2015. márc. 18.

Rítustalanság, avagy a közöny nyomában


Az internet és úgy általában véve a modern technika elszigetelő hatásairól vagy épp azok cáfolatáról kismillió tanulmány, esszé, stb. született, s nap mint nap meddő vitákba torkollnak a pro és kontra érvek, de kevés szó esik a rítusok eltűnéséről. Pedig a fokozatosan ránk telepedő érzéketlenség jócskán táplálkozik az egyszerű szertartások elhagyásából.

Egy alapvető modern hiányosság, hogy nagyon kevés dologra tekintünk várakozással. Korábban egy eseményt, születésnapot, bulit, de még egy egyszerű találkozót is némileg korábban kellett megszervezni. Még ha vezetékes telefonon is beszéltünk le egy programot, nem történt érintkezés addig, amíg oda nem értünk egy adott helyszínre. Ez a várakozás szinte mindig jóleső érzéssel töltött el minket, hiszen a találkozásban volt valami apró meglepetésszerű aktus. Nem volt ezt megelőző „itt vagyok már a sarkon, ne türelmetlenkedj” hívássorozat, ami kibillentette volna a légyott első benyomását. És ez a kihalófélben lévő kulcsszó: első benyomás.

Mit szeretünk gyerekként a mesékben? Leginkább azt, hogy a valós elemeket fikció színezi. Felnővén ez az ismerős érzés akkor köszön vissza, amikor egy film/tv-műsor, egy színházi előadás, egy koncert, egy dal vagy egyszerűen egy az élet nekünk tetsző jelenete olyan gyorsan zajlik le szemünk előtt, hogy csak részleteket dolgoz fel belőle az agyunk. A dologról szerzett első benyomásunk nagyban függ a pillanatnyi lelkiállapotunktól, a körülményektől és legfőképpen attól, hogy az élmény hogyan marad meg az emlékezetünkben. Az élmény akkor az igazi, ha „megismételhetetlen” esetleg ritka. Ha nem tudjuk reprodukálni a körülményeket, biztosak lehetünk benne, hogy visszaemlékezvén ki fogjuk színezni azt, mert semmi nem szab gátat, hogy fikciót és személyes élményt vigyünk az emlék felidézésébe, egyfajta varázst.

Korábban az első benyomást akár hónapokra, évekre is elnyújthattuk. A gond az, hogy ma gyakorlatilag szinte minden azonnal visszatekinthető, visszakereshető, újra lejátszható, meghallgatható, leellenőrizhető. Az első benyomásnak nincs ideje emlékké válnia, mivel egyből követheti a második, harmadik, huszadik benyomás ugyanarról a dologról, és már másodszorra is akarva akaratlanul hibákat veszünk észre, s lassanként megszűnik a varázs, mondhatni: „…jobbra emlékeztem.”

Pár éve édesapámnak egy „Easy Rider” DVD-t adtam karácsonyra, mert többször is mesélte, hogy ez a kedvenc filmje. Körül-belül a 70-es években látta utoljára moziban és élénken élt benne a kép akkori fiatalságáról, a szocializmusba belopódzó nyugati kultúráról és arról, hogy milyen nehéz volt bejutni erre filmre, hiszen annyira nagy volt a sor. A lemez karácsony másnapján bekerült a lejátszóba és bánatomra többnyire csak csalódást okozott neki. Nem került nosztalgikus hangulatba, ugyanakkor szégyenszemre sikerült lefújnom a csillámport a régi kedvenc film emlékéről.

„Bármennyire is szól jól egy házimozi-rendszer, bármennyire széles egy TV… ez sosem lesz ugyanaz…” -mondta búsan.  
Ez az eset konkrét csalódást okozott, de mi van, ha a felfedezés örömét és a csalódást nem évtizedek, hanem órák, esetleg percek választják el egymástól. „Most tetszik, de mindjárt megunom.”; így készül a közöny.


A rítusok nem mindennapi, hanem ünnepi, kivételes alkalmak, ritka szokások, amelyek kiszabadítanak minket a hétköznapi rutinból. A rítusoknak meghatározott helye, ideje, módja van. Az internet sara ebben a kérdéskörben csupán annyi, hogy ezt mind egyesíti, és instant elérhetővé teszi. Egy példája ennek, hogy szüleink jóval kevesebb filmet láttak életükben, mint mi, de ezek viszont nagyobb hatással voltak rájuk. Mi kellő ismerettel régi és új filmeket is szabadon töltögethetünk le számítógépünkre, mobiltelefonunkra (szappan méretű képernyőn nézni a Ben Hur szuper széles Panavision-ben rögzített fogatverseny-jelenetét kicsit olyan, mint elhosszúlépésezni egy Tokaji Szamorodnit, de ez egy másik téma). És sokszor nem fizetünk érte, mégis fikázzuk azt. Felmenőinknek ez elképzelhetetlen luxus volt és ezért igyekeztek kicsit engedékenyebbek lenni a filmek hibáival szemben, elvégre keresetükből szórakoztak; nem beszélve arról, hogy a közösségi élmény felnagyítja a vásznon a vidámságot, és a drámát egyaránt. A mai popcorn mozik inkább csak az emberundorunknak kedveznek és nem csoda, ha 1500 Ft-ért ingerküszöbünk könnyebben fennakad az idegesítő tiniken és a chipses-zacskó zörgésén, mint a közös filmélményen…

Minek film, legyen sorozat! Nem ülök én végig 2 órát. Nekem ugyanaz az ingermennyiség kell 20 percben 10-szer. És már töltődik is le a 4 évados kábulat, hogy egy hétvége alatt ledarálva kiégessen belőlünk minden felfogható élményt, amit esetleg nyújthatott volna, ha mondjuk van ideje az agyunknak kicsit várni a részek között. Nem úgy, mint mikor hetek teltek el, míg sorsukért aggódó főhőseinket viszont láthattuk a képernyőn… 


NEM VÁROK!!!

Filmek, zenék, könyvek, ismerősökkel való kapcsolattartás, szórakozás, játék, rendelés, vásárlás egy helyen. Karácsony, húsvét, születésnap, rítusok minden egy helyen. A közösségi médiában, benne a gépedben, laptopodban, mobilodban. Egy elektronikus kütyüben, egy eszközben, ami egy fiktív helyszín. Tele egymás után érkező felületes ingerekkel, melyekre egy századmásodperc rácsodálkozni és egy ezredmásodperc ráunni. Mivé válik a rítus? Szokássá, unalmas rutinná, álvalósággá. Indul a sémagyár, minden irgalmatlan gyorsan érdektelenné válik. Az élmény nem közösségi, hanem csak közös. Mindenkinek ugyan az, az egyenélmény. Az a kis kibaszott pirosan felvillanó bolygó a számmal, az. Ami Pavlov modern kutyájává változtat és beindítja agyadban a dopamint, ami egy hangyaszarnyi örömérzettel kiszúrja a szemed és utána letargiába lök. Egy pillanatnyi hangulat fel-felgyulladása, egy látszatérzet. A pornótól impotens leszel, ettől meg antiszociális és fáradt. A túl sok infó között már nem keresed, hogy mi érdekel, majd megtalál az magától… hohóóó, bizony elmondja ő, hogy mi érdekeljen. És azon kapod magad, hogy egyetlen rítusod, hogy pihenés helyett is fél-katatóniás állapotban csinálod a semmit, mert agyad elhiteti, hogy ez kevésbé megterhelő, mint elolvasni egy könyvet, vagy egy bulvárvideónál értelmesebb cikket. Elárulom sokkal megterhelőbb ez a sok felületes moslék, amitől szép lassan bezombulunk.

Régen kreatív voltál, s heteket, hónapokat szántál egy-egy dalra, képre, filmre, írásra, hogy tökéletes legyen. És most mi van? Ülsz a szobában és alkotsz… de nem látod fejedben a piros számot… kételkedsz… „Ez mennyire jó… jó ez egyáltalán?” Visszacsatolási kényszer nélkül már nem is megy… felrakod a félkész fércművet és megnézed mennyien lájkolják… mit szólnak hozzá… eddig leszartad… de most…

„… már eltelt 3 óra és csak 2 hüvelykujj… hagyom az egészet a faszba.”

NE LÉGY ILYEN, A KURVA ÉLETBE MÁR!



1 megjegyzés:

  1. Üdv!

    Szomorú dolgok ezek, és tényleg így vannak.
    A mai kor világvallása, hogy legyél ugyanolyan, mint mindenki más, és akkor egyéniségnek mondhatod magad.
    Ha meg valódi egyéniség vagy, akkor egy gyökér vagy, mert kilógsz minden sorból. Nincs lájk, nincs bökés, nincs követés, nincs akkor semmid sem, amit felmutathatnál.

    És ez bizony így van. :O :)

    VálaszTörlés