2015. máj. 12.

Valahol Európában mégis forog a Föld # 4. rész Filozófiai záradék

Elmentem Európába egy hétre csövesnek. Odakint megtaláltam amit kerestem, szóval haza is jöttem. Akit érdekel, hogy mi történt velem, és mit leltem az olvassa el a történetet. A szlovák-cseh határon írtam éjszaka. Akkor már 2 napja nem aludtam. Jó szórakozást! Túléltem!






Záradék 

Kísérleti exodusom kész anyagi, és testi csőd, nem beszélve az ember kevéske felszínes méltóságán esett csorbáról. Ugyanakkor nem csak technikai szempontból volt tanulságos.
Egy biztos, kevesebb nem lettem. A másik, a bizonyság. Megszűnt bennem a Ha. Ugyanakkor most már tudom mi a szabadság, és kibírtam ezt a felelősségteljes brutális terhet. Otthon ne játszatok vele. Önveszélyes állapot. Megtaláltam azt is amit kerestem.
Aki emiatt hülyének tart, csak egyet tudok tanácsolni:
Lépjen ki a fotelének bársonyos karfái közül, és megroppanás nélkül csinálja utánam.
Így pedig a kritikát elhárítom. Nem beszélve arról a tényről, hogy nem voltam másokra kárral. Egyedül én sebezhettem meg magamat. A szabadságnak pedig az is része, hogy nincs mit veszítened. Kivéve egy dolgot, önmagadat. Így teljesül ki ez, a Hiányból.

Zarándokutam végén sok dolgot értettem meg, továbbá megjelent bennem a szkepszis. Megfigyeltem, hogy a nyugat-európai ember élete alapvetően a kényelemre épül. Ezért cserébe teljesen beáldozták magukat. Az euroeső, a hatalmas autók, a parfüm, az iphone4 és a többi, olyan, mint nálunk a háromhatvanas kenyér volt egykoron. Nem keres feszültséget, mivel az életében nincs is. Nem tudja, milyen az, amikor üres a hűtő, amikor szédelegsz a flaszteron éhezve, lelkedben összetörve, saját szégyenedben égve. Ez a kényelem üressé teszi az életét, amely csak úgy eltelik. Az ő hétvégi cuháréik csak az alkohol- és drogmámoros kiütésre építkeznek, nem a hétköznapi csatákat koronázzák meg fényes nyomorban. A nyugat-európai ember zárkózott. Mikrokozmoszát féltve őrzi, és oda nem enged be senkit. Mint az a figura, aki nyíltan megmondta, hogy bár szívesen segítene, de nála nem alhatok, mert nem ismer, de szívesen kitesz az erdő szélén egy mozgássérült női wc-ben, ahol egy egész estét töltöttem.
Süt rólunk, hogy keletről jöttünk. Az osztrák fiatalember is megmondta. „So eastern”, hogy idézzem. Leszakadtunk mi arról a világról.
A kelet-európai ember több száz éve köpköd a másikra. Szőrős talpú román, büdös tót, rohadt magyar, és még sorolhatnám. Nálunk jó ideje sajnos hagyománya van ennek. Az igazi kárpát-medencei szellemiség, tehát az egymás mellett élés békés útja, ahol a cél voltaképp ennek a földrajzi egységnek az egységben tartása és nem a káros nacionalista, önző elvekben szaporított érdekérvényesítés, nyugaton jelenik meg. Nyugaton testvérként bújunk össze a bajban. Nem nézünk nyelvet, arcot, bőrszínt vagy vallást, mert ez a közös tő köt minket össze. Eggyé olvaszt ebben a szomorú sorsban. A keleti éleslátás, sajátos belső viszonyainkból és a nyomorból hajt ki, ami végső soron az ittlévő problémákat óhajtja megoldani, több-kevesebb sikerrel. Ezért volt tehát, hogy a szlovák furgonista mégsem állította le az autót, és ezért történhetett úgy, hogy nyugati emberrel gyakorlatilag nem is utaztam.
Személyes részről azt kell mondjam, hogy ez a sajátos belső viszony az Anyám, és ez a föld az Apám. Ebből fejlődtem ki, ez tutujgatott, alázott meg, és emelt fel. Nevel engem, és gyilkos módon nyomja üresedő emlőit a fogatlan számba. Az Ugar nem ereszt, és nem is akar.
Nem a magam fajta ideje van. Dokumentaristák vagyunk, akik a jelenről jelentenek, és a jövőnek írnak. Sok mindent nem hagyott rám. Romokon élek, mint a patkányok, és imádkozom egy szebb holnapért. Rohadt idők járnak.
A szkepszisem alapja a meg nem értés. Ezek után nyilvánvalóak a kérdések: Ki vagyok én? Hová tartok? Mi az értelmem? Mi a célja az életemnek? És egyáltalán, minek létezem? Bizonyos pillanatokban mindent feleslegesnek látok. A tagadás szelleme felakarja zabálni a lelkem. Kocsonyás szemű alkoholisták, acélos keménységű lemondása és túlfejlett közönye vesz körül. Holtlelkek, egy holt vidék, perifériára csúszott munkástelepén. A szkepszis természetesen arra való, hogy meg- és feloldjam. Nehéz most. Haragszom a világra, és olykor a teremtőjére is. Igyekszem békében lenni. A barátaim segítenek, és ott vannak körülöttem. Igyekeznek, hogy megszűnjön a kiszolgáltatottságom végre, ami erőszakosan próbál a fejemre nőni, mint egy ótvaros szemölcs. Ezért hálás vagyok nekik.
Legnagyobb hibám az volt, hogy filozófiai köntösbe bújtattam a siker utáni vágyam. A fejemet tettem volna erre az egészre, és elvehette volna az életemet is, ha úgy akarja. Mégsem tette. Ez törvény, ha tetszik, ha nem. Hiába utazok több ezer kilométert ott is csak ebbe fogok botlani. Nem hiába megy nyugaton annyira a rock and roll, ami a sörről, cigiről, és pináról szól. Elemi ösztönökről, hedonizmusról, céltalan részrehajlás nélkül. A belső igényeinket lecseréltük. Nincs többé tartalom, csak forma.  Elfogadtam, hogy ebben a korszakban a generációm albérletekben fogja tölteni a napjait, váltott munkahelyeken, szűk lakásokban, egymás nyakába lihegve, tét nélkül, egyetlen céllal a napi megmaradással. A legfontosabb viszont, hogy e mérhetetlen különbségek miatt, miért is érdekelne ezt az elkényelmesedett óriás csecsemő világot, a mi kis kelet-európai szenvedéstörténetünk? Ez az olykor cinikus, de a legmesszemenőbbekig életigenlő őserő? Ezek a csavargó bolondok? Vándorfilozófusok, és átkozott próféták?
Hivatásom és hivatásunk karitatív jellegű, de fontosságából mit sem veszített. Don Kióték vagyunk, Don Kióte vagyok, egy modern kori Twist Olivér. Egyedül nem lehet meghágni a világot. Régen az egyének csinálták a forradalmakat a tömeg segítségével, ma a hullámzó tömeg, brutális egyformasága elnyel és bedarál. Arctalan húskupacot akar csinálni belőled, belőlem, és belőlünk. A hőssé válás romantikus képzet csupán. Nincsenek ma hősök. Be van tömve a pofánk, kenyérrel, vagy közönnyel. Feladni természetesen nem fogom, és nem fogjuk. Van-e lehetőség, úgy gyomlálni ezt a rohadó kertet, hogy az ember egyenes hátú kertész maradhasson? Ha igen, mi az ára? Szabadság vagy lavírozó megalkuvás? Veszélyeztethetjük-e akár a testi és lelki épségünket érte? Morális válságban szenved az egész környezetünk, és néha úgy látom, itt csak a mindenható krízis segíthet majd.
Aztán eszembe jutnak Sanyi bácsi szavai: - Nem veled van a baj, hanem a világgal.
Nézem a koncerten, ahogy játszik, és iszonyatosan élvezi. Árad a teremtő erő a színpadról. Békéje és öröme van az egészben. Nem tört meg a létezés súlya alatt, mégis alázatosan és olthatatlan lánggal végzi a rábízott munkát.
- KisBencze! Belehalni azért nem szabad. – és milyen igaza van -

2015.05.12.



0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése