2015. jún. 24.

Bodajkos a lábam! - Ne gyere el! Fesztivál (élménybeszámoló)

Olyan vagyok, mint a Schrödinger macskája: Mindenhol ott vagyok, és sehol sem, de inkább mindenhol. Jelenleg a Persecutor nevű punkzenekarban is erősítek dobosként, (mert mindenhol ott vagyok), és az egyik próbán rám nézett az énekes:
- Timúr mester!
- Mondjad uram!
- Azt ugye vágod, hogy június 19-én játszunk Bodajkon?
- Miért? Mi lesz ott?
- Ne gyere el fesztivál!
- Vagy úgy! Menjünk!

A szálak összeérnek. Peca barátom, mint szervező is részt vett az esemény megszülésében, és lebonyolításában, szóval nagyon vártam már a dolgot.
Június 19. Péntek. Angyalföldön ülünk a küszöbön, kávé és sörnyeldeklés. Hajnyírás, körömpörkölt szopogatás, a szükséges felszerelések összefaszolása és porciózása. Kapu nyílik, Siszi bácsi gurul be rajta az áldott jó automobillal, amely Fejér megyéig szállít majd minket.
Jó egy óra alatt kijutottunk a rohadt fővárosból. Izmos kurvaanyázások a forgalomban, mutogatás, ordító muzsikaszó a verdában. Cigarettafüst száll a kereszthuzatban. Lajosom előtte még átdugja a szerszámot egy kerítésen, és azt mondja, hogy így már a telken van, nem az utcán. Filozofikus megközelítése kikezdhetetlen, még a leghülyébb rendőr számára is.
Székesfehérvár kihaltan, de nosztalgiázva integet nekem. Sosem voltam még Bodajkon. Szép kis fejérbeli falu. Nyugodt és zöld, valahol a szívemnek kedves puszta közepén. Tábla ordít halkan a pofánkba: BODAJK-TÖLGYESTÁBOR. Megérkeztünk.
Harcedzett ifjak őrzik a kaput. Pecamester a szolgálati törpefaházában dokumentál, papírokat irat, intézkedik és kiosztja a jegyeinket. Gyantacsíkszerű természetének hála pár centiméter szőrrel kevesebb lettem a jegy által. Csupaszpisztoly!
Be kéne lőni a hajakat. Részeg jégkorcsolyásként csúszkál a fejemen a rőzse, de egy liter hajlakk után úgy áll, mint a „ Alien feje”. Keresném is Ripley-t a táborban, hátha falhoz szoríthatnám, aztán reggelre kipattannék a mellkasából.
A sör egész jó árban van, az íze se rossz. Egy őszes figura giroszt zabál, magában dülöngél akár egy elvetélt forradalom. Krisztusi szeretettel borul a vállamra, aztán elalszik a fűben. Ébredése után félmeztelenül tépi saját arcát, és a koncertek közben a betonon hentereg. Torzója csupa seb.
- Be vagy kávézva báti, azt tudod ugye? – szegezi neki Lajosom a kérdést – erre tovább megy, és tovább kávézik.
18:30-tól miénk a színpad. Előtte még megcsodáltam a Dear Punk Killer nevű kecskeméti formációt. Ha ezerszer nem estek szét, akkor egyszer sem.
- Várjál! Behangolom a gitárt.
- Minek? Jó az úgy, ahogy kivetted.

Pinyó úr szétveri a dobot, mindegy az, csak szóljon ahogy bír. Totális leszaromság, ősi attitűd. Röhögök és csodálkozom egyszerre. Azért én csíptem, márcsak a kiállás miatt is. Később kiderül, hogy Csáki úrral a basszeros-énekesükkel mi lényegében ismerjük egymást, csak még nem találkoztunk. Vele még különös kalandba keveredek, amiről ekkor még fingom sincs. 18:30-tól robbantjuk a kisszínpadot. Bevadulnak a népek. A színes madárformák atommód szétcsapva ütik egymást a színpad előtt, és különösen tetszhettünk nekik, mert még egy mankós csóka is beállt pogózni ránk. Megtettük amit köll! Jöhet a móka!
A felgyorsuló események közben közeledett a sárga föld. Emlékszem még beszélgettem a Derkovbois-zal, továbbá közöltem Megyeri úrral a Picsából, hogy szerintem ő egy kibaszott költő. Utána átkajabáltam egy fél Fegyelmező Részleg koncertet, menekülve a hardcore brigádok harcos és nyomasztó melankolikus dühe elől. Torz és sikertelen szerelemi kísérletem után (amibe nem tudom hogyan kerültem), már a PICSA koncerten állok a színpadon. Bádiszörfing, atompogó, söreső, fájós végtagok. Most kivételesen minden szöveget tudtam fejből. A szekuriti nem győzött szépen megkérni arra, hogy szálljak már le a színpadról, de nem akaródzott, mivel nem tudtam napi rendre térni az agyamban azon ellentmondás felett, hogy bár azt akarják szálljak le, előttem egy szőkés-rózsaszínes hajú punk lányka riszálja. Hát hogy van az, hogy neki lehet, nekem meg nem? Na de ez nem akadályozott meg abban, hogy fent is maradjak, ha pedig leestem, úgy visszamásztam, vagy visszahúztak. Zseniális hacacáré.
A fennmaradó időt Peca barátommal töltöttem a bürokratikus barakkja mellett üldögélve. Tűnődtünk a helyzetünkön, míg végül besokalltam, és az agyam csendes pihenőért kiáltott. Előtte még Siszi a kezembe nyomott egy ezrest, hogy akkor jó mókát, holnap visszajönnek, mert kettőkor megint játszunk. Hát így maradtam még egy napot.
Reggel a kisszínpad hangosítóállomása mellett ébredtem egy fapadon, a zsebemben ötven forinttal, és a reménnyel, hogy tényleg visszajönnek a srácok. Peca úr az éjjelre betekert egy pendelybe. Irdatlanul fájt a hátam. Találtam egy húsos dekket, meg szereztem egy kávét, aztán a lézengő arcok mellé csapódtam. Dear Killer-ékkel elvoltam vagy félnapig. Nem esem kétségbe, ha megszűnik körülöttem a komfort. Beszélgetésükből kiderül, hogy elhagyták a Fender gitárfejet amit magukkal hoztak. Csáki úr kicsit paprikás lesz a tudattól, mire Pinyó úr megjegyzi:
- Ne idegeskedj Csülök! Majd veszünk másikat baszd meg!
Ez az egy mondat olyan volt, mint a koncertjük, ágról szakadt turhás köpés. 
A telefonomon annyi energia van, hogy betudom kapcsolni abból a célból, hogy kikapcsoljon. Térerő zéró. Csáki úr megszán, és a fogatjában töltjük az átkozott készüléket.
- Figyelj már Csáki úr! Van 900 forint a kártyámon, és irdatlan tápos vagyok. Be kéne menni a faluba.
- Hát bemehetünk.
- De nem baj, hogy ittál már?
- Úgysincs jogosítványom.
- Na az jó, legalább nem tudnak tőled mit elvenni.

Felpörög a motor, töltött cigi be a szájba, ablak le. A menőségi faktorunk súlyos pontokat zuhant, mikor az első rükverclöketnél besült a mutatvány.
- Utálom a dízelt!
- Mi volt ez Csáki úr?
Újraindul a gépszörny. Megint elköhögi magát. Harmadszorra csak a motor jár csendesen. Carmageddoni tekintettel bámulunk ki a megrepedt szélvédőn, mire Csáki úrnak fény lobban elméjében:
- JA! – és azzal kihúzza a kéziféket –
Hirtelen lökettel indulunk, mint a szüzek az első szexcsatába. Kirepülünk a kapun. Egy faszi bal combját majdnem elvisszük, aztán átmegyünk két tuján, nehogy egy egész motoros csoportot eltömeggázoljunk. A visszapillantó tükörből így lett befelépillantótükör. A kereszteződésben kivágja Csáki úr a mad max kört, hamisítatlan kecskeméti vagánysággal. Kétszer majdnem berepülünk az árokba.
- Baszd meg Csáki úr! Hol a tökömbe tanultál vezetni?
- A GTA-ban.
 Mondanom sem kell, kiválóan szimulálja az arcade vezetési stílust. 80-al nyomjuk a kreszpornót a faluban. Kéne egy bolt. Fú hát ott egy kocsma, ahol esznek, meg ott egy fagyizó.
- Na és akkor mit tolunk most az arcba Csákikám?
- Eszünk fagyit, van nálam egy ezres.
Végül kiszedjük valakiből, hogy egy domb mögött van az éltető bolt. Begyűjtünk még egy tagot, akinek ép világa már alig.
Megfordulásunk előtt két dologra szólítom fel Csáki urat.
- Egy: Várd meg, míg bekötöm magam. Kettő: Szedd már ki ezt a rohadt Zorallt, fú
 de bűnszar. Ha már meg kell haljak egy anyósülésen, Bill Haley-re kelljen.
Behajtunk egy üres utcába, aztán élesen fordulunk balra a végén. Kínomban lábbal nyomom a kocsi alját, mintha attól belassulna vagy bármi. A földúton pont annyi hely van, ahol egy kisebb tyúkraj kukoricát tud csipegetni.
Egy kandelláber, két kandelláber, meg egy csatornafedő. Az út végén seggnyi hely.
- Azt vágod, hogy majdnem meghaltunk megint, de háromszor? Egyáltalán, minek jöttünk be ide?
- Ja, csak még akartam vezetni egy kicsit.

Elgtaztuk magunkat a boltig, ahol a parkoló előtt megint lefulladtunk kétszer. Sajtkrém, zsemle, meg kakaó és kalács. Bajnokok reggelije. Irány vissza a fogadó.
Urasan lépünk be, ahogy a parasztok szoktak.
- TISZTELETEM!
- JÓ NAPOT! – szól az öreg csapos, láthatóan nem örül nekünk –
- Mennyi a szóda? – kérdezem –
- 10 forint decije.
- Akkor hármat kérnék szépen! – így kell 50 forintból 20-at csinálni –
- És neked mit adhatok? – bámul Csáki úrra –
Csáki úr, ez a hegyomlásnyi méretű szakadt forma ránézésre biztos, hogy piát akar.
- Én csak egy üres poharat.
- Igen?  Aztán minek az? – csaposunk azt hiszi csalna hősünk, de hát egyenes jellem ő, amit a következő válasza is bizonyít –
- Ja, hát a kakaónak.

Sápadt napfényben toljuk az arcunkba a jellegzetesen savanyú szarokat. Utána szódát magában, töltött cigivel. A kiszolgáltatottságnak vagy egy romantikus fajtája is. Tudjátok, van valami félelmetesen szabad és fasza abban, ahogy ott ülsz egy emberrel, aki a GTA-ban tanult meg vezetni, nem rég sört ivott, most meg kakaót, és 30 forinttal a zsebedben, meg egy égő cigivel a szádban arra vársz a puszta közepén, hogy visszajöjjenek a zenésztársaid, hogy egyedüliként másodszorra is lenyomjátok a szettet, csakúgy, mert miért ne?

A táborba visszaérve csukló bajtársra lelek.
- Csapjatok már hátba!
- Tenyérrel jó lesz?
- Persze, csak üssed.
Isteneset vágok a tag gerincére. Lecsapok egyszer, lecsapok kétszer.
- Na?
- Huckle! A picsába. Na várjál. Üssél meg ököllel itt fent.  - ütöm egyszer, ütöm kétszer -
- Na?
- Huckle! A faszom.
- Ettél már?
- Igen, azt próbáltam.
- Ittál vizet?
- Persze, de semmi sem jó.
- Na akkor nyúljál le egy kicsit, tuti, hogy csak szénsavas hab lesz. Feljön némi, aztán elmúlik.
- Jól van, köszi!

Azt hittem, hogy majd kimegy a budira, de nem, rám néz és így szól:
- Te bátyám! Mi a keresztneved még egyszer?
- Timúr vagyok kérlek szépen.
- Na Timúr! Tudod mi lesz?
- Rozsdásrákolló mi?

És ott helyben lenyúlt a gigáján és kipakolt egy kis habot, ahogy jósoltam.
- Na és most?
- Huckle! Ó a faszom!
- Nyúljál le megint, hátha többnek kell kijönnie.

És újra nekilendül. Valami bugyirózsaszín dolog távozott a garaton át az anyabetonra, de ott már elröhögtem magam.
- És most?
- Várjál, várjál! – feszülten bámul maga elé – HUCKLE!

- Baszd meg ember! Hát idehánytál a pad alá? – kiabál Pinyó úr – Aztán nehogy felnyalja a kutya!
- Hát nehogy, mert aztán az is elkezd csuklani, aztán mit csinálok vele? – teszek fel egy költői kérdést, és sétára indulok, mert az abszurd ezen fokán már majd meghalok a röhögéstől –

Kettőkor lenyomjuk a bulit. Mindenki őrjöng, aki talpon van. Irdatlanul sietünk, mert Lajosomnak még egy fellépése van egyből utánunk a nagyszínpadon.
Utána egy sörrel a kezemben bámulom az arcokat. Micsoda punkskanzen! Ezer éve nem látott figurákkal találkozom, vagy csak ismerek rájuk. Kukuccal megünnepeljük találkozásunkat. Megnézem a várpalotai Brigantikat is. Kit érdekel, hogy mállik az arcom a napon, vagy hogy két napja nem fürödtem? Egyszerűen csak jó ott ülni és kész. Nézem a csókát, aki egy székkel dobálózik a színpad előtt, az idősebb urat, aki sörrel dobálózik, fröcsköli a hangosítást és magában őrjöng.
Aztán megérkezik a Gutting Revue. Tiszteletemet teszem.
- Ambrózy úr! – válaszként hangosat int felém a Művész úr –
- Béci? – bök a Bartók-felvarrómra –
- Az bizony!

Köszöntjük egymást Szifon és Viktor mesterekkel is, de sajnos őket már nem tudom megnézni. Indul az autó. Pecától is könnyes búcsút veszek. Az a baj, hogy annyi nála sincs, hogy még az utam is fedezve legyen, és azt a padot se kívánom meg megint, hiába a nosztalgia.
Brutális fáradtság vesz rajtam erőt, és elrobogunk az úton, amin jöttünk. A gatyám tiszta bodajkos. Állítom a nyár bulija volt a mostani, legalábbis részemről biztos. Remélem jövőre is megyünk!


2015.06.24.

Timúr

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése