2015. ápr. 4.

Óh, te hitvány kultúrtermék-fogyasztó!

Bármilyen produktumról is van szó, bármiféle zenei vagy irodalmi alkotásról az ember csak azt látja, hogy a hírnév felhőjébe felbuggyanó "alkotók" sorai szinte mindig a semmitmondó, tehetségtelen halmazból lövellnek fel az égbe. A hozzám hasonló "megmondóember" ezt tapasztalva indulatos. Ezt szeretem magamban, magunkban. Miért is irkálnék most ide nektek, ha nem akarnék valamit teljes vehemenciával elmondani? 
Mondanivaló... Ajj, az nem kell senkinek.


Közhelyszámba megy, de újra és újra el kell mondani: A legnagyobb baj a semmitmondás. Gondolkodtunk-e már azon, hogy mennyire förtelmes féregnyúlványként tehénkedik az emberi kommunikációra az úgynevezett "smalltalk"?
"Hogy vagy?" "Szép időnk van, nemdebár?"  
Isten teremtménye úgy ragaszkodik ehhez a csökevényhez, mintha aranyból volna és minden nap leadhatná munkanap végeztével a zaciba. A semmitmondás és a semmi megkérdezése olyan páros az ember pszichéjében, amit kötelességünk egy jóféle acélból készült pengével kivágni a szellemből. A "smalltalk" jelképezi számomra a semmitmondáshoz való ragaszkodást. Minek kérdezünk valamit, ha egyáltalán nem érdekel minket a válasz? Miért válaszolunk, ha tudjuk, hogy a kérdés céltalan és haszontalan? Egyáltalán minek beszélgetünk a liftben olyan személyekkel, akiket nem is ismerünk? Civilizációnk legégetőbb kérdései ezek.

Mégpedig azért, mert ezen a jelenségen keresztül fogható meg tudatunk működése: Fogyasszunk valami "kultúrát", de az ne mondjon semmit, ami kizökkent a nyugalmas tudatlanságból. Minden maradjon a szokásos kerékvágásban. Szokásos kékfény-szerű "híreket"  szeretnénk, melyek megadják a napi rettegést (Igazából ezek nem hírek, hiszen a hír közérdekű. Az pedig nem hinném, hogy közérdekű, hogy Jászapátiban egy kocsmában felkoncoltak egy csövest.), szokásos közhelyeket akarunk látni a közösségi médiában, és a fals hagyományokon nyugvó magyar könnyűzenét kell hallgatnunk ami természetesen nem mond semmit.
Rémhírekre van szükségünk, ami nem velünk történik, és örök igazságként funkcionáló közhelyekre, amik nem is igazak. Ezért hallgat a csömör perszóna Hooliganst és olvas Oravecz Nórát, majd néz TV2-t és vesz magához reggel egy Blikket, valamint ezért létezhet Geszti Péter. A semmi kell, a közmegegyezéses nulla. Minden elfogadható, minden igazsággá válik, ha közmegegyezéses, legfőképp a közhelyek, amikkel kultúrember egyszerűen nem tud kiegyezni.

Örök kérdés: Mi vagyunk ilyenek, vagy a média varrta fülünket és szemünket ezekre a méretekre? Az igazság az, hogy ez oda-vissza működő folyamat. Ahogy a média lenyomja a tengerszint alá az igényeket, úgy süllyednek a fogyasztó kívánalmai, ezután pedig már az új keresletet kell kielégítenie a szent médiumoknak. Az önkényes igény-feltolás következményeit és kockázatát a média sem meri felhasználni a profitkiesés és a nézettségcsökkenés ingatag talaja miatt. Így már csak és kizárólag lefelé nyomhatja a szintet, fölfelé semmiképp. Kivétel természetesen az, ha a nép követeli, de a populáció nem akar emelkedni, lusta, és köszöni szépen, kellemesen érzi magát. Így marad a jó ízlés kevesek kiváltsága. Korunk problémája, hogy az ingerküszöb annyira a betonplaccot karcolja, hogy ha valami tartalmasat képes mondani az emberfia, akkor a hallgató teste megfeszül, majd elrohan a vakvilágba. Az igények felrúgásával az ingerküszöb is emelkedik a magosba és talán a tartalom befogadása is elkezdődhet.

Ma még nem tudjuk elképzelni, hogy milyen is az, mikor a nemzet utcára vonul, és dühöngve rakétázza az RTL székházat, mert ő versmondó esteket akar látni a televízióban a Való Világ új szériája helyett. Azt sem tudjuk elképzelni, hogy a tömeg felmegy a színpadra, meglincseli a Hooligans zenekart, hogy írjanak végre valami értelmes számot, lehetőleg olyat, ami nem ízléstelen, undorító, aljadék, szemét. Vagy esetleg felborogatják azokat az újságos standokat melyek bulvárújságokat árusítanak és országos Blikk-égetési akció veszi kezdetét. Pedig milyen szép világ is volna!
De a lakosság egyelőre lusta. Van-e nagyobb bűn a szellemi restségnél? Talán gyávaság ez?

Aki ír, zenél, vagy próbál tartalmas produktumot létrehozni, annak ujjai a kardján pattognak, ökölbe szorul keze, mindeközben sajnálkozik.
A magamfajta ember idealista, hisz abban, hogy a széles tömegek felemelkedhetnek és nem buta disznók módjára falják magukba a napi semmit, de az idő halad, eközben marcangolja a tetterőt, és ha lomhává válik a hozzám hasonlatos ember, akkor a cél elvész.

Óh, te hitvány kultúrtermék fogyasztó! Te rongy, aki emelkedni lusta vagy! 
"A gyermek rimánkodhat, hogy szeressék,
 én nem tehetem, elpusztítalak."

De azért szeretlek!
                                                                                                               
                                                                                                                         GBucó

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése