2015. ápr. 24.

Valahol Európában mégis Forog a Föld - # 1. rész

Elmentem Európába egy hétre csövesnek. Odakint megtaláltam amit kerestem, szóval haza is jöttem. Akit érdekel, hogy mi történt velem, és mit leltem az olvassa el a történetet. A szlovák-cseh határon írtam éjszaka. Akkor már 2 napja nem aludtam. Jó szórakozást! Túléltem!


Prológus

Évekkel ezelőtt megérett már bennem az emigráció gondolata. Baráti körömből illetve családom maradékából ilyenkor sokan felhördültek.
Jellemző, hogy a megindulás előtt meg is álltam. Azt hiszem, ezt háromszor játszottam el. Kényszerpályaszerű életem, és nyughatatlan, lázadó természetemből a mostani alkalomra már nem maradt semmim csak a sokat emlegetett „szellemi tőkém”. Óbudán éltem akkoriban egy volt gondnoki lakásban. Keményen dolgoztam és égtem a létben. Két éve nem volt kiszellőztetve. Együtt fürödtem a muslicákkal a patkányszagú konyhámban, majd elaludtam a 750 forintos, felfújható úszómatracomon, ami aztán kilyukadt.
Olykor kemény hátú bogarak másztak ki a cipőmből reggelente. Más alkalommal elkéredzkedtem a munkahelyemről, az irodából, tudniillik két napja nem ettem.
4,5 hónapig bírtam így. Ez a fantasztikus időszak egy idegösszeomlással zárult. Félreértés ne essék, nem volt ez romboló hatású. Inkább új emberként keltem ki saját roncsaimból. Belül viszont forrt a szívem, a feleslegesnek tűnő szélmalomharcomtól. Aztán szétnéztem a szobában. Mi van itt? Hangszerek. Tehát a zene, meg én. a gondolatokkal. E nyugalmad időpontban született meg bennem az a hivatástudat, amely egyszerre emel fel az égbe, lök be röhögve a poklok kapuján, és tesz másoknak csodabogárrá, vagy javíthatatlan hülyévé. 3 hónappal ezelőtt kitaláltam, hogy külföldre viszem a tőkém. Szerda reggel átléptem a határt.

1. Bécsi csók 
I.

Szombaton indultam Enyingről, Pétfürdőre. Meglátogattam kedves régi jó földijeimet, és a nővéremet. Az igen aktív hétvége után kedden indultam útnak Szombathelyre. Hogy elüssem az időt, bementem a régi egyetemi idők kedvéért egy kávézóba. 1,5 órát tölthettem ott, mire a pincér a már óidőkből is ismert „uramÖnmárkifizetteakávéjátamitmegisivottéselégrégótaittülmárahhozhogymostmárelhúzzonapicsába” arccal nézett rám, szóval nekiiramodtam a pályaudvarnak.
Sopronkövesden szálltam meg kedden este, egy nagyon kedves családnál, akiket a barátaimnak tudhatok.
Keveset aludtam az éjjel. Remegett a belem, és szerelmes álmaim voltak egy számomra kedves hölggyel. Pici szívem majd megszakadt érte. Reggel elment az orrom előtt a vonat. Így aztán az egyik vendéglátómhoz mentem az óvódába. Ott dolgozik. A bölcsődések sírtak. Vagy megijesztettem őket, vagy előre megsirattak.
A középső csoportos Rákóczi Ferenc, úgy ötéves forma, fejedelmien köszönt az ajtó előtt, éretlen, csengő hangján: Jó napot!
Egy másik a csontvázam után érdeklődött.
A második vonattal már Sopronba értem. Mi legyen? Stopp vagy vonat? Az út messzire van! – mondják – Összesen 20 euro jött ki a váltás után, a maradékot igazságosan szétosztottam a csövesek között. A jegy Bécsbe 15 euro. Az út 70 perc. Magyarul itt már nem beszél a vonat automatája. A magyar szót megette a külföld.

Bécs. Nem rossz hely, de hol vagyok? És mi, merre? 5 euróm van. 2,20 a kávé, és cserébe van wi-fim. Súlyom alatt nyög Bécs büszke vára. Bejárom a várost. Elcsesztem a szállást. Egy barátom a földijéhez küld, aki itt él és dolgozik. 3 óra séta után betévedek a munkahelyére. Az éterben értekezünk, de sajnos nem tud segíteni. Megértem. Vetek egy faszhúgyot és az utolsó 2,20 eurómból földalatti jegyet veszek. Ez lényegében olyan, mint nálunk a HÉV, csak a „untergrunt”. Ellenőr az nincs. Az ok igen egyszerű: Az osztrákok megbíznak egymásnak.
A Haptbahnhofhnál (Főpályaudvar) újra elmélázok a Lintz feliraton. Az úgyis a második a állomás!
Autó nem vesz fel, és pénzem sincs. Végül is, Pál apostol is gyalogszerrel járta be Európát. 3-4 óra séta után elfogy a járda. Menni kéne, de milyen úton?
Előtte azért megcsodálom az osztrák szellem igazi esszenciáját, a két bútorbolt közé helyezett szex shopot. A külvárosban csak ez van. Útközben magamhoz vettem némi ételt, ha úgy tetszik megvacsoráztam az út mellett.
Két, másodgenerációs török lányka jön felém, két huskyval. A kutyák rárohannak a házi kolbászra és a maraginra.

-ARCHTUS! NEIN! – kiált a gazda – Reflexszerűen majdnem felordítok: 
- Vidd má’ a picsába azt a dögöt bazmeg!
Racionális részem csendre int: 
- De gazdám! 
- Igen? 
- Ezek nem tudnak magyarul. 
- És valóban.

Rám esteledik. Kint állok a város szélén. Nem vesznek fel. Lintz mára elúszott. Vissza nem gyalogolhatok. Beledögölnék. A sínek és töltések közül egy sátra csöves nő ki. Méreget, aztán magamra hagy. Azon a közúton tűnik el, amire én nem mertem rálépni, és úgy, ahogy jött: A semmiből a semmibe.
 Keserűen veszem tudomásul, hogy úgy tűnik, egy városszéli buszmegálló fagyos kereszthuzatában töltöm az éjjelt. Utolsó rohamra indulok irányba mutató hüvelykemmel, mire egy busz áll be elém.
Mutatom is neki, hogy pénzem az nincs, csak az ujjam. Vállat von és int. 
- Komme sie!
Fel is ugrok egyből. Volendörfig sétáltam. A busz Mödlingbe ment.

- Merre mész? (német) 
- Nem tudom, Berlinbe, csak ki a városból. (angol)

Erre barátságosan elneveti magát. Végre gurulok, és meleg is van.

- Amúgy Mödling, Ausztria keleti vagy nyugati részén van? (angol) 
- Kelet. (német) 
- Az nem jó. Onnan jövök. Visszafelé dolgozom. (angol)
- Jó, akkor elviszlek Bécsbe. (német-angol) 
- Köszönöm. És van itt valami hely, ahol kihúzhatom az éjjelt? (angol)
- Ilyenkor mindent bezárnak. (német) 
- Veled szerencsém van, de mi van ha reggel nem visznek Bécsbe? (angol)

A terv az volt, hogy a mödlingi váróban maradok az éjjelre.

Félfüllel rájövök, hogy az osztrák buszsofőrmecénásom szállást akar intézni nekem, de győz az asszonyi akarás. A feleség nem enged. A kezembe nyom 5 eurót és egy tábla csokit.

- Egyél valamit a reggel! Hallottam, hogy szar most nálatok a helyzet. Két magyar kollégám is ezért jött ide. Vigyázz magadra! Sok szerencsét barátom! (angol-német) 
- Danke.

Tipp gyanánt kapom, hogy egy bizonyos Wine Mittében meghúzhatom magam. Ezt az üres, háromszintes plázát sosem zárják be. Most is itt ülök, és írok, miközben egy török faszi pörög körülöttem a takarítógépével.
Nyugati életszínvonal! A WC tiszta vér. Remélem, nem alszom el.

II.

Éjjel egykor, két fogatlan török zavar meg írás közben. 
- Zárunk! Hagyja el az épületet! (német) 
-  I can’t speak german.

Készséges angolsággal kísérnek az ajtóig. Tanultam történelmet. Nem ütközöm meg a túlerőben lévő törökkel Bécsnél.
Alszik a város. Csukott szem az egész. Egy utcával feljebb egy pubra bukkanok. Reggel négyig nyitva van, és mindenki cigizhet. Ez a csoda.
Veszek egy kávét, hogy maradásom indokolt legyen. A két fogatlan szpáhi ellensúlyozása képpen csinos török lányka segít tájékozódnom. Aztán négyig beszélgetek egy osztrákkal aki következetesen Sir-nek hív, és be is baszik rendesen.
Becsülte a misszióm. 
- Végre egy ember, aki megkerüli a pénz és a hivatalok világát, pusztán elvi okokból. (angol) 
- That’s my private revolution.
Tőle tudom meg, hogy Hütteldorf a kilépés kapuja. Irány hát az U4 jelzésű osztrák hév, irány a Nyugat!
Körülbelül 50 percet alszom a föld alatt. Perces kómáim olyan mélyre szállítanak, hogy el is felejtem, voltaképp idegen földön bolyongok Európában, csövesként.
Hol 15 perc a várakozási idő, hol 10, majd 22. Úgy tűnik, oda-vissza alszom az időben.
 Meditációm a szlovák gammák takarítóegysége zavarja meg. Melegszívű álmokat szövök egy fűtött váróteremből. Díjam a szertefoszlás. Dőlök és remegek. Hiába, nem fűt az Isten hidege. 26 órája vagyok ébren. Na megyek stoppolni!

2. Filc zu Lintz 
(Hütteldorf-Lintz-Nürnberg közelében)

Most stoppolok először életemben. Karton és filc: TO LINTZ. Nagyon szugerálom az autókat. A helyiek nem ismerik a településüket. 
- Melyik irányban van Lintz? 
- Az utca vagy a város? 
- A város. 
- Nem tudom.

A második alanyom, kár hogy nem az aranyom. Csinos, nyitott hölgy, hullámos fürtökkel, germánkék szemekkel. Ilyen fáradtan elfeküdnék a méhében 9 hónapra.
Az első, aki megáll, amolyan olvasott vadásznak tűnik. Igazi terepjárós hegyi osztrák.
De nem visz el Lintzbe, mert ő csak átmegy rajta, nem oda. A logikáját nem értem. 
- Execuse me, I’m busy. 
- Okay than.

És azzal el is hajt.

Újabb 15 perc után egy óriási fehér kamion áll elém. Fekete kéz nyúl le értem. 
- Come on! 
- Thanks!

Román a kolléga. Életerőtől duzzadó embertünemény. Reggelire fagyival kínál. Miközben a magnumot szopogatjuk népzenét, műzenét és flamencot hallgatunk a jutúbon. Egyik kezével a kormányt fogja, a másikkal egy ordenáré méretű szájharmonikát, amin fúj egy dallamot, majd énekel. A faszi egy zseni. Végre boldog vagyok.
Lintznél kitesz a pusztában, ő az olaszokhoz megy. Javasolja, járjak körbe a parkolóban. Az útról a nemzetközi egyujjas jelzést is a szemem közé kapom. 
- Picsába. Inkább vetek egy sárga tócsát a benzinkúton Véletlenül magyarokba botlom. 
- Elvinnénk, de nem férsz be. – klasszikus mondat –
A másik oldalról egy almádi autómentő segédkezik. Nürnberg mellé megy. 
- Elviszlek szívesen. Gyere! 
- Fú! Hát nagyon köszönöm!

Jól esik a magyar szó. Horpasztok egy kicsit az autóban. Álmomban megfulladtam. Öklendezve ébredek szétmállott, Naptól megkapott arcomra. 
- Ki ez az ember? – mérem fel magam a tükörben –

Úti célunk egy váró, azaz Rastplatz. Este érünk oda. Némi dohányt, ételt, és jókívánságot kapok útravalóul.
Rám rohad a Nap a pusztában. Mégsem alhatok itt!
Bekönyörgöm magam kínos németséggel egy szlovák furgonba. Szegényem semmilyen nyelven sem beszél.
Mikor megtudja, hogy magyar vagyok, majdnem leállítja a motort, de valami megszállja. Azt viszont nem értette, hogy mi magyarok, hogyhogy nem beszélünk szlovákul, mert aki magyarul tud, az szlovákul is. Ez volt a gondolatmenete.
Ő is kitett a pusztában 100 kilóméterrel arrébb, de itt még WC sem volt. Egy osztrák vitt el a következőig. Bárcsak sose tudtam volna meg mi az a Rastplatz… 

( folytatása következik )


2015.04.24.

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése