2015. máj. 24.

Ne szólj szám!

…avagy a tettek mezején megsárgult a fű is…

Ajánlott felhasználás:

Az alábbi történet olvasása közben különösen intenzív hangulat érhető el, amennyiben az olvasó, megfelelő hangerővel bömbölteti a „the Stranglers” zenekar, „In the shadows” címre keresztelt zeneművét. Ha nincs kéznél, megfelelő lehet akár egy giallo filmzene is, különös tekintettel a Goblin együttes rendhagyó munkásságára. Zaj hozzáadása nélkül is fogyasztható, de elhihetik: tudom, miért ajánlom.

Az utcán:

Álmos estére van kilátás. A kisváros ólomlábon cammogó, tavaszi levegője mosott lepedők tisztaságszagát cipeli magával. A téli kosz maradékát rég kisöpörték a böjti szelek. Leülepedett, urbanizált mocsoknak nyomai foltokban előbújnak rejtekükből, de az este megritkult fényében nem tűnik fel senkinek.
Egy középkorú nő halk léptei verik fel csupán az unatkozó csendet, ahogy hazafelé baktat a virágba borult bokorsövény mentén, az utcalámpáktól jól elkülönülő árnyéksávban. Kihaltak az utcák, hétköznap este nincs miért kimozduljon az ember, s valljuk be: nem is igen van miből.
Az ingyen szórakozás (havi fix összegért cserébe) jobban kecsegtet, és kevésbé megerőltető, mint cipőt húzni, pincérrel vitatkozni, kocsmapultnak dőlni, mások közelségét elviselni. A tömegiszonyos tömeg inkább kanapéba süppedt testtel réved a képernyőkre, monitorokra, hogy mások életébe merítkezve élje meg mindazt, amihez ő maga kisujjat mozdítani is lusta.
A magányos gyalogos léptei messzire kongnak az üres betonon, összefirkált házfalak verik vissza a lapos gumitalpak aszfalttal való találkozásának halk zörejét, mely a síri csendben megsokszorozódva lármás trappolássá sűrűsödik. De mintha ez a visszhang nem is csak egy visszhang volna…Mintha még egy pár, kopott cipő is ritmusra járna, megkontrázná az első ütemét. A nő merev arccal hallgatózik a válla mögé, s kissé meggyorsítja lépteit. A kontrázó topogás követi a tempót.



A kocsmában:

Két alkoholban ázott, alumínium-arcú férfi karol egymásba, pult-testvérek egy párhuzamos világban. A sörben pácolt etil-dimenzió rájuk borult, s egymás vállán talált vigaszuk a kocsányon csüngő szemeikben mutat tükröt a másikról.
A pultos kislány huszonöt évnyi, sűrített tapasztalata közönyös érdektelenséggé faragja a külvilágot. Csak a kétdecik, korsók és felesek szavát érti, minden egyéb kiejtett hang idegen nyelvként távozik a másik fülén, anélkül, hogy megfoganna az agyában.
A sarokban zöldteát szürcsölő művészlányok vihorásznak valami viccesnek tartott videón, okostelefonjuk fénykörén kívül mélysötét űrként tátong a meg nem értett valóság. Mellettük henyélő hereként pöffeszkedő díszhuszárok, viszkikóla eleggyel butított semmittevők. Pasik – ahogy mondani szokás.

Az utcán:

A magányos gyalogos idegei egyre hangosabban táncolnak az őt követő léptek ütemére. Szeme jobbra-balra cikázik, vállán szorosabban fogja a táskát. A másik oldalon kellett volna jönni…oda bevilágítanak a lámpák. De miért nincs ilyenkor senki az utcán?
Felgyorsult léptei erőltetett menetet idéző rohammal sietnek az egyre jobban áhított végcél felé. Bárcsak a zárt ajtó mögött tudná már magát!
A kocsma még nyitva van, lehet, hogy nem is őt követi az árnyék? Lehet, hogy csak egy sörre vágyik, s lekopik az ajtóban, éles kanyarral eltűnik – örökre.
De nem. A kocsmát rég elhagyva sem szűnik a folyton közeledő, monoton lüktetés. Egyre hangosabban zörög a beton, egyre hangosabban zakatol a fül, lüktet a halántékban a vér. Egy izzadtságcsepp némán végiggördül az orrán. Mikor már nincs mit tenni óvatosan eltekeri a nyakát, s fél szemmel hátrapillant.

-          Na most, hogy hátranéztél, megfojtalak!

A melegítő suhogása, s egy szemvillanással később két mocskos marok fogja közre a nyakát, fejét a panelfalnak csapva.

Az első emeleten:

-          Gyere már, kezdődik a Budapest!
-          Pillanat, csak a Kriszta feltöltött pár képet. Megnézem és jövök.
-          Akkor hozd majd be a kólát is, ha fölkelsz.

A nyitott utcafronti ablakon beosonó tavasz érintésétől megmozduló függönyök végigsimítanak a szobanövény elalvó-félben kornyadozó levelein. A monitorra gyűlő esti bogarak megbűvölten cikáznak a felemelt hüvelykujjakon, s odapiszkítanak a közszemlére állított, virtuális muffinok porcukros hegyére. A tévé hangszóróin káromkodó huszonévesek primitív zaja rezeg, a síkképernyőt kitakart mellbimbók és egymást ölelő nyelvek, alkoholmámoros tántorgás töltik ki.
Az ablakkereten beront egy kétségbeesett női sikoly. Segítségért kiált az utca. A lakók arcán semmi változás. A fényképek alá üzembiztosan érkezik a kommentár, a távkapcsoló hangerőgombja pedig munkához lát.

Az utcán:

A fojtogató kétszer szívott, csikk-dohánytól bűzös lehelete bekúszik a nő orrába, a sárgán villogó, torz vigyor egyenest a retinájába fúródik. Két kézzel fejtené le magáról a görcsösen szorító ujjakat, amik sehogy sem akarnak engedni. Annyit sikerül elérnie, hogy a hüvelykek nem képesek a gigájának feszülni, így üvölt, ahogy a torkán kifér.
Üvölt, mint egy sarokba szorított vadállat.
Üvölt, mint akit ölnek.
Segítség!
Senki sem mozdul. Magára maradt. A kivilágított lakások meredten bámuló üvegszemei, fényes ablakai süketnémák – jelbeszéddel lehet, többre menne. A kocsma ajtaján is csak a sörhab kesernyés szaga dől kifelé, magányosan, tehetetlenül.
Az úttesten egy autó előhírnöke, a fényszórók fénynyalábja érkezik sietve. Az ázott kutya szagát hordozó melegítő egy pillanatra elbizonytalanodik, az okkerszín vigyor abbamarad, lazulnak az ujjak…

A kocsmában:

A zenegép elhalkul, a rég elhalt sláger utolsó rúgásai, hátra levő hullámai tartós ízlésficamot vetnek a süket vendégek zsíros hallójáratába. Ki is kel a magja hamarosan.
A hirtelen támadt csöndben tisztán kivehető, segítségért ordító női sikoly toppan a helyiségbe. Az ölelkező bortokok értetlen fülei mit sem fognak föl belőle. Még a sláger táncol agybarázdáikon.
A pultos leány révetegen bámuló arca elnéz mellette, elvégre nem iszik semmit. Semmi dolga vele.
A művészlelkek is csak akkor ismernék föl, ha a jutubon üvöltene. A pipogya herék féltik a frizurájukat. És az új cipőt.
A sikoly dolgavégezetlenül kénytelen tovább állni. Van egyáltalán valaki, aki segítene?

Az utcán:

A nő, amint megérzi az ujjak renyhülését, újult erőre kap. Sikerül is lefejtenie nyakáról a biztosnak vélt halált. Lélekszakadva tépi ki magát az ölelő karok közül, s a közeledő autó irányába rohan. A gyilkos szándék árnyéka tétova zavarában nem követi, állva marad a bokrok virágillatú árnyékában, s az elszalasztott préda gőzölgő nyomán mereng.
A halálra vált nő a taxi elé veti magát:

-          Segítsen, kérem! Megtámadtak! Ott, az a férfi!
-          Hol? – értetlenkedik a sofőr.
-          A bokor alatt, nem látja? Ott megy!
-          Nem látok semmit. – fordítja el a fejét. A CB-rádióval értesíthetné a rendőrséget…de fuvarhoz indult éppen.
-          Most már én se…Elment! Hagyta elmenni!

A nő iszonyodva fordul el a taxis közönyös tekintetétől. Erőtlen lábait megerőszakolva, futva indul haza az úttest közepén. A menetszéltől arcán vízszintes csíkokat húznak kicsorgó könnyei.



Az első emeleten:

-          Hallod?
-          Hallom, csak megmosom az arcom. Mondhatod közben.
-          Az este megtámadtak egy nőt itt az utcában.
-          Azt hallottuk?
-          Ezek szerint. Azt hittem megint a részegek verik egymást.
-          Mit írnak?


A bádog kávéfőző sisteregve tölti meg az ébredés illatával a frissen festett csőkonyhát. Nyolc óra húszkor a kelő nap is beköszön az ablakon, ferde sugaraival megcsillogtatja a porszemeket a monitor üvegén. Eközben kopog a billentyűzet, a háziasszony felháborodott kommentárt biggyeszt a közösségi oldal cikke alá, miszerint az ilyen állatok nem érdemelnek mást, mint kötelet. Nézete szerint nagyon elfajult a világ.

Az újságban:

Bulvárhírek, valahol a hátsó oldalakon. A fojtogatással vádolt, hajléktalan férfit garázdaságban találta bűnösnek a bíróság. 90 napi elzárással büntette, valamint tízezer forint pénzbírsággal, amit ha nem tud megfizetni, szintén leülhet. Pár nap ide, vagy oda. Az már nem számít.

A közösségi oldalon:

Családi fényképek, vicces macskák, taknyot evő kisgyerekek. A pszichopata esete elévült, nem érdekes, nem halt meg senki.

Az utcán:

Kilencvenöt nappal később egy ázott kutya szagát idéző melegítő lép ki a fogház kapuján. A sárgás szempár sunyin kutatva tekint körül.
Este újfent magányos léptek zaja veri föl az álmos kisváros csöndjét. Mögötte kontráz egy másik ritmus, egy lopakodó árnyék. Ezúttal talán sikerrel jár…

A közösségi oldalon:

…fiatal nő holttestére bukkantak egy belvárosi parkban. A rendőrség nagy erőkkel nyomoz az ügyben…

…felkötném az összeset…
…nem érdemel kegyelmet…
…mire fizetünk adót, ha a rendőrség nem csinál semmit?...
…B.S. megosztotta ezt…
…a törvények az ilyeneket védik…
…kötelet az ilyennek…

…K.A. kedveli ezt…

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése