2015. jún. 8.

Két tűz között

Annyira tudom, hogy csak a négy vén majom malmára hajtom a vizet. Nem kell ezeknek más, mint a figyelem. Nem akarnak egyebet, csak hogy beszéljenek róluk. Szóba kerüljenek. Mindegy, mi a szövegkörnyezet, a benyomás, vélemény vagy ítélet, csak szerepeljenek a mondatban. Az a mocsok, cinikus énem mégsem bírja ki. Úgyhogy teszem alájuk a lovat. Az is előfordulhat – ha tudnák, hogy írtak róluk, esetleg olvasnák is –, hogy még inkább felbátorodnak. Sebaj, azért lekörmölöm őket is, hozzá tartoznak a történethez.

Egy átlagos feledékenységgel és egy véletlennel indult az egész. Peca barátommal az elmúlt két évben gerilla-kiállítással készültünk a kaposvári, „festők városa” nevezetű, olcsó, polgári búcsúra. Az első év után a tavalyi erős kétségeket hagyott hátra bennünk, így nem is szándékoztunk idén folytatni a mókát. Elvesztette az élét. Így sikerrel elsiklottam felette, hogy a bazár kinyitott. Gyanútlan találkozóra indultam egy ismerőssel, erre kisült: rendezvény van! Kipakolt a zsibvásár, köcsögöt tessék!
A fényhangár fedőnevű audiovizuális esemény helyszínén egyebekkel is igyekeztek „szórakoztatni a jónépet, tágítani az elmét, módosítani a tudatot. Érkezésemkor pár elvetemült művészlélek koptatta csupán a rockfesztiválok elengedhetetlen kellékeit, a kényelmetlen és labilis sörpadokat. Lehuppantam cimborám mellé hamar, nehogy valaki az expressziók erdejébe próbáljon rángatni, táskámból előhalásztam a gondosan bekészített dobozos söritalt, felpattintottam a tetejét, és kedélyes csevegésbe fogtam a maligánversenyt lépéselőnyben vezető, szűkebb asztaltársasággal.
Hamarosan sikeresen elkoptattam a magammal cíhölt két doboz tartalmát, s a kincset érő laposüveg is megjárta maga köreit az arra érdemesek közt, hát úgy döntöttem, ideje orvosolni a vészesen fogyó dohánymennyiség problémáját; elruccantunk egy nagy nemzeti trafikba. Drága szocreál romantika!

Eztán ért az első csapás. A főtéren a Csík zenekar űzte a húrokat, síplikakat, orrhangú énekesnőjük kábította a magaskultúra fennkölt papjait művészetével. Popzenekarok és alternatívok babérjait átültetve a hagyomány fészkébe nem is olyan nehéz több ezer ember dobogó kis szívibe lopni magát a tolvajnak. Legalább is a degeszre tömött Kossuth-tér ezt sugallja.
A vállalkozó-szellemben bízva buzdítottam az ismerősöket, segítsenek ellopni a Csíkék nagybőgőjét. Rég vágyom már egy ilyen hangszerre, de jó magyar forintjaim nem akarnak eleget fialni, hogy legális úton hozzájussak. Mi az nekik?! Kinek tűnne fel? A többiek elterelik a figyelmet – a lehetőségek tárháza kimeríthetetlen, pucérkodástól az állatáldozat bemutatásáig – én pedig azonmód hónom alá kapom a szerkezetet, komótosan elsétálok. Senki sem gondolná, hogy ezer ember előtt épp eltulajdonítok egy ekkora hangszert. Pláne a Csíktól. De a szellem az inakban lakozott. Ejj, kiveszett a tökösség, elhalt a virtus!
Csalódottan visszatérve a fényhangár helyszínére örömmel vettem a hupákolásra épített zeneféleség elmúlását, csend fogadott, meg a némileg megszaporodott számú, ittasodni vágyó, kultúrszomjúság gyötörte embermassza. Okosan igyatok gyerekek, látsszon a taníttatás!

Bekukkantottam a helyi művésziskola növendékei által kirakott festményekkel borított szobácskába, ahol hideg zuhanyként ácsorgott egy csokor vénülő kecske. Mintha láttam volna....Ismerős a bárgyú kalácskép, a révedező, táskás szemek, a kopaszodó, ritkás copfok. Ezek…Istenem, a performance…
Tavalyi emlék csapott a tarkómra. Ezek itt bohóckodtak a múlt esztendőben is. Egy böszme keretre feszített celofán-ketrecben vonaglottak, akár a szélütöttek, miközben egy baszatlan némber kínozta azt a szerencsétlen csellót, meg egy fűtől fátyolos hang értelmetlen életigazságokat lehelt a hangfalakba. Sírás és nevetés közt vergődő, tömény apatikus unalomba fojtották az estém. Most megint itt vannak. Beleszaladtam.
De még mennyire! Rövid leírás, a hiányosság igénytelenségével: fehér gipszkarton előtt szobroznak hárman. Rájuk vetítve a saját képük, ugyanabban a ruhában. Egyikük elvontakat vinnyog a mikrofonba. A testükre sújtó fénynyaláb útjában, egy Devo-szerű süvegben ül egy férfi. Vagy nő. Aztán 20(!!!) percen keresztül csak állnak, és néznek. Előkerül egy hatalmas, fekete nylon-fólia, betakaróznak vele. És ennyi. Életigazságok a háttérben, sör az előtérben.
A műsor alatt beszorultam a közönség két rétege közé, a senki földjére. Határőr lettem. Előttem az értők, mögöttem a suttyók. Köztük röhögök. Mögülem néhány kopasz figura kiabált folyamatosan, szidta a bűn unalmas műsort, zsidózás esete is fennforgott, majd két-három ügyesen elhelyezett Auschwitz poén elsütése után hatásszünet (sör), s folytatták a sutyerák, ordenáré óbégatást. Az oldalt álló fotós leány lepisszegett, ne nevessek már olyan feltűnően, mert neki is kell, viszont fapofával kell viseltessen a műsor iránt, meg nehéz röhögés-rázta testtel fényképezni.
Ami miatt még jobban fojtogatott a kacaj-ördög, az előttem álló pár ficsúr. Vagy ficsúr pár – nem derült ki. Szerintem művészeti szakközepesek, vagy fiatal felsőoktatottak. A balra szorult tepsiarcú kölök felháborodott arca akár a vénasszonyoké a színházban. Ahogy feddő pillantásokat lövellve hátrasandított...egyszerűen leírhatatlan. Ujjakat látványosan fülekbe dugó, fennhéjázó kis hülyegyerek; bepróbálkozott nálam is egy ócska lehurrogással, magázódó rendreutasításom viszont sikeresen zavarba hozta, villámgyorsan visszacsobbant a műsor keltette habok közé. Pedig a pofont sem ígértem be. Ki érti ezt?
Cseresznyének a hab tetejére mellénk furakodott egy harmincas, ködös tekintetű kis lény, aki – ha hinne a nemek közti különbségben – valószínű nőnek vallaná magát. Áradozott a négy bohócról, büszkén jelenti: majdnem részt vett benne – miközben majd’ arcul köptem nevettemben. Kiderült: ő csellózott tavaly. És begörcsölt a rekeszizmom.
Végre átvergődtünk a semmit érő hatásvadászaton, s így visszatekintve azt kell mondjam sajnos, hogy ez a kis iromány tényleg ló a műsor valaga alatt. Egy elért cél: szó van a „művész urakról”, s ezzel nagyon elégedettek lehetnek. Több nem kell.

Záróakkordként sikerült három kölyöknek megmentenie az estém. Induló felemet megtorpanásra késztették a hangszóróból kipréselődő dolgok, félbemaradt a búcsúzkodás, s meredt szemmel, éhező fülekkel állva maradtam még bő húsz perc erejéig.
Történt ugyanis, hogy három érettségi előtt álló diák valamikor a közelmúltban megalakította a Kaktus nevű formációt, és ezen az estén első koncertjüket adták az udvaron. Amivel piszkosul megleptek.
Dob, gitár, digitális aláfestés, és még egy dob darabkái a számítógéppel babráló srác előtt. Remekül tördelt, néha latinosan felépített ritmusok, atmoszférát teremtő effektek, elsőre ható dallamok, és a gitár visszafogott, játékos kísérő színezése tökéletesen működő elegyként csapta pofán a közönséget. A szetten játszó, langaléta dobos kölök nem cifrázta szét az egyszerű alapokat, viszont nagyon ügyesen összedolgozott az átszellemülten ugráló effekt-legénnyel, aki veszettül csapta a kontrákat az előtte álldogáló két tamon. A kardigánba bújt gitáros szolidan hozzátette a magáét. Kevés ének, semmi túlzásba vitt elvontkodás, tiszta harmónia. Közönséggel bratyizás is kimaradt szerencsére, befordultak a saját világukba, amit egyszerű hanyagsággal nyújtottak át mindenkinek. És ült a dolog. Mocskosul odapakolták.
Beszélgettem velük a móka után pár szót, kiderült van már egy lemezkéjük is – aminek utána hallgattam, tisztességes anyag. Élőben jobb volt ugyan, kevésbé digitális, de ez csak a javukra szól.
Sikerült megmenteniük a performance után rám ragadt apátiából, és a helynek is tettek egy szívességet, mert a koncert alatt tettem a kasszába pár forintot, vettem magamnak egy ügyesen felvizezett korsónyi, sörnek csúfolt löttyöt.

Móka vége, ami eztán jön, lehet a többieké. Éjfélre jár…hajnalban pedig munkába siet a hülyegyerek. Azért a kölykök miatt megérte végigküzdeni a sok szemetet – továbbá az egész napos nyúzottságot, gyűrött pofacsontokat is.

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése