dallamvilág a legtöbb punk klisé keretein belül mozgott ugyan, de a ritmusbontogatással ellensúlyozott, lendületes, fordulatos és feszes dalszerkezetek vastagon képesek voltak arra, hogy izgalmassá tegyék a számokat. A dobszéken ülő énekes úriember, mint a muzsika kulcsfigurája irgalmatlan tempót diktált, s a daraboltság ellenére nem volt cseppet sem zilált a produkció. Ahogy pedig a nóta elején a padlóra köpött, az maga volt a megelevenedett gyermekkor!
Szintén punk közhelyekben gazdag szövegeik mentesek voltak a „túl komolyan vesszük magunkat” pátoszától, így könnyen elkapta a nézőt a hév, hogy velük együtt dudorássza: AmerikadiktatúraAmerikadiktatúraAmerikadiktatúraAmerikafos! Két feldolgozásuk pedig tömény vigyort varázsolt a képemre, főként a múnlájtsedó dallamára komponált sportinduló indított meg.
Nosztalgikus, ugyanakkor friss élményt nyújtottak, szomorú, hogy mindössze 8-10 ember kísérte figyelemmel – ezek jó része velük érkezett.

Másodikként Guruzsmásék hangolták át a világot jelentő deszkákat. Az instrumentális bevezető kellőképpen megteremtette az atmoszférát, mire az énekes visszaérkezett dolga végeztével a vizeldéből.
Aki már látta őket élőben, az tudja, mekkora energia söpör végig a színpadon, mikor a Timúr által elővarázsolt hangok kettévágják a teret, majd aljasul tarkón csapják az ártatlan és gyanútlan bámészkodókat. Eközben Doktor úr koncentráltan dörmögő, lüktető basszusjátéka az elfogyasztott alkohollal játszadozik az ember gyomrában, s Bláziusz a dobbőrökre mért kíméletlen ütései nyomán fejezi be a hentesmunkát, teljes beleélése még a nézőnek is izzasztó munka – jól jelezte ezt a pergőbőr használhatatlan teknővé avanzsálása. Mindeközben az ifjú Bucó átszellemülten énekel, táncol, menetel és üvölt, mint egy nyakkendőbe bújtatott, gomba hatása alatt vergődő, megszállt diktátor-Biafra.
A lemez után kiáltó szerzemények, mint a BME tehetségkutatóján is szereplő Engem már nem tutúltat senki, az instrumentális, elsöprő erejű Ugar, vagy a Szabadíts meg a toposztól is helyet kaptak az állandó repertoárban, csak úgy, mint a személyes kedvencem, a Ne minket szapulj!, valamint az újabb szerzemények közül a Beszélj szám, kattanj fejem ska-jellegű táncmuzsikája. De nem sorolom itt föl valamennyi nótát, aki nem hallotta még őket élőben, az magára vessen, szégyellje magát és bujdokoljon el egy harmadik világbeli országba!
Ezen az estén eddigi legjobb produkciójukat sikerült összehozniuk, s a hangosítás sem bírta útját állni az élménynek. Kissé élesek voltak a gitárhangok, az ének pedig háttérbe szorult, de ez se vont le az összképből egy sápadt hangyafasznyit sem.
A tagokon mindvégig látszott, hogy jól érzik magukat a színpadon, s ezt át is tudták adni maroknyi közönségüknek.

Harmadikként az éppen időre érkezett Makarenko szórakoztatta saját kis táborát, előhúzva minden jól bevált allűrjét a színpadon.
Számomra semmi érdekes nem sült ki abból, amit ez a három, amúgy képzett zenész produkált. Persze, jól felépítettek a számok, ügyes kis fordulatokkal tűzdelt a zene. A tempó feszes, valamennyien urai hangszerüknek, értik és el is végzik, amit tenniük kell – csak közhelyesen.
Látszott az összeszokottság, érződött a több koncerten csiszolt, olajozott gépezet, a jól kimatekozott felépítés. Még közönségénekeltetésre is futotta az erejükből, amit mind a húsz, színpad előtt ácsorgó rajongó szívesen meg is tett. Hogy ezek a rajongók miért csak erre az egy zenekarra jöttek, 600 jó magyar Forintért, az megint csak más kérdés.
A fellépés végeztével le is léptek hamar, a közönségükkel együtt. Szimpatikus.

Az utolsó fellépő Karaul zenekar belassult riffekkel (De utálom ezt a szót! Griffekkel?) búcsúztatta a maréknyi jelen levőt. Ólomlábakon lépkedő doom-dallamok, átszellemült színpadkép, kifordult szemek.
Amit megjegyeznék esetükben, az épp annak a súlynak a hiánya, ami a doom-metálnak - azt hiszem - legfőbb sajátossága kéne legyen. A dob lagymatag lötyögéssel követi a monoton basszust és élesen kontrázó gitárt, ami sajnos nem elég. A tempó is be-belassul néha, ami még el is menne, ha odabaszna annak a fránya bőrnek a fiú – de nem teszi.
Lenne bennük potencia, csak ki kéne hozni. Nem indokoltak azok a 7-9 perces nóták, elég a 3-4 is, és akkor nem fordul unalomba a monotónia! És tessék odacsapni annak a dobnak, nem ide való a finomkodás, pláne a tétova bizonytalanság!

A móka vége felé jómagam is többet tartózkodtam a szabadban, dohányozva, fröccsöt szürcsölve és sokat kacagva, mint odabent, így az utolsó két koncertről nem tudok teljes képet adni – elégedjenek meg ennyivel! Ehhez hozzájárult az a lábszag és tornaöltözőket idéző buké keveréke, ami betöltötte a pincehelyiséget az este második felében. Nem tudom, ki vette le a cipőjét, vagy hol lehet instant zoknibűzt vásárolni, amit aztán miért permeteztek szét, de hogy horzsolta a nyálkahártyám, az biztos. A nagyanyám kötötte sálból is csak több kilométer gyaloglás után sikerült kiszellőznie – nagy örömömre. Ellensúlyként a szimpatikus hangosító úr remek szilvapálinkával kínált minket, amit el is fogadtunk.
Némi negatívum is idekívánkozik, hisz szégyenletesen alacsony volt a közönség létszáma. Mindössze 32 fizetővendég látogatott el az eseményre, amiből futotta szerencsétlen várpalotaiak benzinköltségére, és…ennyi. Ismételten ajánlom, hogy a távol maradottak bujdokoljanak el jó messzire, vagy egyszerűen rúgják seggbe magukat!
Ugyanakkor a kiváló zenék utáni kötetlen, vidám hangulat nem hagyta, hogy nagyon elkámpicsorodjunk a csekély hallgatóság felett érzett csalódottságunkban. Mire hajnalban hazaértünk, sok-sok kerülőút és bizarr pesti élmény után, addigra csupán a véresre röhögött rekeszizmaink, s az arcunkra merevedett torz vigyor maradt hátra az estéből. És ébredés után még másnapos sem voltam. Kell ennél több?





Brigantiék csupán a már bemutatott videón lelhetők fel az éterben.

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése