2015. ápr. 8.

Koncertbeszámoló: L.E.P.R.A./Központi Hatalom/ My Funeral @ 8-as Műhely


Soha nem írtam még koncertbeszámolót, s mivel újdonsült munkahelyem végett igencsak sok fellépésnek vagyok szem és fültanúja, vágok egy szeletet magamnak a zsurnalisztika ezen szegletéből is. Székesfehérvár, 8-as műhely. Underground klub a kék GP kút mögött. Itt zajlanak hétvégéim, ahol többek között party-fotózok, hangosítást tanulok, dj-zek, rendezvényszervezek és bonyolítok, meg ami éppen adódik lehetőleg mindezt szimultán. Átlagos estét remélünk a kollégákkal, s meg is érkeznek a L.E.P.R.A. zenekar tagjai. Helyi punk együttes, volt már időm megismerkedni velük, hiszen minden hónap végén játszanak a helyen. Miki a basszeros gyors kézfogás után egyből fontos kérdéssel indít:

-Beszállsz egy kör absinthe-ra?
-De mi nem is tartunk absinthe-ot…
-Azért hoztunk. Höhö.

A nemes gesztust fájlalóan visszautasítva a pesti illetőségű Központi Hatalom kötött pulóveres teát szürcsölő tagjaira szegeződik a tekintetem. Kimérten, szemlélődve járkálnak a klubban, míg Miki - miután tisztázódott benne, hogy ők az első fellépők - heveny ivászatba kezd a csempészitalból. Eddig átlagos a hónapvégi pangás, de hirtelen berobbannak a Finnek. A banda képviselőivel igyekszem kommunikálni, nyelvrokonság ide, nyelvrokonság oda még tört angoljukat is nehezen vesézem ki. A Deák Bill hasonmás promoterrel és barátnőjével, aki 30-as éveiben is büszkén viseli fogszabályzóját gyorsan megtaláljuk a közös hangot. Kezdődik a cirkusz…


A L.E.P.R.A. már a színpadon, Miklós szokásosan takony részeg a többiek szalonspiccben igyekeznek őt bevárni, Imi precízen sürgölődik a doboknál (a többi tagnak mindig elfelejtem a nevét :P). A L.E.P.R.A. zenéjében van valami kedves, minimalista, infantilis beleszarok mindenbe hozzáállás, amit a fiúk izzadtságszag nélkül teljesítenek hónapról hónapra. Néha mondom is nekik, „Egy jó L.E.P.R.A. olyan, mint a jó bor… beérik az évek során… de ti havonta játszotok. :)” Elmondásuk szerint slágerük a „Patkány a liftben” de nekem mégis a kedvencem tőlük a „Nyugati” melynek erőteljes skandáló refrén rigmusa ennyit tesz „nyugati az ölelés, keleti a szeretet, tapsolj tapsolj, kaphatsz egy szeletet.” A dalokat egymás szavába vágó ordibálás és kontextustól teljesen független, artikulálatlan kurvaanyázás szakítja meg. Hangzásban a srácok rendíthetetlenül és kitartóan szinte már dicséretreméltóan "borzalmasak" (senki ne higgye egy pillanatig se, hogy ez nem válik előnyükre). Egyik korábbi koncertjükre lélekszakadva rohantam be, hogy mi ez az éktelen gerjedés és sípolás, bizonyára elállítódott valami a keverőn, de döbbenettel vegyes meglepetéssel kellett tudomásul vennem, hogy ez a fülbaszó zaj szerves részét képezi egyik daluknak. Egy szó mint száz: a L.E.P.R.A.-nak nincs olyan hibája, ami ne válhatna előnyére. A jó részt barátokból álló pár fős közönség láthatóan jól érzi magát és megtiszteli a srácokat, ha mást nem azért mert szokásukhoz híven már többet fogyasztottak, mint bárki a helyen. Egy véletlenszerű pontban Miki is csatlakozik hozzájuk, mintha teljesen elfelejtette volna, hogy ő itt most fellépő és nem a saját zenekarát jött meghallgatni, a többiek unszolására visszaesik a színpadra és az eddig hiányolt basszus sáv is a helyére kerül. Miklósunk hirtelen letépi magáról pólóját és önjelölt Sid Vicious-ként ordítja: „AZ UTOLSÓ SZÁMUNK JÖN BAZMEG! NYOMJUK!” mire a többiek halk és türelmes: „nem Miki…nem… végeztünk…” kíséretében pakolni kezdenek. „MOST KOMOLYAN?! Áhh…nemár…” halkul a punkdémon és hirtelen véget is ér az első fellépők produkciója. Mindig egy élmény. Szeretem.
     
A második zenekar az egyre népszerűbb Központi Hatalom, melynek tagjai ezúttal Mucha Libre-s mexikói pankrátormaszkban állnak a dobogóra. Ez az inkognitó sacperkábé egy szám erejéig tart, mert a dolog nem valami kényelmes a játék szempontjából. A közjátékot én apró vizuális gag-ként fogom fel, de később látva, hogy a fellépő urak „megdöglesz ha még egyet vakuzol” nézéssel merednek rám minden egyes kattintásnál, inkább nem erőltetem a fotókat. (Mint később megismerve munkásságukat, és dalszövegeiket; nyilvánvalóvá válik, hogy nem véletlenül nem szeretik a nyilvánosságot, képeiket le is szedem a hely oldaláról). A Központi Hatalom tagjai fifikás zenészek, képzettek, ismerik a trendeket, tudnak slágert írni. Az MR2 és a kereskedelmi rádiók két kézzel kapnának utánuk, ha a rádióbarát muzsikához rádióbarát szövegek kapcsolódnának. Itt történik a kibaszott fricska kérem szépen. Itt-ott egy két külföldi riffnek, ha nem is nyúlását, de inkább összetoldását, foltozását idézik fel bennem a dalok. Kétségtelenül kurva jól hangzik, kénytelen vagyok megállapítani, hogy a dolog instrumentális része igényes popzene, a verbális rész viszont legszebb szóval kifejezve is alpári, trágár, antipolkorrekt és gyűlöletbeszéd. A központi hatalom a cukormázas dallamokat lefejtve a közéleti szereplők sorozatgyilkosa. Profizmusuknak és a hazai kreatív fikázás utáni igénynek köszönhetően borítékolható, hogy sokra viszik. De türelmesnek kell lenniük. Mostani közönségük tagjai is mind az első sorba tolakodnak, de sajnos nincs nehéz dolguk… egyetlen sor van.


