2015. máj. 26.

Belvárosi kálváriám - Az Esztéta

Most már tapasztalatból is tudom, hogy az ízlés az emberi élet előrehaladtával alakul és fejlődik. Bizonyos zenék befogadásához és megértéséhez a korral járó intelligencia szükségeltetik. A komor jazz- és blues dolgok nagyon sokáig távol álltak tőlem, inkább az ősharagot kerestem, meg a rombolást. Pár nappal ezelőtt azonban meghívást kaptam egy belvárosi romkocsmába. A színpadon a zseniális Terra Profonda játszott.

Indulásomkor dézsából öntötte rám az ég a vizet. Természetesen a lyukas cipőmben indultam útnak. De ilyeneken már nem akadok fent. A cipőm is lyukas, az ingem is, a kabátom is, még az alsónadrágom is, a zoknim ugyan ép, de felemás, a gatyám pedig stoppolt. Folyik a lé a fejemen. A buszon izzadunk, mint az állatok. A guruló karámban érdekesen keveredik a nyugatinál áradó fosszag a verítékkel. Trópusi hangulat egy leharcolt ikarusban. A lépcsőnél egy japán lány áll. Nem tágít előle. Ott bizony senki sem jön át. Igazi bushido-jellem. Miközben megkerülik, és ő szamuráji elszántsággal tartja pozícióját a saját magáról készített kalapos képeket nézi a fészbukon. Ázsiaiak európai ruhában, európai felfogással. Ilyenkor mindig elröhögöm magam.
Még vagy félórát töltök Isten szabad ege alatt. Zsebemben csörög a koldusapró. Ugyan milyen száraz helyre állhatnék be, hogy elkerüljem a kicsírázást? A belvárosban nekem nem terem babér. Egye fene, veszek egy forró vizes kávét és beállok egy kiszögellés alá. Az égiek még nagyot köpnek a kávémba. Vajon most higított galambszar is került a pohárkámba? Kit érdekel? Felhajtom egybe. Aztán ismerős hangot hallok a hátam mögül.
- Elnézést fiatalember! Maga a Junkies-rajongó?
- A Barbaro-felvarrós poén, úgy tűnik időtlen. Igen én vagyok.
- No akkor menjünk a helyre.
- Jó, de ugye ott megszáradnak a dolgok?
- Meg persze. Ez egy olyan hely.
- Olyan hely, ahol megszáradnak a dolgok?
- Igen, tipikusan.
- Fú, hát akkor azonnal menni kell.

A Kisüzemben már folyik a nagyüzem. Alig férek el a sok embertől. Korrekt is hely. Romkocsma dizájnba oltott luxus. Régebben kiakadtam volna, most inkább vadászmezőnek látom. A zenekar már hangol. Még időben szerzünk pár széket, és egy éles sarokba vetjük magunkat. Hosszúra nyújtott bluesos, jazzes történetek elevenednek meg a terem felső végében. Szépen morog a basszus. A kobza betölti a teret. Kobzán blues? A kurva életbe! Aztán felvisít a tenorszaxofon. A talpam szárad, felül meg a hideg ráz. Még, jó hogy eljöttem! Zenei füleimet érdekli mi történik többiek keze alatt. Nézném én a zenészeket, de hát nem lehet. Takarásban kénytelenek dolgozni. A közönség soraiban tipikus egyedeket vélek felfedezni. A belvárosi krém lejött egy kis szórakozásra. Fehérbort talpas pohárból szlopáló harmincas-negyvenes párok nagy műértéssel figyelik a brigádot, és ha épp nem nézik őket, úgy ásítanak egyet a levegőbe. Az asszony a vacsorájáért megy. Leül a zenekarral szemben, és falni kezd. Úriasan. Itt nem lehet kérem kézzel lábbal tápolni! Ez egy kulturált hely! Az egykori burzsoázia utódnemzedékének csinosra nőtt nyikhajai elénk állnak. Kötelezően tekerik a cigit. Tekerik, mert az kívülálló, az underground, az menő. Közben pofáznak, keresztbehúzva a látképet. Majd beállnak előre, és nekiállnak a telefonon fészbukozni. A bongyorfejű hülyegyerek vért izzadva próbál csajozni. - Inkább szívj el egy füvet pajtás, azon tuti nem izzadsz – gondolom magamban. Az énekes meghal a színpadon.
Mögöttünk egy önjelölt esztéta okoskodik éppen. Van az a típus, aki az ilyen helyeken mindig megtalálható. Én csak Az Esztétának hívom. Ez általában egy 40 és 50 között ballagó magányos férfi. Arcszesztől illatozó felszínes hozzáértés, aki mindent tud, és semmit sem. Ha nem figyelnek rá, akkor intéz magának közönséget és előadást tart, de jó hangosan, hogy mindenki hallja, ő milyen tájékozott.
- De nem hallod? Az énekesnek nincs hangja. Azon gondolkodom, hogy mi lenne ha Szelíndión ilyen produkciót nyújtana? Úgy értem, Szelíndión egyik nap, mondjuk nem akar énekelni, de azért fellép. Mégis megkapja a pénzt, mert ő a Szelíndión?
- Igen. – zárja rövidre alkalmi beszélgetőpartnere –
- Ez materializmus! Mondom neked! Ez a materializmus!

- Következő számunk a Sailor.
- A hajós ugye? Ez a költői szabadság. – egyem a húsát, hát ez nem csak filozófus, de tolmács is –

- Az nem létezik, hogy ez így van megírva. Hát nézd meg a zenészeket! Tuti, hogy improvizálnak! Olyan nincs, hogy egy énekes ilyen sokáig hajol előre! De a gitáros srác nagyon ügyes. – Az Esztéta a kobzásra gondolt –

- Báti! Annak nem kell esztétikai értekezést folytatni ám, aki nem tudja a gitárt megkülönböztetni a kobzától – Úgy kiszólna belőlem a góbé, de valami mégsem engedi –

Az Esztéta kihasználja a koncert után keletkezett népvándorlást, és mikor én a budira fáradok a helyemre ül, asztaltársaságuk további két tagjának váratlan megrökönyödésére.

- Te az a figura vagy, akit mindig mellőznek, mert másoknak a pénz a fontosabb.
Mondja ezt J.-nek.
Aztán a Bartók-felvarrómra veti magát.
- Bartók Béla! Ne már! Ismered a második hegedű koncsertót?
- látom Az Esztétán, hogy kehéje van rendesen – Én csak a zongoraműveit szoktam hallgatni.
- Ja, te ilyen zongorista vagy!
Aztán felemeli a seggét és eltűnik a terem sznobsűrű felhőjében. Az Esztéta úgy látszik funkcióját veszti, mert hamarosan befordul a sarkon és eltűnik. Még szerencse, hogy a lábam megszáradt az éjjel.


2015.05.26.

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése