2015. márc. 17.

Szalagcím helyett...

Valahol, egy szegényes kis szoba hűsén, valami ócska, kopott írógép előtt ül egy ember. Ujjai serény ritmusra kopácsolják a szavakat, egységes mondatokká szervezik az ezerféle jelentésű betűhalmazt, hangzatos dallamokká varázsolják a kakofonikus káoszt, így teremtve egészet. A felszínesség, nemtörődöm közöny felett elsikló szemei a valóságot látják, azokat rögzítik az örökkévalóságnak. Nevetséges küldetéstudaton, heroikus pózokon felülemelkedve alkot, mint egy megszállott. Egy szavakban született Don Quijote, s ellene a halott-merev óramutatókat imitáló idő: a kor.


Bevezetésnek kissé patetikus és talán túlontúl ömlengő. Sőt: biztos, hogy túlzás. S ezen a ponton sikerült Don Kihóténak elveszíteni az olvasók háromnegyed részét. Elvérzett a levitézlett spanyol bohóc, sírján saját lova legelészik. Hát mi kell a népnek?
Erőszak, botrány, szex, degeneráltak és politika! Cirkus Maximus, tartós kenyér, s az évszázados freak-show, mely a csalhatatlan receptura magabiztosságával ragadja meg az átlag szemgolyót, feszíti vigyorba az otromba arcokat. Bizony, a magukét, kedves olvasók! Bocsánat, pontatlanul fogalmaztam, szóval: a magukét, kedves NEM olvasók! A szenzációéhes, semmittevésben unatkozó, semmi iránt nem érdeklődő ma emberének otromba orcáját.
Ugyanis gyakorta felmerül a kérdés, nem csak énbennem, hogy mi végre hőzöngünk, firkálunk itten, minek foglalkozunk a dolgok folyásával, miért kívánunk értékeket átmenteni, s végül minek vívjuk ezt a kétségtelen kimenetelű szélmalomharcot? Megéri-e a fáradtság, a belefektetett munka? A válasz egyszerű, rövid, ám annál velősebb: nem. Nekünk biztosan nem.
Megszokható gondolat, hogy dédelgetett szellemi moslékunk nem talál utat magának az emberi fejek rengetegében, s szerény véleményem szerint ez teljesen természetes. Hosszú évek távlatában kristálytiszta a kép: az alkotói szándék és a befogadói igények a csak a fehér hollók előfordulási arányában metszik egymást. Mostanra azonban nem maradt megszólítható közönség. Bármely társadalmi rétegre vetítve igaz, hogy a tőle telhető legnagyobb közönyösséggel kémleli a környezetét, bármire készen állva, de semmire sem hajlandóan. Ők azok, akik az ingyenes pornóért utcára képesek vonulni, a saját anyagi megtakarításaik védelmében, vagy a dohánytermékek gusztustalanul államosított rendszere ellen viszont a fülük botját sem mozdítják. Hisz a képernyő tükréből szemlélődve, biztos távolságból, kényelmes fotelban ülve mindent meg lehet szokni, csak felkelni ne kelljen! A legapróbb, önmagába zárt mikro-közösségektől a Föld kerekét keblére ölelő idealista szeretethullámig, mindnyájunkra ráhúzható a sablon, mely már nem csövön néz keresztül (dicséretes volna!), egyenesen behunyja két szemét, miközben vadul gesztikulálva ecseteli, mi mindent lát.
Mindent, ami könnyen emészthető, ami látszat, ami másolt, ami mesterkélt és sablonos. És épp attól az, mert másnak mutatja magát – milliónyi egypetéjű ikrével karba öltve.
Minderre a legtalálóbb példa épp a saját házunk tája. Hisz formáltunk egy látszólagos kis közösséget, virtuálisan jelen levő közel kettőszázötven embert. Akik látszólag érdeklődnek véleményünk iránt, átérzik mondandónkat. És látszólag nagyon is részesei annak a szubkultúrának, ami a tömeg-gyártott vélemények, a felszínes semmit mondás, mélyen szántó – és még mélyebben romlott – értékelvek ellenében valami valódi értéket próbál közvetíteni. Ez a legszebb része a szubkultúra fogalmának, hogy független kis szigetként viselkedik a ragadós ganajjal sűrített tengeren, miközben olyasmit őriz, amire a nagyobb tömeghisztériától befolyásolt Sokak nem képesek. Ezek lennének az értő Kevesek. Vagyis mink, meg az olvasóink. Kéz a kézben. Idilli.
Ha még így működne. De már réges-rég elsüllyedt a sodródó információk és egy kaptafa egyéniségek szennyes mocsarában. Dinoszaurusz-sorsa felzabálta, megemésztette, és saját arcába ürítette.
A hajótörött Robinson Cruso (Robinson Quijote, Don Cruso???) végigtekint munkásságán, s keresi a visszhangokat, de csalódottan tapasztalja a többi szigetlakó, rozsdás szélmalom felől tátongó néma csendet. Ugyan azt a végtelen és elkeserítő tudatlanságot, szenzációhajhász ürességet találja csupán, mint bárhol a világon – a saját szigetén. Főleg, amíg fiatal, s még kevésszer csapta arcul a közöny húsos ökle. Csakhamar kénytelen megtanulni, hogy őt is kirakatnak használják, bábu egy óriási játszmában, aminek se tétje, se díjai, csak égbe meredő hüvelykujjak és stilizált mosolyok szegélyezik a választott döcögős utat.

Eddig a virágnyelv, a szóképek. S nem tovább. Hogy konkrétabb legyek:
A nagy büdös igazság, hogy látszat-közösségünk jó része lusta tróger, kirakat-egyen-egyén, aki virtuális pajtási körének tájékoztatására hordja a címkét, miszerint olvas tőlünk, hallgat bennünket, és így tovább. Magától adódik a kérdés: minek? Süketnéma vakokat oktatunk írni, olvasni, zenét hallgatni? Sajnos nagyon úgy tűnik.
Amíg egy szellemi közösség, amely önmagát kitüntetett szembenállással ruházza föl (a befogadók oldaláról nézve), nem érdeklődik a saját maga által felállított/képviselt értékrend alkotásai iránt, nincs mit tenni. Ha a kommersztől eltávolodott dolgok közül is csak a sablonos foglalkoztatja, hazugság az egész. Márpedig az érdeklődés mértéke (számokkal kifejezhetően) a címben, témában foglalt, közmédiákban is harsogott szavak, nevek okán lesz magasabb – s a mondandó összetettségével párhuzamosan zuhanórepülésbe kezd. Ilyenkor köpök egy sercegőset foghegyről. Félreértés ne essék: szó sincs péniszirigységről, hogy féltékeny volnék bármelyikünk sikereire. Mindnyájunkkal megesett ugyan ez a baleset.
Konkrét tény, hogy a „követők” mindössze kb. negyede „olvasó”. A többi: kirakat. Olcsó, lusta senkik kitűző-ragasztgatása a tartalom ismerete nélkül. Kár is túl sok szót fecsérelni rájuk, elég annyi, hogy: minek vannak? Hisz, gyakorlatilag nem léteznek – ahogy mi sem számukra.
S a maradék egy negyed? A valódi Olvasók? Megkérdeném Őket, tesznek-e valamit? Bármit! Képesek-e megmozdulni, vagy tátott szájú húsmarhák módjára várják az abrakot? Ha valami tetszik, annak utána járnak, avagy megvárják, amíg a drága fészbúk értesíti őket a fejleményekről? A közöny s a lustaság elfajult odáig, hogy a saját érdeklődésünk sem érdekel bennünket? Csak akkor mosunk lábat, ha ránk szólnak az utcán, hogy bűzlik? Arról nem beszélve, ha vették a fáradtságot, s utána néztek az eseményeknek, aktuális irományoknak (ami önmagában is érdem – szarkazmus nélkül mondom), másoknak ugyan ajánlották-e valaha? Nem nekem kell bizonygassanak – elég ha önmaguknak felteszik a kérdést. A rendszeresség ábrándját meghagyom másnak, megelégszem a kegyes nagy-néha igazságával. A passzivitás ugyanis megöli az alkotást. Kételyt támaszt önmaga értékeivel szemben, míg megszűnik létezni, s nem marad utána, csak nosztalgikus sóhajok, az: „…emlékszel a ...  milyen jó volt? ... kár, hogy nincs már!” Ha nem szarta volna le mindenki, esetleg tovább húzza!
Csak az őrült fanatikusok képesek a légüres térben is folyton előrukkolni valamivel.
Feltételezem, ha nap, mint nap ostoba videók, mozgó fotók, kormány- és ellenpárti politikusok személyét iskolásként sértegető firkálmányokkal volna teleszórva a képzeletbeli asztal, azonnal ugrásszerűen megemelkednének a mutatók, és pillanatokon belül tízezrek adnák szájról szájra hírünket. A celeb-világ pillanat-hőseinek pocskondiázása meghozná az áttörést, a nagy népszerűséget, „aktivizálná” az ellustult követőket, s egymás hátát röhögve csapkodnák a találó kiszólásainkon, mókás képeinken. Az úgynevezett „trollkodás” dicshimnuszát zengő muzsikánk pedig telítené az underground éter illúziójában tespedő nemzedék hallójáratait. Ez is rendkívül idilli volna.
Nem ezt tesszük. Mi nem jódógunkban nem tudunk mit kezdeni magunkkal. Nem unatkozó, anyuka által vastagon pénzelt egyetemisták vagy gimnazisták vagyunk, akiket tinédzserkori dührohamai utóhatásaként frusztrál a környezete. Megvan a magunk saját baja ezen kívül is – nagyon is hétköznapi, valós problémák, elhihetik. Ennek ellenére képesek vagyunk értékeket pakolni az üres asztalra, aminek átnyálazásához csupán kettő darab ujjmozdulatra (!) van szükség. Még ez is sok.

Lusta, tetves egy bagázs az egész világ. A carpe diem, vagyis a modernebb „yolo” jegyében gennyesen együgyűre marták több generáció eleve tükörsima agyvelejét. Tisztelet annak a néhány kivételnek. Ez van. Gyöngyöt hintünk disznók elé. Végső soron csak magunkra mutogathatunk – hisz még így is folytatjuk. Tovább kopog az írógép.

2 megjegyzés:

  1. Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.

    VálaszTörlés
  2. Leírtam hosszan a reakciómat a cikkre, de sajnos a közzététel után nem jelent meg. :(

    VálaszTörlés