Hirtelen új arcok jelennek meg a színen, és sötétség borul fölém. Ennek oka leginkább az, hogy ezeknek a finn fiatalembereknek mindegyike jócskán túl haladja a 180 cm-t, amiből vagy 80 cm a haj. Már éppen megkérdezném, hogy ki hagyta bekapcsolva a walkmanjét a Slayer kazettával, mikor ledöbbenve tudatosul bennem, hogy én ezt most élőben hallom. Hamisítatlan 80-as évek thrashmetal, a maga nyers, fantasztikus zúzásával. A közönségből a pankok néhány gyenge „fakoffal” elhúznak és átadják magukat azoknak a hosszú hajú örök gyerekeknek, akik hozzám hasonlóan döbbent tinédzserkönnyekkel átitatott szemekkel csüngenek a látottakon. Színpadon a My Funeral. Komplett időkapszula burkát zárják a falak és gyakorlatilag mind hangzásban mind vizualitásban megelevenedik a műfaj összes sztereotípiája. Hajszálvékony bajusz, napszemüveg, kizárólag a 80-as évek metal bandáinak felvarróit tartalmazó farmermellény, fehér felhajtott nyelvű pumacipő, feszülős bicósgatya utánzat, fejkendő, és ripityára törött angol akcentus.  Mindez kegyetlenül giccses és vérciki is lehetne, de az átélés szuperlatívuszokban mérhető és az egész jelenség kibaszottul cool. Mégis hol és mikor hallhat az ember 2015-ben Old-school Thrashmetalt?! A zenekar annyira a maximumot nyújtja, mintha nagyszínpadi körülmények közt zúzna, a pár tízfős publikum többszörösét kapja jegyének áráért, és egyszerűen mindenki érzi, ezek a finnek 3 embernek is ugyanolyan vehemenciával zenélik le a fejét. Lassacskán előkerül a közönségből egy rikító citromsárga felfújható metálvilla is, amire az énekes csupán egy igazán kakofón „KOHSZONOM!”-mel tud reagálni, s nagy nehezen két szám között elmondja, hogy se angolul, se magyarul nem tud sok hálálkodást kifejező szót, de azért „KOHSZONOM!”. Majd erőteljes: „Have you ever heard this band?” –re teljesen elcsendesedik a terem, s rövid szünet után egy éktelen német kiejtésű: „Ja” adja meg az újabb löketet. A koncert végén hálálkodva köszönöm meg a leírhatatlan élményt a tagoknak, akik nagyon örülnek az aprócska közönség örömének is. Érdemes rájuk keresni Too Drunk to Trash című szerzeményük klipjében éppen saját próbatermüket igyekeznek összeokádni.


A turnéjukról blogot is vezettek természetesen finnül. A fent említett fellépésre vonatkozó dolgokat szabad google fordításban valahogy eképp értelmeztem:
„Az előző este után kicsit csalódottan, de nyitott elmével indulunk Székesfehérvárra, azaz a punkok városába, ahol már saját klubjuk is van. Csak hétvégén van nyitva, ez kicsit gyanús. 70 km-re van Budapesttől, gyorsan odatalálunk. A hely egy régi ipari csarnok mellett található, a rétegelt lemez padló, kicsi és barátságos klub. Az első dal közben néhányan mintha a középső ujjukat mutogatnák, a harmadik dalunkat nekik küldjük és elhúznak a faszba. A levegőben felsejlik a veszély, ha hasonló zenekar lép színpadra, de rövid időn belül vad headbangelésbe kezdenek. A helyiek csodálkoznak, hogy mit teszünk a kis városukkal, a történet érdekessége, hogy habár nem ismerik a számainkat, ez nem akadályozza meg őket abban, hogy együtt énekeljék velünk azokat. A jolopuki szavunkon sokat röhögnek, biztos valami vicc facebookon. A cél az volt, hogy a színpadon alszunk majd, de a nem várt techno ütemek miatt inkább útra keltünk.”  


Nekem kellett befejeznem a bulit és hiába játszik az ember egy jó Anthrax klasszikust vagy akár Primust a nagyérdeműnek egy párocska biztosan az akciós vadászát a klaviatúrára loccsantva követeli majd a Coco Jambo-t, vagy az Álomhajót. Ezt megmagyaráztam a finn uraknak is. Miközben a 28 vendéget számoló estén és az élőzene esetleges haldoklásán tűnődöm újabb kérés fut be. Játszd a nézését meg a járást… tudod, a Jolly-t. Hölgyeim és uraim Jolly maga a multikulti. Erre a nótára ölelkezve táncol a diszkós suhanc, a pank, a Turul pólós kopasz (!) a raszta és a metálos is. Egyszer a buszon két sukár srác így vélekedett ezekről a dalokról.

-Hallottad ugye, hogy a Kis Grofó meg a Jolly is volt már ilyen intézetbe’ , és ott szerintem megpakolták őket hátulró’.
-Igen… szerintem ezt bele is viszik a zenéjükbe.

Nem szeretnék műértőkkel vitatkozni. Járjatok koncertekre!



0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése