2015. márc. 21.

Mindent és semmit, avagy az érdektelenség koráról

Orwell, Huxley, információs társadalom, és tökéletes érdektelenség. Részlet készülő kötetem Neil Postman tanulmánya által inspirált, első fejezetéből.
 


Pár évvel ezelőtt, a Google képkereső szolgáltatásának köszönhetően találtam rá egy humoros kis grafikára. Egészen mást kerestem, azonban valami okból kifolyólag a rendszer az adott kulcsszavakra találatként bedobta az említett képet is, ami egy George Orwell angol írót ábrázoló, fekete-fehér, mindössze néhány száz pixel méretű karikatúra volt.
Az író a képen a mennyek országában egy felhőn üldögélve, hetykén szürcsölgette frissen főzött teáját, és lenéző pillantással vetette oda még Földön maradt embertársainak, hogy „Én bizony jó előre megmondtam!”
Emlékszem, annyira humorosnak találtam eme találó gúnyrajzot, hogy azon nyomban fogtam, és lementettem a merevlemezemre, számolva azzal az eshetőséggel, hogy a későbbiekben elkeveredek a virtuális világ útvesztőjében, és hiába keresem majd, nem fogom újra megtalálni. 

Akkoriban egyébként szentül hittem abban, hogy minden idők legnagyobb tollforgatója, sőt, mi több, az egész világ legnagyobb látnoka és prófétája nem más volt, mint a polgári nevén Eric Athur Blairként ismert, a korábbiakban emlegetett George Orwell álnéven elhíresült angol író és publicista.
Mint megannyi tinédzsert az én koromban, engem is elkápráztatott eme remek elme éleslátása, csontig hatoló társadalomkritikája, és rendkívül intenzív szórakoztatásra képes írói stílusa. Újra és újra kézbevettem, lapozgattam a méltán híres 1984 című mesterművet, kedvenc részeimet talán százszor is elolvastam, a belőle készült filmadaptációt pedig rongyosra néztem, még akkor is, ha nem igazán hozta vissza számomra azt az poros, sötét, és hideg atmoszférát, amit a történet lapjait olvasva elképzeltem és felépítettem gondolatvilágomban.
Orwellt már-már isteni magaslatokba emelve tiszteltem, s minden olyan írást, melyben akár csak említésszerűen szóltak munkásságáról, egy napok, vagy hetek óta éhező papucsállatka mohóságával kebeleztem be, emésztettem meg és építettem be látásmódomba. 

Egy Orwellről szóló cikk olvasása közben esett meg az is, hogy tudomást szereztem Aldous Huxley Szép Új Világ című regényének létezéséről. Az esszé írója Orwell disztópiája kapcsán emlegette fel a szintén angolszász származású Huxley, az 1984-nél tizenhét évvel korábban, 1931-ben íródott regényét, amely véleménye szerint nagy valószínűleg Orwell mesterművére is meghatározó hatást gyakorolhatott.
Több se kellett, rohantam is a könyvtárba hogy beszerezzem az emlegetett művet, és még aznap este amint tehettem, neki is láttam az olvasásának.
Másnap délutánra végeztem vele, ám első körben az általam olyannyira nagyra becsült Orwell-mű mellett Huxley regénye bizonyos mértékben csalódást okozott. Nem mondom, hogy egy kevésbé jól felépített fantáziavilággal, vagy épp kevésbé remekül kimunkált szimbólumrendszerrel találtam volna szemben magam, mindössze annyiról volt szó, hogy a történet személy szerint engem kevéssé volt képes megfogni és a székhez láncolva mihamarabbi újraolvasásra késztetni.
Valahogy az atmoszféráját nem tartottam ahhoz foghatónak, amit az 1984 lapjain láttam megelevenedni, ami nyilván nem meglepő, hiszen akkoriban csőlátásomnak köszönhetően nagyon kevés dolog volt képes az Orwell regényeihez hasonló hatást gyakorolni rám. Huxley művét tehát tapasztalatlan, ifjonti fejjel, szubjektív módon egy erős közepesként értékelve juttattam vissza a könyvtár polcára, és elő sem vettem újra, egészen egy évvel későbbig. 

2009-ben bukkantam rá az interneten egy kiváló tanulmányra, amely arra késztetett, hogy az említett művet ismét kikölcsönözzem, és már valamivel érettebb fejjel, erőteljesebb szociális érzékenységgel felvértezve újraolvassam és átértékeljem a magamban vele kapcsolatban megfogalmazott véleményem.
Az említett tanulmány az amerikai író, esztéta és médiateoretikus Neil Postman 1985-ös, Amusing Ourselves To Death (Halálba Szórakozzuk Magunkat) című kötete volt, melynek képregényes formában illusztrált szinopszisára szintén az interneten szörfözve akadtam rá egy óvatlan pillanatban.
Eme könyv folyamán Postman az írásos kommunikáció feletti egyre inkább erősödő televíziós hatalomátvétel által felvetett problémakört feszegeti, és amellett érvel, hogy a TV az emberek fejében összekeveri a komoly problémákat a szórakozással, magatartása aláássa a politikai diskurzusokat, bagatellizálja az egyébként meglehetősen komolynak tekinthető problémákat. A bevezetésében az író egyértelműen amellett foglal állást, hogy a modern világ jelenlegi állásának felvázolására sokkal inkább alkalmas Huxley a magukat gyógyszerekkel boldogság és feledés állapotába ringató társadalmat illusztráló Szép Új Világa, mintsem Orwell erőteljesen kontroll alatt tartott, totalitárius rendszer képét megfestő 1984-e.  (Postman, 1985)
A tanulmányból kölcsönzött és kiegészített alábbi példák remekül rá is világítanak arra, miért is érzi úgy Postman, hogy a mai (tulajdonképpen lassan harminc évvel ezelőtti…) társadalom sokkal inkább leírható Huxley keserédes látomásával mintsem Orwell elborzasztó vízióival.
Részlet Postman elméletének illusztrált változatából. forrás




Ahogyan Postman is írja, Orwell az 1984 lapjain afölött fejezte ki félelmeit, hogy a könyvek, mint hiteles információhordozók, vagy épp, mint az érzelmeket felszító, lázító, esetleg álomvilágba ringató médiumok erőteljes állami kontroll alá esve kitiltások és betiltások áldozataivá lesznek. Huxley ezzel szemben a totális kontroll eszközét nem az állami cenzúrában, hanem egészen másban, az információ túltermelésében és határtalan áramlásában vélte felfedezni. Röviden és tömören a Huxley-féle társadalomban nincs értelme a könyvek betiltásának, hiszen azokat tulajdonképpen senki nem akarja már elolvasni.
Postman a könyvek és a tudás leértékelődését leginkább a televízió térhódításának, információáramlás feletti hatalomátvételének tudja be, és ha jobban belegondolunk az elmúlt harminc évben az internet egyre szélesebb körű elterjedésének és egyre nagyobb tömeg általi használatának köszönhetően a helyzet nemhogy javult volna, sokkal inkább csak tovább fokozódott, egyértelműen negatív irányba. (Postman, 1985)
A témában egyébként említésre méltó mű Orwell és Huxley anti-utópiája mellett Ray Bradbury 1953-as Fahrenheit 451 című regénye, melynek hasábjain egy olyan jövőbeli társadalom elevenedik meg, ahol a könyvek olvasása törvény által tiltott cselekedetnek számít, maguk a könyvek pedig üldözött tárgyaknak, melyeket külön a célra specializálódott tűzoltóosztagok égetnek el megtalálásuk esetén. A mű egyértelműen értelmezhető Bradbury afölötti aggodalmaként, hogy a televíziózás egyre erősebben veszi át az olvasás helyét az emberek életében, a papíralapú médium pedig ennek köszönhetően elveszti értékét és végleg kiszorul majd a mindennapi élet megszokott folyásából.
Rengetegen állítják persze, hogy a könyv, mint információhordozó sosem vesztheti el teljesen a civilizált emberi társadalomban betöltött szerepét, hiszen nagyobb fenyegetésnek is volt már kitéve az idők során, mint napjainkban.
Mióta Johannes Gutenberg az ezernégyszázas években feltalálta a mozgatható betűkkel történő könyvnyomtatást, azóta égtek már porig könyvtárak, és voltak már bizonyos könyvek tiltottak és üldözöttek, napjaink olyan fenyegetései tehát, mint az e-book formátum elterjedése, a PDF olvasók és táblagépek egyre szélesebb körben történő használata, vagy épp a nyomtatott sajtótól egyre hatalmasabb embertömeget elhódító online hírújságok nem jelenthetnek az olvasás tevékenységére és a könyvek létezésére sem végzetes fenyegetést. Érdekes kérdés azonban, milyen hatással lehet az információs túltermelés az irodalomra.
Egyértelműen észrevehető napjainkban, hogy míg a könyvek ára egyre inkább a csillagos égbe szökni látszik, addig a könyvesboltok polcain fellelhető irodalom minősége a klasszikusokat és egy-két gyöngyszemet leszámítva ezzel egyenes arányos módon silányul.
Azon kevesek, akik megtehetik, hogy fizetésük egy részét könyvek vásárlásába invesztálják, úgy látszik, sokkal inkább fogékonyak az olyan megkérdőjelezhető értékeket képviselő kiadványok megvásárlására, melyek egy tizenöt perc hírnév rivaldafényében fürdőző híresség szexuális kicsapongásairól szólnak egy tehetséges, fiatal elsőkötetes író vér és verejték árán született, eredetiséget nem nélkülöző munkájával szemben. Ezáltal a klasszikus értelemben vett tehetség az esetek túlnyomó részében szépen, lassan, de egészen biztosan elsikkad, és az előzőleg említett, merőben megkérdőjelezhető értékrend emelődik piedesztálra.
Ez nyilván nem jelenti azt, hogy belátható időintervallumon belül (általában néhány év leforgása alatt) ezen fércművek nem valami olcsó könyvturkáló harmadosztályú köteteket árusító, roskatagságig pakolt polcain fognak kikötni, néhány egyéb olyan „korszakalkotó” művel karöltve, melyek a körülöttük egykor oly hangos hírverés lecsengésével már a kutyát sem fogják érdekelni... Nagy valószínűséggel egyik felkapott, tiszavirág életű híresség sem vonul majd be úgy a történelem- vagy az irodalomkönyvek lapjaira, mint a letűnt korok méltán híres írófejedelmei. Nyílt titok, hogy eme köteteknek a gyors pénzszerzésen kívül vajmi kevés értékteremtő funkciójuk van, pusztán az a roppant aggasztó velük kapcsolatban, hogy az efféle kiadványoknak köszönhetően sokkal kevesebb figyelem irányul az olyan művekre, melyek valóban értéket képesek teremteni, valamint az olyan alkotókra, akik számára létkérdés lenne tehetségük kamatoztatása.
Egy bizonyos nézőpontból szemlélve azonban biztos, hogy nincs semmi szükség arra, hogy a Bradbury által elénk varázsolt, sötét jövőképéhez hasonlóan szakképzett tűzoltók feketeruhás hadai tépjék ki kezünkből az egykor olyannyira kedvesnek számító, szórakoztató és egyben tanítójellegű műveket.
Idő és pénz hiányában, valamint a túlzottan nagy kínálat által generált érdeklődéscsökkenésnek köszönhetően eldobjuk azokat mi magunktól könnyedén. Önmagunk azbesztkabátos tűzoltói, kegyetlen kultúrhóhérjai leszünk nagy valószínűséggel belátható időn belül, ha a könyveladásban és vásárlásban jól beváltnak tűnő trendek és tendenciák nem fognak villámgyorsan megváltozni, nem következik valamiféle előre megjósolhatatlan pálfordulás.
Az információs túltermelés a sajtó szempontjából nézve is egyre erősebb, a napról napra gombamód szaporodó véleményblogok, nonprofit szerveződések oldalai és a híreket végtelen számú oldalról és nézőpontból tálaló hírportálok között egyre nehezebb eligazodnunk, és megtalálnunk azt, ami számunkra valóban fontos és nívós lehet, klasszikus értelemben vett értéket képviselhet.
Mivel a háztartásokba könnyedén bekötött internetkapcsolat segítségével kedvére alakulhat bárki egy-két kattintással három műszakban dolgozó gyári munkásból baloldali véleményvezérré, különösebb nehézségek nélkül alkothat egyszemélyes zenekart a szobájában virtuális hangszerek és hangkártyák segítségével, szabadon terjesztheti saját köteteit e-book formátumban, vagy épp ünnepelt fotóművésszé avanzsálhat néhány jól sikerült, digitális kattintásnak köszönhetően, így az emberek egyre inkább hajlamosak elhinni azt, hogy ők maguk találták fel a spanyolviaszt, ők lesznek a világ következő megváltói, a történelemkönyvek ünnepelt prófétái, messiásai és harcosai egyszemélyben. Még abban az esetben is elevenen él ez a tévképzet koponyáik mélyén, ha az Isten által kapott kreativitásuk és szorgalmuk mellé tehetségből vajmi keveset mért számukra a mindenható.
Ők csak termelik, rendíthetetlenül termelik tovább az információt, melyet töménysége miatt a társadalom gyomra egyre képtelenebb befogadni, megemészteni, és a szellem számára valóban hasznos, értékes tápanyaggá alakítani.
Az émelygés és öklendezés elkerülése érdekében tehát lassan csak a tálcán kínált adatmennyiség tetejét piszkálgatjuk, a zsírszegény köret kóstolgatásával próbálkozunk, és a nagy, koleszterintől és telített zsírsavaktól majd’ szétrobbanó cupákokat messziről elkerüljük, mondván vigyáznunk kell gyomrunkra és alakunkra. Arról meg szinte mindnyájan hajlamosak vagyunk megfeledkezni, hogy bizonyos tápanyagok, vitaminok, és fehérjék nélkül az emberi szervezet képtelen hibátlanul ellátni azon funkcióit, melyek a létfenntartáshoz feltétlenül szükségesek lennének.
Kijelenthetjük tehát, hogy egy olyan társadalomban, ahol gyakorlatilag pár jól megválasztott keresőszóval és néhány kattintással eljuthatunk bármihez, megszerezhetünk bármit, és másokhoz hasonlóan mi is korlátlanul tehetünk közzé szinte bármilyen nemű tartalmat, ott az információ áramlásának szabadsága elméletileg ugyan korlátok nélküli és határtalan, ám ebből fakadóan egyre inkább értelmét veszti az, hogy bármit is ténylegesen megszerezzünk, elsajátítsunk, mélyebben beleássuk magunkat egy témakörbe vagy problémába. Magunk elé emelünk tehát nemlétező kordonokat, és a szabadság tudatától boldogan kérődzve vezérelve bolyongunk közöttük, mondván: „Ez itt mind a miénk is lehetne, ha akarnánk!” De nem akarjuk.
A tudás ilyen erősségű, szabad áramlása gyakorlatilag lehetetlenné teszi a specializációnak olyan szintjeit, melyek régebben jellemzőek voltak a társadalomra. Napjainkban nincsenek (vagy nagyon kevesen vannak az) igazi mesterek és valódi polihisztorok. Egy kicsit mindenki érteni akar mindenhez, és éppen ez vezet el ahhoz az állapothoz, hogy úgy igazán szinte senki nem ért semmihez.
Egy olyan társadalomban, ahol mindenki azt hiszi, hogy meg fogja váltani a világot, ott senki sem fogja ténylegesen. Egy olyan világban ahol mindennek értelme van, ott valójában semminek nincs. Miért? Mert megszűnik az egyensúly. Felborul a rend. Nincs Jin és Jang, nincs jó és rossz, nincsenek határok, összemosódnak a színek. Épülnek a szürke falanszterek, csak azért, hogy mi boldogan, önszántunkból népesíthessük be őket.
Röviden összefoglalva tehát: Az orwelli és a Huxley-féle világkép közötti különbséget Postman javarészt a könyvek elértéktelenedésével és a televíziózás/internethasználat felemelkedésével, az ezen médiumok által generált információs túltermeléssel szemlélteti. Míg Orwellnél a totális kontroll, a tiltás, a kényszer politikája és az eltitkolt valóság vezet a tudás hiányához, addig ezzel szemben Huxleynál ennek épp az ellenkezője. A szórakozásra való igény és az ebből táplálkozó szórakoztatóipar, valamint a mérhetetlen mennyiségű, haszontalan információval teletömött médiumok generálják a hatalmas mértékű ignoranciát a valódi tudás megszerzésével kapcsolatban. Postman szerint Orwell fantáziavilágában egy olyan rendszer ejt minket rabjává, mely az általunk gyűlölt dolgokkal tart minket hatalmában és őröl fel, ezzel szemben Huxley esetében az általunk önként választott, kedvelt dolgok taszítanak majd a pusztulásba. (Postman, 1985)
Paul Virilio Az Információs Bomba című munkájában mégtovább megy eme folyamat szemléltetésében. Véleménye szerint ugyanis ez a fajta leépülés, a tudás megszerzésére irányuló tettvágy elapadása nem a televízió megjelenésével, hanem már sokkal régebben, a Guttenberg galaxis létrejöttével, a mozgatható betűs könyvnyomtatás feltalálásával  elkezdődött.
Virilio úgy véli, a nyomda feltalálása elszegényítette a nyelvet, elvesztek annak társadalmi körvonalai és kiterjedése, valamint népies poétikája. A könyvnyomtatás önmaguk külön világába burkolózó süketnémákat teremtett, akik az egykoron gyakorolt hangos és közös olvasás helyett saját könyveik mögé rejtőzve válnak egymástól egyre inkább elidegenedő individuumokká. Ez a helyzet a technológiai fejlődés előrehaladtával vélhetően csak romló tendenciát mutathat. „…hamarosan a multimédia-hálózatok drogosai, a net-kábítósok és egyéb kibernetikai punkok elkapják majd az IAD (internet addiction disorder, azaz internetfüggőségi zavar) betegségét, a memóriájuk összekuszálódik, s a mindenhonnan beérkező képek, elhasznált, össze-vissza és rosszul összehordott szimbólumok lakóhelye lesz belőle” [1]– vázolja fel számunkra Virilio a roppant sötét, cyberpunk filmek hideg milliőjét idéző jövőképet. Ha kissé brutálisnak és kisarkítottnak is tűnik eme meglátás, mindenképp érdemes azért jobban mögé nézni, és elgondolkodni azon, merrefelé is haladunk azóta, hogy  a tizenötödik század első felében napvilágot láttak az első, forradalmian új technológián alapuló, nyomtatott könyvek és kódexek.
Jól láthatjuk tehát, hogy míg az Orwell által felvázolt módszerek és világkép sokkal inkább alkalmasak a már javarészt letűntnek tekinthető korok totalitárius rendszereinek (leginkább a kommunista diktatúra) leírására, addig Huxley víziója jóval helytállóbb a modern, inger- és információ-orientált, közvetett kontroll alatt tartott társadalom lefestésére.  
A totalitárius elnyomás helyett tulajdonképpen önnön szabadságunk az, ami túlzottan nagy felelősséget akaszt a nyakunkba, így képtelenek vagyunk vele úgy igazából mit kezdeni. Ahelyett pedig, hogy hasznunkra fordítanánk eme óriási szabadságot, sokkal inkább felesleges dolgokra herdáljuk el, önmagunk ellen dolgoztatjuk.
Ez természetesen nem jelenti azt, hogy a modern kor egyáltalán nem hordozná magán az 1984-ben vizionalizált, mesterien felvázolt tekintélyuralmi rendszer jegyeinek egyikét sem. Az egyre inkább elburjánzó térfigyelő kamerarendszerek egyértelműen melengetnék Nagy Testvér szívét is, a televízió (és általában a média) által elénk állított, kellőképp eltorzított és felnagyított ellenségképek mellett pedig akár Emmanuel Goldstein is elbujdoshatna szégyenében.
Puszta érdekességképp említeném meg, hogy a témában maga Huxley is azon a véleményen volt, hogy Orwell műve ugyan mesterien kimunkált darab, ám a jövő nagy valószínűséggel nem az 1984-et, hanem sokkal inkább a Szép Új Világot fogja igazolni. Levelét, melyben ezen elméletét felvázolja, 1949-ben postázta Orwellnek, nem sokkal az 1984 megjelenése után, és miután kiemeli benne Orwell írói munkássága iránti nagyrabecsülését, erőteljesen hangsúlyozza a kettejük művei közti azon különbségeket, melyekre később Postman is felépíti Amusing Ourselves to Death című tanulmányát. (Huxley levele Orwellnek, 1949)
A világ azóta sokat változott, a totalitárius diktatúrák legyőzésével kivívott szabadság egyre inkább tényleges rabszolgaságba látszik torkollni, és az internet előretörésével, valamint a közösségi média egyre gyorsabb, nagyobb léptékű fejlődésével úgy tűnik, sokkal inkább önszántunkból hajtjuk a fejünket rabigába és fogadjuk el az egykor erőszakkal ránk szorított, súlyos láncokat, mintsem a hatalomtól való félelemből tennénk így. Elég pusztán arra gondolnunk, hogy a legismertebb közösségi oldalon önként és dalolva szolgáltatunk ki magunkról olyan adatokat, melyekért, ha egy furcsa, ajtónkon kopogtató figura kuncsorogna, cserébe pénzt ajánlva, nagy valószínűséggel rácsapnánk az ajtót és azonnal hívnánk a rendőrséget.
A közösségi médiának köszönhetően ma már arról is értesülhetünk saját ismerőseink jóvoltából, hogy éppen hol tartózkodnak, kivel és mit csinálnak, milyen hobbiknak hódolnak úgy általában, milyen gyakorisággal hagyják el otthonaikat, mit ettek ebédre tegnap, és mik a terveik holnap délutánra. Mindezt készségesen, örömmel tálalják a nyilvánosság, a virtuális közösség számára, azt gondolva, semmiféle jobb módja nincs annak, hogy kifejezzék saját egyéniségüket, s végre tagjai lehessenek egy olyan csoportosulásnak, ami képes őket úgy elfogadni és szeretni, ahogy vannak. Virilio szerint a globalizáció lényege éppen ebben áll. Folyamatosan figyeljük egymást és egymáshoz hasonlítgatjuk magunkat. (Virilio, 2002) Az átlag internetező örömét leli ebben, és nem is sejti, hogy kiszolgáltatott adatai hogyan és miként cserélnek gazdát a háttérben súlyos summákért cserébe, és kerülnek a nagyvállalatok kéretlen leveleket kézbesítő robotjainak címlistáira, a marketingosztály egy telefonos munkatársának napirendi pontjai közé, vagy épp valami sokkal, de sokkal rosszabb helyre, amit ő elképzelni sem tudna úgy igazán.
Önmagunkat taszítjuk egyre messzebb a valóságtól, mintsem távol tartanának minket tőle, a jelen szimptómái tehát egyre inkább látszanak igazolni Huxley felvetéseit Orwell világképével szemben.

dajkag


[1]  Virilio, Paul: Az Információs Bomba (Magus Design Stúdió Kft., 2002)

Felhasznált Irodalom:
-Postman, Neil: Amusing Ourselves to Death: Public Discourse in the Age of Show Business  (1985) (2005 Penguin Books Revised)
-Virilio, Paul: Az Információs Bomba (Magus Design Stúdió Kft., 2002)
-Aldous Huxley levele George Orwellnek, 1949 ( http://www.lettersofnote.com/2012/03/1984-v-brave-new-world.html )

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése